Az est folyamán már csak négy kereskedő merészkedik fel hozzánk a hajóra. Az egyik Marionak mutogat szebbnél-szebb bordzsekiket, pulóvereket, szőrme sapkákat és kasmíri pandit kucsmákat, amiket Nehru oly szívesen viselt. Az olasz, mint egy játszó gyerek, minden darabot kézbe vesz, felénk mutatja, és választ sem várva elragadtatással kérdi tőlünk: „ugye milyen szép?”
A mi első árusunk terítőket, kendőket, stólákat kínál. Igaz mestermű valamennyi, legeltetem rajtuk szemeimet, ám mielőtt szokásos, elutasító szövegemet mondanám, férjem oldalba bök, belém fojtva a szót, leállít, hagyd, hadd mutassák, hisz oly gyönyörűek. Én balga, a szegény kereskedőtől azt kérdezem, hogy a hímzést a család melyik nőtagja, a felesége vagy a lánya készítette? Hevesen tiltakozik a feltételezés ellen, hisz Kasmírban mind a szövés, mind a hímzés kizárólag a férfiak foglalatossága.
A hihetetlenül lágy, puha tapintású pasmina anyagokat, szöveteket, textíliákat, sálakat a himalájai kecske hasán és nyakán lévő finom szőrből szövik. Kézi szövőgépeik oly öregek, hogy valamennyiük több generációt kiszolgált már. Szinte láthatatlan öltésekkel varrják össze, toldják egymáshoz az anyagokat. A hímzés technikáját a perzsák hozták Kasmírba még a 15. században. A kasmíri mintákra a görög-perzsa származású palmetta, a több levélből alkotott legyezőszerű dísz a jellemző, a minták egymástól kissé eltolva, sűrűn ismétlődnek az ellentétes sorokban. A rajzolók a mintákat mind a mai napig faszén-ceruzával drukkolják elő az anyagra, majd a boszorkányos ügyességgel hímző férfiak keze alól, türelmes és precíz munkájuk gyümölcseként születik meg a képzelet-szülte valóságos alkotás.
Kasmír, perzsa elemeket magába ötvöző, művészete és kézműipara több mint fél évezredes múltra tekint vissza, az itt élő emberek istenáldotta tehetséggel rendelkeznek, mintha minden kasmíri lelkében ott szunnyadna a művészi hajlam. Csodálatos kézügyességüket őseiktől örökölték, és tökélyre fejlesztve adják tovább apa fiának, unokáknak. A középkori kereskedelem legfontosabb cikkei csak kisméretű változáson mentek át az évszázadok folyamán. A pasmina kendőket a mogulok és a maharadzsák századaiban igen nagyra becsülték, és a karavánok kereskedelmi útjain eljutottak a Nílusig, sőt Európába is. Azt mondják, hogy Napóleon feleségének, Josephine császárnőnek is voltak kasmíri kendői, ruhatára mintegy három-négyszáz darabbal dicsekedhetett.
A második árus Tibetből érkezett, Mariot elsősorban az ezüst, drágakövekkel díszített tárgyak érdeklik, a sorban harmadik kereskedőt viszont én sajátítom ki. Azonnal rácsapok egy remekbe sikerült diófa faragásra, a fura figura tulajdonképpen egy mosóembert szemléltet. Fején csúcsos turbánnal, kezében bottal, pipaszárlábai közül épp bal lábbal lép előre, a hátán lévő batyujában fáradtan cipeli megbízójának, frissen mosott ruháit.
Mario a szobor láttán felvilágosít minket arról, hogy Olaszországban szerencsét hoz a púpos ember púpjának megérintése. Biztosítom afelől, hogy nálunk is ugyanezt jelenti, ám ez a szobor nem púpos embert, hanem egy dhobit ábrázol. Betűzöm a szót, de így sem érti. Nem ismeri a dhobi kifejezést, ezért elég időbe telik, míg megértetjük vele, hogy ez a figura nem Quasimodo, a Notre Dame-i toronyőr, hanem egy mosóember. Szavaim alátámasztására, mint pantomimművész imitálom a mosás alapfázisait, dörgölöm a láthatatlan ruhát. Jó időbe telik, míg végre leesik nála a tantusz, megérti, mit mutogatok és magyarázok. A toronyőr nevének hallatára, éktelen jókedvre derül, annyira tetszik neki az életszerű hasonlat. Önfeledt vidámsága ránk is átragad.
