A tíz szent guru, és Bandá Szingh Bahádur, az első szikh uralkodó

Míg buszunkkal Pandzsáb útján az átláthatatlanul fekete éjszakát hasítjuk, azon morfondírozok, kik lehetnek a szikhek?  Nép vagy nemzetség, faj vagy törzs? Egyiket sem találom elfogadhatónak, talán leghelyesebb vallási és harci egységbe forrt közösségnek titulálni őket. Olvasmányaim során megtudtam róluk, hogy alig több mint félezer éves történelmük során igen sok üldöztetésnek voltak kitéve. Személyes tapasztalataim pedig arról győztek meg, hogy a hétköznapi életben tisztelik, megbecsülik őket, van tekintélyük, de ugyanakkor tartanak is vallási sovinizmusuktól.

A szikhizmus India legfiatalabb vallása, itt született Pandzsábban, alapítója és első guruja, Nának, aki a hindu és a muszlim vallás között sok közös vonást fedezett fel. Arra gondolt, ha egyesítené az ősi hindu tanokat, az iszlám egyistenhitével, sikerülne egymással megbékíteni az addig békétlenségben élő hindukat a muszlimokkal. Ám hiába gondolta jónak Nának, hogy vallási tézisei megoldást jelentenek a békétlenségre, a szikhek vérzivataros történelme mégis azt igazolja, hogy a szikhek a hindukkal is sokszor hadilábon álltak, a muszlimokkal pedig szüntelen hadakoztak.

Pandzsáb igazi rákfenéje az, hogy a földjén élők, nemcsak hitükben különböznek egymástól, eltérőek a pandzsábi emberek felfogásukban, szokásaikban, hagyományaikban, életmódjukban, életvitelükben, sőt még a beszélt nyelvük is különböző. A szikhek anyanyelve a pandzsábi, amit az itt élő hinduk a hindivel, a muszlimok pedig urduval kevernek. Ezek az összeegyeztethetetlen különbözőségek lehetnek az okozói az újra és újra kirobbanó ellentéteknek. A három különféle valláshoz tartozók között időről, időre szárba szökkennek a gyanakvás és a bizalmatlanság elvetett csírái. A vallási konfliktus apropóján, a valós és a vélt sérelmek nyomán hamar és könnyen fellángol a vallásháború.

 A vallásalapító Nának után kilenc guru következett, akik közül többen vértanúhalált szenvedtek.  Az ötödik gurut, Ardzsan Dévet, az Aranytemplom építtetőjét, az Ádi Granth (Szent Írások) összeállítóját a fanatikus muszlimok Dzsahángir parancsára - miután hitét az embertelen kínzások hatására sem volt hajlandó megtagadni - 1606-ban lefejezték. De ugyanerre a sorsra jutott 1675-ben a kilencedik guru, Tégh Bahadur is. Az ő „bűne” az volt, hogy megpróbálta Aurangzebtől, a muszlim uralkodótól megvédeni a hindukat. A tizedik guruval pedig - miután a muszlimokkal vívott harcokban édesanyját és négy gyermekét elvesztette - orrgyilkos végzett. Ám mielőtt meghalt volna, guruként utódjául a Szent Könyvet, a Granth Száhibot jelölte ki.

Halálos ágyán Nának a fiatal, 35 éves Angadra bízta közösségét, aki tanítója írásait összegyűjtötte, rendszerezve lejegyezte azzal az ábécével, amelyet akkoriban az észak-indiai pénzkölcsönzők használtak. Ezt a sajátos írásmód - mely egyaránt különbözik a hindi és az urdu nyelvek betűitől - gurmukhi elnevezést kapta, amelynek a „guruk szájából való” a pontos jelentése, arra utalva, hogy ezek a mesterek által elhangzottak lejegyzései.

Angand gurut, 1552-ben bekövetkezett halála után Amar Dász követte, aki az „írásalapítónál” huszonöt évvel volt idősebb, és huszonkét éven keresztül, egészen kilencvenöt éves koráig töltötte be a harmadik guru tisztét. Utódja 1574-ben veje, Rám Dász lett, akit 7 évvel később fia, Ardzsan követett. Rám Dász idején kezdték építeni az Amritszári templomot, a később oly sok politikai vihar színhelyét.

