A kasztrendszer jelenleg is súlyos terhet ró India társadalmára, ezen még a legnagyobb demokrácia sem tudott változtatni, s a jövő sem ígér sok jót. Amikor Gandhi dr. Ambekárhoz - az érinthetetlenek szószólójához - fordult, hogy először megjelenő újságja, a Haridzsán számára ajánlást írjon, a felkérést a haridzsánok vezére következő szavakkal utasította el:
„Az érinthetetlenség a kasztrendszer mellékterméke. Mindaddig, amíg lesznek kasztok, lesznek érinthetetlenek is. Semmi más nem emancipálhatja az érinthetetleneket, csak a kasztrendszer szétzúzása.”
Ekkor 1933-at írtak, de a probléma ma is élő, sőt az elmúlt években mintha felerősödtek volna az érinthetetlenek elleni támadások. Az indiai bíróságok 1990-ben 15 600 esetben hoztak ítéletet alacsonyabb kasztú hinduk megöléséért, megsebesítéséért vagy megerőszakolásáért. Uttar Pradés és Bihár egyes vidékein ma is természetesnek tartják azt, hogy az esküvő utáni első éjszakán a zamindár, vagyis a helyi földesúr feküdjön le az ifjú asszonnyal. A forrongó Indiában jelentéktelennek tűnő apróságok is véres eseményeket válthatnak ki: 1980-ban egy faluban kitört zavargás során azért öltek meg számos haridzsánt, mert a vőlegény nem volt hajlandó leszállni esküvői lováról, amikor egy csoport magasabb kasztba tartozó ember haladt át előtte. Egy évvel később Ahmedábádban a haridzsánok számára fenntartott egyetemi helyek miatt voltak megmozdulások, melyet azok a felsőbb kasztbéliek robbantottak ki, akik tudásuk ellenére nem nyertek felvételt.
A politikusok és hivatalnokok által kitalált kvóta-rendszernek - melynek lényege az, hogy köztisztviselőként és a hadsereg hivatásos állományában bizonyos százalékban haridzsánokat alkalmaznak, valamint a megfelelő iskolázottsági szint elérését a kormány ösztöndíjjal támogatja - az eredeti elgondolás szerint az esélyegyenlőséget kellene szolgálnia, ehelyett a bevezetett intézkedések erőszakot, állandó békétlenséget teremtve tovább mélyítették a kasztok közti szakadékot, ugyanis nemcsak a haridzsánok követelnek maguknak jobb állásokat, továbbtanulási lehetőségeket, hanem az osztozkodni, meghátrálni nem akaró egyre erősebben protestáló felsőbb kasztbéliek is.
Az érinthetetlenek az „Isten emberei” jelentésű haridzsán nevet Gandhitól kapták. Vannak, akik a negyedik kasztot értik e kifejezésen, sokan pedig a kaszton kívüliekét tekintik haridzsánoknak. Az érinthetetleneket korábban sújtó számos diszkrimináció leginkább a dél-afrikai apartheidhez hasonlítható. Még a múlt század első felében is tilos volt belépniük templomokba, szórakozóhelyekre; nem meríthettek vizet a szent medencékből, forrásokból; tiltott hely volt számukra a szálloda, a kórház, nem mehettek szórakozóhelyekre, fürdőkbe; közutakon, folyókon nem közlekedhettek, nem járt nekik a halottégetés, gyermekeiket nem járathatták iskolába. Egy 1955-ben született rendelkezés büntetendő cselekménynek minősíti, ha az érinthetetlenség indokával bárkit is megakadályoznak elemi jogainak gyakorlásában. A törvény kihirdetése óta az érinthetetlenek elméletileg bármilyen foglalkozást űzhetnek, bárhol lakhatnak, a gyakorlatban azonban ez még nem működik igazán hatékonyan, mert például a vezetékes csapból ugyan bárki ihat, ám az ásott kútra már a kaszti megkülönböztetés „íratlan szabályai vonatkoznak. E tekintetben nem valószínű gyors változás, hisz mint ahogy 1969-ben Puri főpapja a Patnában megtartott hindu világkonferencián kijelentette:
„Az érinthetetlenség a hinduizmus egyik legalapvetőbb elve, és semmilyen törvény nem akadályozhatja meg a hindukat annak gyakorlásában.”
