Ambálába érve az út két oldalán villódzó színes reklámú vendéglők csalogatják magukhoz a megfáradt utasokat. Mi - a menetirányunknak megfelelően - az első baloldali vendégfogadó parkolójába kanyarodunk be. Elmacskásodott lábakkal, ügyetlenül bukdácsolunk át a busz közepén barikádként felhalmozott batyuk és zsákok között. Miközben toljuk egymást a kijárat felé, jobb vesémbe egy éles könyök fúródik. Darabos mozdulatokkal mászunk le a tyúklétraszerű fémlépcsőn. A trópusi hőség után most szokatlanul hat a csípős éjszaka. Megborzongok a hidegtől és a kialvatlanságtól. Abban a hitben, hogy védelmet nyújt a hűvös levegő ellen, mellemen szorosabbra fonom két karom. Attila átkarol, s a többi utassal egyetemben hagyjuk magunkat terelni az étterem irányába.
A parkolót szabályosan nyírt sövény szegélyezi. A zöld bokorkaréj előtt hatalmas virágú dáliák és törpenövésű büdöskék állnak őrszemet. A vendégeket napközben sikeresen hívogató hangulatos kerti bútoroknak és az óriási napernyőknek most nincs funkciójuk, kihasználatlanul árválkodnak, jelenleg senki számára sem kívánatosak. Felkapott hely ez, ítélem meg a parkolóban várakozó járművek számából. Felettünk az ég milliárdnyi csillaga vibrál szüntelen. Az épület sziluettjén túl áthatolhatatlan a sötétség. A levegő kristálytiszta, még a vendéglőből időnként kiszabaduló fűszeres illatfoszlányok sem ingerlik zavaróan szaglásunkat. A békés csend hazai hangulatot idéz. Ettől a felismeréstől a jóllakott macska elégedettségéhez hasonló biztonságérzet kerít hatalmába.
Bent a helyiségben áporodott meleg, zsibongó zaj és nehéz ételszag fogad. Minden asztal foglalt, azonban felfedezünk két szabad széket, amelyet azonnal örömmel veszünk birtokba. Vidám képű, fürge lábú pincérek cikázva hordják szüntelen a gőzölgő, forró ételeket rejtő tálakat és a gyöngyöző palackos hideg italokat. Nagy keletje van most a sörnek és a tiszta víznek, de az éhes gyomrok sem maradnak üresen. A hodálynak is beillő nagy teremben a sok férfi vendég között egy szál magam vagyok nő.
Két szikh osztja meg velünk asztalát. Mindkettő élvezettel fal. A húsos ételből ítélve pandzsábi specialitást fogyasztanak. Tőlem jobbra, egy ápolatlan hajú. átlátszó bőrű, tejfehér fiatalember - az indiai szokásokhoz híven - kézzel eszik. Csapáti darabkákkal kísérli meg a dált „kikanalazni”. Ezt a műveletet tanulnia kell még neki, mert elég ügyetlenül étkezik, az ételtől maszatos ujjai alól a csapatitól menekülő sárgaborsószemek minduntalan az asztalra ugranak. Lenge öltözetéből és átszellemült lényéből következtetve gondolom, már huzamosabb ideje élhet Indiában. Utazásunk során gyakorta találkoztunk hozzá hasonló fiatalokkal, akik a nyugati, manipulált fogyasztói társadalmakból megcsömörlötten menekülve itt találnak új hazára.
Tőlem balra, a fal melletti asztalnál, a két olasz átszellemült elégedettséggel sült csirkét marcangol. Az egyik szikh befejezvén az evést öblös hangon böffent egyet, majd a szénsavas sör után egy egész böfögéssorozatot lövell ránk. Mindezt a legnagyobb természetességgel teszi. Attila rezzenéstelenül kortyolja tovább jéghideg sörét, őt nem zavarja, az én kényes gyomrom viszont rögtön válaszol, mert akaratlanul összekapódik. A böfögős szikh az étkezést követő hangjelzéstől megkönnyebbülve elégedetten bazsalyog rám, én kényszeredetten viszonozom.
A másik szikh, formatervezett tányérjában fehéren púposodik a rizsmaradék, sok szegény gyerek mohón vetné rá magát. Társához hasonlóan neki is hamiskásan csillog a szeme, majd az ő gyomrából is előbuggyan egy öblös hangú nagy böffenés. Mindketten láthatóan spiccesek. A szikhek egyébként sem vetik meg a jó itókát, bár kimondottan részeggel egyszer sem találkoztam, megfigyelésem szerint azonban mintha valamennyiükben mindig lenne egy kis löket. A sört és a whiskyt különösen kedvelik.
India több államában szesztilalom van, itt Pandzsábban azonban nem tiltják, nyugodtan ihatnak alkoholos italokat. India szerte, ahol engedik a szeszfogyasztást, ott a szikhek szakosodtak az italárusításra. Figyelemmel a hinduk és a muszlimok italra vonatkozó vallási előírásaira, általában eldugott helyeken árusítanak, aki inni akar, az keresse meg a szikhek Aristocrats nevű üzlethálózatának boltjait.
