Köröttünk a táj egyre barátságtalanabb, szakadékosabb. A szerpentin, melyen felkaptatunk, a hegygerincet elhagyva is tovább tekereg. A völgykatlan fölött a tejfehér köd, vagy talán felhő gomolyog. A sártól csúszós úton buszunk - az egyik kanyarban egy szembejövő tehergépkocsi elől kitérve - megfarol, s majdnem a mélybe zuhanunk. A tegnap óta lezúdult tetemes mennyiségű víz sok helyütt alámosta az utat, ettől az többfelé beszakadt, néhol olyan, mintha egy óriás harapott volna le belőle egy-egy darabot. Kiszámíthatatlan, hogy hol fog elfogyni előlünk az út. Megyünk, lépegetünk a semmibe, még az is előfordulhat, hogy a megsemmisülésbe. A meglazult hegyoldalról olykor hatalmas sziklák szakadnak le, meglódult súlyukkal görögve dübörögnek a feneketlen mélységbe. De épen maradt útszakaszok sem nyújtanak sok örömet, mert gyakorta sziklatörmelékek, összetört kődarabok emelnek előttünk akadályt.
A távolság Srínagar és Dzsammu között 330 km, ebből még hátravan mintegy 150 km-nyi út. Ez sík terepen, ideális körülmények között csak egy jókora lépésnek tűnne, itt viszont a mostoha körülmények miatt örökkévalóságig tartó kínlódásnak felel meg. Visszasírom az idefelé tartó taxink komfortos kényelmet nyújtó, biztonságos utazását. Hirtelen még a kocsi rendszáma (JKT-7596) is eszembe jut.
A busz ülése kényelmetlenül keskeny. A videó véget nem érő filmje velőtrázóan hangos. A kasmíriak a képernyőre meredve bámulják a bárgyú történetet. A szerény ebéd gyanánt elfogyasztott kasmíri nápolyit és almát ideges gyomrom már szétmorzsolta, a görcs szívósan szorítja bendőm, egy falat sem menne le rajta. Most már elhiszem az útikönyv azon állítását, miszerint Srínagar telenként teljesen el van vágva a külvilágtól.
Terjedelméből ítélve, egy kis lélekszámú hegyi faluban állunk meg. A fogadó előtt buszok sorakoznak, mielőtt tovább indulnának, kipihenik magukat. A rézsútosan záporozó eső sűrű vízfüggönyén át csak a túloldali házakig látni el. Az étteremhez fahíd vezet. Az alsó út fölötti faszerkezet elhasználódott, lábunk alatt hajópadlószerű pallója meglehetősen inog. A beton tartóoszlopok néhol megroggyantak már, a betonvasak tőrökként merednek ki belőle. A buszból kiszálló utasok fejük fölé - esernyő gyanánt - újságot, táskát tartva rohannak egymás után az étkezdébe. Az ömlő eső ellen azonban nincs védelem. Szaporán kapkodom a lábam, gumiszandálom éktelenül csúszik, sarkammal derekamig verem fel a sarat. Attila viszont fakír módjára kényelmesen sétál. Ronggyá ázunk. A nyirkos hidegtől s a testemhez tapadó vizes ruhától, minden ízemben reszketek.
A széljárta helyiségben sem jobb, az ételszag nem melegít. A sok ember a megkönnyebbülés reményében vár sorára egy ajtó előtt. Az étterem szikh tulajdonosának megesik a szíve rajtam, kiemel a sorból s gálánsan a saját, külön bejáratú guggoldáját ajánlja fel nekem. A kivételes megtiszteltetést hálásan köszönöm, ám nem tudom megmagyarázni, miért pont engem választott, hisz van más fehér bőrű és fiatalabb női turista is. A rövid szünet után ismét útra kelünk, indulunk tovább veszélyes utunkra.
Hindu társát a szikh váltja fel, ő ül a kormány mögé, mostantól ő vezet. A személyzet harmadik tagja egy újabb videofilm elindításán ügyködik. Ez a kalandfilm még az előzőnél is hangosabbnak, dőrébbnek tűnik. A színészek jól megtermett izmos vagy kövérkés férfiak s egészségtől duzzadó csinos nők. A csábos dívák, a hódító daliák és a gonosz természetű mellékszereplők csillogóan fehér fogaikkal fogpasztát is sikerrel reklámozhatnának. A turmix történet minden szakmai fogást felsorakoztat, az „álomfilmben” van autós száguldozás, hajtóvadászat, verekedés, karate ütések sorozata, szolid szerelmi idilli jelenetek, könnyes kézfogások, sőt csók is. Pompás paloták, luxus lakosztályok, márkás autók, díszes ruhák, izmok-mellek premier plánban, sikítások, cuppanások, halálhörgések. A háttérzaj tovább fokozza félelemérzetemet. Megbabonázottan bámulom az alattunk tátongó meredély mélységét, a feneketlen völgyet, a kísérteties sziklákat, a figyelmeztető táblákat, s az itt-ott beszakadt úttestet. Néhol az út el is tűnik, ilyenkor sártengeren átcsúszkálva centizünk a szembejövő járművek, a szakadék és a hegyoldal között. Oly görcsösen markolom a fogantyút, hogy ujjaim hegye vörösre színeződnek, körmeim fehérre halványodnak. A szorítástól már egész karom zsibbad. testem csupa ideg, gerincem pattanásig feszül, spazmusba rándult gyomromba késként szúr a szűnni nem akaró fájdalom. Félek, nagyon félek. Kínomban az Om mani padme hum, szent mantrát mormolom szüntelen, a hívő tibetiekhez hasonlóan, száznyolcszor ismétlem egymás után. Az imamalmot is szívesen megforgatnám, de az nyugodtan megbúvik a ruhák védő takarásában. Fülemben olykor a muszlimok Lá iláha illá’lláh (Nincs más Isten, csak Alláh) fohásza is felcseng, s természetesen segítségért rebegek saját Istenemhez is.