Míg az első négy guru inkább a békességre törekedett és azért küzdött, hogy megszűnjenek a különbségek, feloldódjanak az ellentétek a hinduizmus és az iszlám tanítása, világfelfogása között, Ardzsan guru, mindkét vallás tanításaival és gyakorlatával szemben, a szikhek szembenállását hangsúlyozta. Az egyik himnuszából vett néhány idézetből ez kiderül: ”(…) Nem tartom be sem a hindu böjtöt, sem a muszlim Ramadánt (…)” „Szakítottam a hindukkal és a muszlimokkal (…)” „Nem imádkozom a hindukkal és nem megyek Mekkába sem (…)” Ardzsant, a szikhek növekvő befolyása miatt, Dzsahángír császár letartóztatta és kivégeztette.

Ardzsant követő guruk: Hargóbind, Har Rái*, Tédzs Bahádur és Góbind Szingh - az ötödik próféta küldetését: „meg kell tanítanom a verebet héjára vadászni.” beteljesítve - fanatikus, ütőképes hadsereggé szervezték a szikheket. (* A nyolcadik guru, Har Krisan gyermekként halt meg himlőben, nyolcéves korában.) Az utolsó mester, Góbind Szingh nevéhez fűződik a Khálsza, vagyis a tiszták rendjének megalapítása. Az egyik történet szerint 1699 tavaszán az öt legkedvesebb, különböző kaszthoz tartozó tanítványának megparancsolta, hogy - a kaszthatárok jelképes lebontása érdekében - ugyanabból az edényből igyák ki az amritot (édes vizet). A hindu felsőbb kasztbéliek számára ugyanis elképzelhetetlen volt, ugyanabból az edényből étkezni vagy inni.  Ezzel a szimbolikus aktussal az öt tanítvány egy testvéri közösségbe került, amit Khálszának, tisztáknak nevezett el. A Khálszá férfi tagjai nevük után, második névként az oroszlánt jelentő Szingh, a nők pedig a Kaur (hercegnő) nevet illeszthették. Az első „oroszlánok” Ánandpur városában fogadták meg esküvel, hogy az öt „K” betűvel kezdődő dolgot - a férfiak ezeken kívül a turbánt is - mindig magukon viselik. A Szingh (Kaur) kasztnév nemcsak az összetartozást reprezentálta, hanem a kaszt hovatartozás elfedését is célozta. A szikh ember csak miután részt vett az Amrit szertartáson, válik tisztává és tökéletessé, azaz khálszává. Ezt követően életét legfőbb gurujának szenteli, az emberiség biztonságát és jólétét szolgálja.

Góbind Szingh volt ugyan az utolsó guru, de a szikh közösség állammá csak 1708-ban, meggyilkolása után vált. A tizedik guru halála előtt megtérített egy hindu zarándokot, aki fiatal korában aszkéta akart lenni. Miután a mester tanítványává vált, az addig Madhó Dász nevű hindu a Bandá Szingh Bahádur nevet kapta. Tekintélyes, de népszerűtlen hadvezér lett, aki célul tűzte ki, hogy megbosszulja az előző guru halálát. Verbuvált hadserege 1709-ben megtámadta a mogulokat, nagy területeket szállt meg, halomra gyilkolta a muszlimokat, katonái fosztogattak, lerombolták házaikat, adót szedtek tőlük, a guruk arcmásával pénzt bocsátottak ki. Válaszul a Mughal-császárság szent háborút hirdetett, és - anyagi és emberi erőforrásokat nem kímélve - térdre kényszerítette a szikh hadsereget. Bandá Szingh Bahádurt 1715-ben elfogták, és embereivel együtt Delhiben vörösen izzó vasakkal kínozták halálra. (Más visszaemlékezések szerint lefejezték.) A láncra vert szikh katonák közül nap, mint nap kivégeztek néhányat.

Az ezt követő irtó hadjárat nem kímélte a szikheket, akinek nyíratlan volt a szakálla, azokat azonnal megölték, a szikhek szent helyét, az Amritszári Aranytemplomot felrobbantották. Az életben maradt szikhek a hegyekbe és a sivatagokba menekültek.

Eközben a buszunk egyre csak megy és megy, az sötét égen egyetlen csillag sem látható, a távolban néhol - mintha szentjánosbogarak röpködnének - apró fények vibrálnak. A hosszú úttól egyre fáradtabb vagyok, időnként még eszembe villan néhány információ, ám ezekre másnap már nem emlékszem. Aztán „áramszünet” következik, s álomba merülök. Már pirkad, amikor Delhibe érünk.