Titkon mustrálom a szemben ülő szikheket, s miközben figyelem őket óhatatlanul is párhuzamot próbálok vonni a hinduk és a szikhek között. Vajon miben különböznek egymástól? A bennem kialakult kép alapján, a legszembetűnőbb, hogy a szikhek büszkén adják környezetük tudtára felsőbbrendű árja származásukat. Mivel a hely és a késői időpont eleve behatárolt, ezért megállapításaim felszínesek, csupán a külső megjelenésre hagyatkoznak.
A szikhekkinézetre erősen különböznek a hinduktól és ezt nemcsak a vallásuk által diktált uniformizált öltözködésük alapján ítélem meg. A szikhek bőre világosabb, arcvonásaik markánsabbak, ajkuk húsosabb, termetük daliásabb, testfelépítésük izmosabb a sötétebb bőrű, lágyabb vonalú, gracilis termetű hindukénál. Amíg a zömében törékeny, penge vékony testű hinduk látványa elindít bennem valamiféle furcsa gyámolító, együtt érzően anyáskodó érzéssorozatot, addig a jó megjelenésű, büszke tartású szikhek puszta lényükkel is tiszteletet ébresztenek bennem.
Lassan szedelődzködnek a busz utasai. Fizetünk, miközben várjuk a visszajáró pénzt, az egyik szikh közli velünk, hogy a pincér öt rúpiával többet számolt, tehát becsapott minket. Köszönjük a figyelmeztetést, okulva az intelmén, a pincérnek nem adunk „borravalót”. Érdekes, de náluk ez a borravaló kifejezés teljesen ismeretlen fogalom, ugyanis Indiában nincs bortermelés, így a baksist valami egészen másra szánhatják. „Ádáb arz”, köszönünk el szikh módra asztaltársainktól, majd még a jó érthetőség kedvéért, „Phir milenge”-vel, azaz egy hindi viszontlátással toldjuk meg. Meglepődve figyelmességünkön, hálásan bólintanak, kívánva ezzel a mozdulattal nekünk jó utat.
Kint, az étterem bejárata mellett, egy nyitott helyiségben, mindenki szeme láttára sül a csapáti. A dhotira vetkőzött hindu legény szemmel láthatóan érti a dolgát, boszorkányos ügyességgel formálja kerek alakúra a kovásztalan tésztát. Sürög-forog a tészta-hegy és a forró kemence között. A tésztát feldobja, majd elkapja, s eközben minden fázis után összecsapva két tenyerét, tapsol egy nagyot. Térül-fordul, a nyitott kemence oldalsó falára tapasztja a kerek kis lepényeket, majd megforgatva azokat, pillanatok alatt elkészül az illatos, finom kenyérlepény. A kis vézna hindu már hozzászokhatott az álmélkodó nézőközönséghez, mert rám kacsintva, produkciójáért rutinosan baksist kér tőlem. Hogyan magyarázzam meg neki, hogy először is nálam nincs pénz, mert ha külföldre megyünk, akkor a férjem a pénztáros, másodszor meg nem is ettem csapátit, ezután a kérdés világos, minek adjak neki ezért baksist? Eloldalgok hát messzebbre, onnan figyelem továbbra is ténykedését. Boldog ember ez a csapátisütő, állapítom meg magamban, arca elégedettséget, lénye nyugalmat sugároz, örül munkájának, kielégül az éjszaka közepén űzött tevékenységétől. Tetszik nekem ez az irigylésre méltó kis hindu péklegény.
Végre mindenki előkerül. Felfrissült a társaság, bár egynéhányan azonnal nyugovóra térnek. A sofőr a váltójával helyet cserél. Indulhatunk tovább. Felparázslik egy-egy izzó cigarettavég. Elhangzik még egy-két emésztést segítő böffenés, mint hallom ez nemcsak a szikhek megkülönböztető sajátja. Lábszag terjeng a levegőben és csípős cigarettafüst. Fészkelődve a szűk üléseken keresi mindenki alvásához a legmegfelelőbb testhelyzetet. Lassan mi is elhelyezkedünk. Attila vállára hajtom a fejem. Aludni szeretnék, de egyelőre nem megy, az alváshoz túl fáradt vagyok. Milyen gyorsan elszállt az idő, most döbbenek rá, már több mint egy hónapja, hogy úton vagyunk.
Figyelem Ambálá emeletes házait. Állítólag az igazi Pandzsáb ettől a kisvárostól kezdődik. Ambálá után az út kétfelé ágazik. A jobboldali ág északra, Csandigarh és Simla felé visz, mi viszont az 1-es számú főútvonalon, északnyugat felé, Ludhiana irányába haladunk tovább.
