Rosta Erzsébet weboldala


Ali hirtelen befejezi az úszókertekről szóló beszámolóját. Valószínűleg már előttünk észrevehette, hogy szemből - jobbról és balról egyaránt - sikarás árusok közelednek, célirányosan tartanak felénk. Az egyik gyümölcsöt, a másik üdítő italokat ajánl megvásárlásra. Mutatjuk, hogy nem kérünk, s szerencsére mindketten értenek a jelből, irányt változtatva, fordított V-alakban eltávolodnak. Csak ez után jövök rá, hogy itt kint a nyílt vízen könnyű prédának számítunk a vízi kalmárok számára, kényük-kedvük szerint játszva lecsaphatnak ránk.

Megérzésem most sem hagy cserben, mert szinte végig sem gondolom, máris egy mesterkélt mosolyú fekete hajú, cserzett képű árus evez az irányunkba. Intésünket figyelmen kívül hagyva, konokul közeleg. Mellénk siklik, csónakja telis-tele réz ékszerekkel. Mivel nem akarok vásárolni tőle, csak lapos pillantással mérem fel árukészletét, nehogy vérszemet kapjon. Elkeseredetten ostromol minket, mi pedig ugyanolyan szívósan tiltakozunk. Végül is mi győzünk.

Később növekvő rohammal ostromolja csónakunkat a kereskedők elszánt serege. Oly észrevétlen szaporodnak, mintha a vízből bukkannának fel sorjában, vagy talán egy számunkra nem hallható varázsfüttyre gyülekeznének körülöttünk. Nincs kedvünk alkudozni velük, nem akarunk vásárolni tőlük, elhatározásunkat gépiesen hajtogatom. Hiába bizonygatják, hogy áruikat nem szükséges megvásárolni, csak megmutatják, csupán vessünk egy pillantást portékáikra, sőt odáig is elmennek, hogy amit látok kínálatként, nem is szánják eladásra. Egy szavukat sem hiszem, de amint látom rajtuk, ők sem veszik komolyan a tiltakozásomat.

Míg a hajnali zsibvásár színes kavalkádja és mellbevágó ötletessége felvidított, elkápráztatott, ez az erőszakos roham kimondottan ingerel. Mivel nem akarok vásárolni, ügyesen kell palástolnom irántuk érzett elismerésemet, mert áruik valóban művészi munkák, mit több az áraik is elfogadható szezonvégiek. Bánt, hogy valóban nincs elég pénzünk, nem számítottunk a nem várt kiadással. De hiába tiltakozom, unos-untalan ismételgetem a reggel megfogalmazott észérveket, nem értenek a szóból, reménykednek a leendő üzletben, a szerencsés alkuban.

Értetlen erőszakosságuktól már kábulok. Attilát is zavarhatja tolakodásuk, mert segítségül végre mellém áll a kereskedők győzködésében, de halk szavú érlelése nem javít a helyzeten. Egymás kudarcán, sikertelen üzletkötésén sem okulnak, mert újabb és újabb csónakok siklanak sikaránk oldalához. Úgy kapaszkodnak hajónk oldalfalába, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Nem ismernek kilátástalan üzletet.

Szívem mélyén sajnálom őket, reménytelen erőlködésük szolidaritást ébreszt bennem. Bár belátom, e táj jellegzetességéhez hozzátartoznak ezek az üzletre áhítozó vízi árusok, tudom, hogy számukra létkérdés a kereskedés, minden eladott portékáért kapott pénz fontos, de most, gyarló módon, csak azt érzékelem, hogy megzavartak a természet iránti áhítatomban, erőszakosságukkal háborgatják a természet békéjét, csendjét. A nyári, idegenektől nyüzsgő kasmíri képbe inkább illenének, mint ebbe az őszi, elmúlást idéző, nyugodt hangulatba. Hasonlatosak a porcelánboltba tévedt elefánthoz.

Egy pillanatra úgy tűnik, mintha végre alábbhagyna a roham, de tévedtünk, mert észrevétlen egy tibeti férfi páros tapad ránk, kivételes szívóssággal. Állhatatosságuk mellett pozitívumként állapítom meg, hogy suttogva beszélnek. Hiába érvelek, kardoskodom a kimondott szó megmásíthatatlanságáért, minderre a tibetiek rá sem hederítenek. Tántoríthatatlanok. Az egyik, maszatos kezével, görcsösen kapaszkodik sikaránkhoz, mintha az élete múlna rajtunk. Bánatos vágott szeme, széles pofacsontú arca szimpatikus. Pillantásomon azonnal megérzi éledő rokonszenvemet, már talán azt is tudja, hogy kettőnk közül, én vagyok a gyenge szívű, következetlen balek. Egyedül csak engem kell meggyőznie. Végül egy mívesen megmunkált karkötő mellett döntünk. Nem vidulnak fel az üzlettől, de talán mégis megérte nekik. Így ősz táján, közel a télhez, kevés a vásárló, s ha hébe-hóba elkel egy-egy árujuk, azt meg kell becsülniük. Az esetleges veszteségüket, majd jövőre bevasalják a járatlan idegeneken, deficitjüket, ráterhelik a tájékozatlan turistákra. S mivel ettől függ a megélhetésük, ezt nem is vehetjük rossz néven.