Bár a társadalomkutatók a világ számos részén találtak kasztszerű képződményt, a kasztrendszer igazi hazája mégis Dél-Ázsia, ezen belül is elsősorban India. Noha a kasztrendszer elsősorban a hinduizmusra jellemző, bizonyos kasztjellegű tagozódás az indiai muszlimok és keresztények (szír katolikusok), sőt Keralában még a zsidók között is megfigyelhető. A kasztnak megfelelő indiai varna szó eredeti jelentése szín. A varna kialakulását a hindu mitológia Purusa ősember szétvagdalt testrészeiből eredezteti; szájából a brahmanák, karjából a ksatriják, combjából a vaisják, lábából a súdrák lettek. Ennek megfelelően a legfelső kaszt a papoké, őket követik a harcosok, majd a hasznos tevékenységet folytató kereskedők és kézművesek; a negyedik csoportot a három felső kaszt kiszolgálói és az alantas munkát végzők alkotják. Az első három kaszt tagjai a „kétszer születettek”, míg a legalsóban a „tisztátalanok” találhatók.
Az időszámítás kezdete táján már létező négy varnából a munkamegosztás egyre bonyolultabbá válásával a varnákon belüli alá- és fölérendeltségi viszonyban álló csoportok, dzsátik fejlődtek ki. A karma - az előző élet által meghatározott sors - eredményeként minden hindu kasztba születik, ez behatárolja a hovatartozást, megszabja a foglalkozások, szakmák örökletességét. A több ezer kaszt és alkaszt teljes mértékben hierarchizálja a társadalmat. Például a gépkocsivezető magasabb kasztba tartozik, mint az inas, a szakács a pincér fölött áll a ranglétrán, a követ felmosó takarító „elöljárója” a vécépucolónak. A legélesebb különbség a kétszer születettek és a érinthetetlenek kasztja között alakult ki. A hinduk a szikheket, muszlimokat, dzsainákat, párszikat és a külföldieket is (!) a legalacsonyabb kasztba sorolják. A kasztok közötti érintkezés, a kasztkeveredés tisztátalan dolog, és kerülendő, a vegyes házasságból származók alacsonyabb kasztúaknak számítanak. A hátrányos helyzetben lévők nemegyszer kasztjukra utaló nevük megváltoztatásával próbálnak menekülni sorsuk elől.
A varnákról, a dzsátikról s a kasztrendszerről sokféle, többnyire homályos, nehezen értelmezhető szöveg jelent meg. A legvilágosabb magyarázat, e bonyolult szisztémát legfrappánsabban szemléltető ismertetés megítélésünk szerint, az Indiát alaposan ismerő Luise Crome német újságíró tollából származik. „Ki-ki a saját rekeszébe” címmel a következőket írja: „Amikor a portugálok 1500 táján partra szálltak Indiában, lenyűgözte őket ez a világviszonylatban páratlan jelenség. Ők nevezték el "kasztnak"; portugálul "casta" annyi, mint fajta, rassz. Sokkal találóbb lenne a hasonló hangzású német "Kasten", ami szekrényt, rekeszt jelent. Képzeljünk el egy óriási szekrényt, amelynek függőlegesen öt szintje van, ezekben viszont vízszintes tagolódásban 3000 nagyobb és 25000 kisebb rekesz, amelyek szigorúan el vannak különítve egymástól. Minden indiai ilyen"dzsáti"-ba születik bele; a kaszt nélküli indiaiak, az érinthetetlenek például az ötödik, a legalsó fiókba kerülnek. Az egy kasztba tartozók hagyományoktól, tabuktól, szokásoktól, előírásoktól meghatározott, önmagában is zárt rendszerben élnek. Hogy valaki mikor, mit ehet, hogyan kell viselkednie, hogy milyen ékszert és fejdíszt kell viselnie, hogy születéskor, esküvőn vagy halál esetén milyen legyen a szertartás, és ki bonyolítsa le, hogy ki, kitol, mit örököl - mindez és még annyi más, pontos szabályok szerint történik. És senki sem kerülhet másik rekeszbe - vagy ha igen, akkor is csak a szomszédosba, mert az már főbenjáró bűn, ha valaki át akarja lépni az öt szintet elválasztó korlátokat. A házasság - amely Nyugat-Európában a legegyszerűbb módja a kiemelkedésnek vagy a lesüllyedésnek - az indiaiak számára csak saját kasztjukon belül lehetséges: ez az egyik legfontosabb törvény, amit az indiaiak túlnyomó többsége ma is szigorúan betart. Egy ilyen zártkörű rendszer fölényérzetet kelthet minden kívülállóval szemben, egyensúlya belső rendet és biztonságot kölcsönöz a valahová tartozás tudatát. Ezt az öntudatot és önismeretet csak a Nyugat egyenlőségeszménye és fogyasztói szemlélete rendítette meg, amely tudatosította az indiaiakban rendszerük egyenlőtlenségét, kényszerét, lehangoló reménytelenségét (...)”
(Az írás részlet a Csalo! Csalo! című könyvünkből.)