Fejünk felett szikrázva süt a nap, ragyogó sugarai vibrálnak a tavon, nem is sejtjük a ránk váró éjszakai vihart. Úgy tartják a helyiek, hogy a Himalája egyik legveszedelmesebb csúcsán, a Nanga Parbaton szeszélyes istenség trónol, akinek „kiszámíthatatlan időjárás” a neve.

Platanus orientalis - csinárfaEvezős fiunk jókora kiterjedésű, üde zöld sárga vízililiom és rózsaszín lótuszsziget mellett halad el, majd irányt változtatva a tó valamelyik rejtett ágába, csatornájába irányítja csónakunkat. Visszapillantva a tóra, megakad a szemem úgy közép tájt egy apró kis szigeten. A sziget a rajta lévő - a négy sarkában álló - négy csinár fáról kapta a Csar Csinár nevet. (A „csár” hindiül négyet jelent.) A csinárfa a kasmíriak egyik kedvenc fája, lombjuk takarásában, nyáridőben szívesen időznek. Terebélyes lombsátruk alatt kipihenik fáradalmaikat, kahvát (sáfrányos zöldteát) isznak, vízipipát szívnak, közben helyi dolgokról pletykálnak. Mindennapi életükben nemcsak a fa törzse és koronája játszik szerepet, de annak leveleit is szívesen ábrázolják motívumként, sokféle variációban örökítik meg tárgyaikon. Ősz lévén, a négy csinárfa parázs pirosan izzó lombkoronáját mutatja felénk, levelei hamarosan hullani kezdenek, hogy ropogós, aranyszőnyeggel vonják be a csupasz földet. A helyiek büszkén emlegetik fájukat, a csinárt Kasmír jelképének tekintik.

Ám hiába kérdezősködöm tőlük, csak később, már itthon tudom meg, hogy a csinárfa tulajdonképpen a platánfélék nemzetségébe tartozik, tudományos nevén platanus orientalis, tehát nem más, mint a közönséges keleti platán. Ez a fa - csenár néven - már a perzsa kertekben nagyon fontos feladatot töltött be, ugyanis fontos szerepet kapott a fény és az árnyék játékának megvalósításában.  Szépsége még Xerxészt is magával ragadta, aki a történet szerint egy gyönyörű platánfát aranyláncokkal és karperecekkel ékesített, s őröket rendelt ápolására. A növény Hippokratész fájaként is ismert, ő ugyanis Kos szigetén egy platánfa alatt tanította az orvoslást. E híres fa „állítólagos” leszármazottja ma is megtekinthető.

Miután hajónk egy vízi utcába fordul be, szemünk elől eltűnik a Csár Csinár, s a platánok látványát végképp magunk mögött hagyjuk. Kárpótlásul igazi, eredeti kasmíri kép tárul elénk, ezen a szakaszon ugyanis nem pöffeszkednek puccos luxushajók, itt egyszerű bárkaházak húzódnak meg szerényen, otthont adva a szegényebb kasmíri családoknak. A szűk sikátorú csatorna váratlanul tágas térré kerekedik, fellebbentve előttünk a hétköznapok nyüzsgő életét. A téren feltűnően nagy a forgalom. A rángatózva sikló, karcsú sikarák, és a célirányos, öblös csónakok által felkavart, fodrozódó vízen vad kergetőzésben játszanak egymással foltok és színek. A hátsó fertályukkal a tópartra támaszkodó, elülső részükkel pedig cölöpökön nyugvó, dísztelen házak valamiféle romantikus érzetet keltenek bennünk. A házak felső traktusain vevőcsalogató üzletek, mélyükön hukát szívó, kényelmesen trónoló tulajdonosaikkal. A tótér felé nyitott boltokba könnyen bepillantást nyerhet a kíváncsiskodó idegen szeme. Izgalmas kifigyelni a kereskedők gesztikuláló pantomim mozdulatait, az inasok szorgos munkálkodásait, vagy a varrógépük fölé görnyedő szabók begyakoroltan ismerős mozdulatait. Láthatóan kevés a vevő.

Ismételten kísérleteznek velünk a vízi kufárok, hol egy tibeti, hol egy kasmíri kereskedő tűnik fel. A rohamozóktól most Ali segít megszabadulni, majd javasolja, térjünk be egy papírmasé boltba, pedig ő is tudja, hogy nincs szándékunkba vásárolni. Tanácsolja, azért nézzünk csak körbe.