A+ A A-

Japánokkal repülünk Rómáig

  • Közzétéve itt: Egyéb írások


Mivel már elmúlt éjfél, meglehetősen fáradtan, álmosan érünk ki a repülőtérre. A dús lombú fák között koromsötét az út, a lámpaoszlopokon lévő égők oly gyér fényt szolgáltatnak, mintha csak pislákolásra futná erejükből. A konzul, aki vállalta kiszállításunkat, ugyancsak álmos, hisz már rég ágyban lehetne, ha a Tokióból érkező gépünk, nem éjszaka repítene minket Rómába. A repülőtér előtt autóriksások és taxisofőrök vadásznak utasra, bent a váróban nagy a nyüzsgés, egymás után szállnak fel és le a repülők, indulnak a szélrózsa minden irányába. Megköszönjük Ferinek szíves vendéglátásukat, és rövid búcsúzás után elköszönünk egymástól. Nem szeretem a búcsúzkodást, szívemet megcsavarja az „Isten veled!”, mert jó éreztük magunkat náluk, Indiában.

A megszokott ügyintézés, ellenőrzés során nem marad időm, hogy izguljak a repülés miatt, amitől, mint mindig, igencsak tartok. Minden megy a maga útján, kivéve a női fináncot, aki mint egy vallatótiszt, záporozza ránk a kérdéseit, tudni akarja, mit viszünk, mit vettünk, mi van a csomagunkban. Minden kérdésére tisztelettel megadom a választ, de a biztonság kedvéért beletúr válltáskámba, ahol meglapul fél kilónyi lime. Felcsillan a szeme, örül, hogy lebuktatott, de én nem veszem a lapot, nem értem, miért derült fel arca az aprócska, illatos, zöld citromok láttán. Persze a világban sok helyen nem megengedett a növények, élelmiszerek kivitele és behozatala, így van ez Indiában is, de mégis értetlenül fogadom a tiltást. Kérőre fogom a szót, közben mosolygok, s mentő ötletként eszembe jut a citrom hindi neve, melyet aztán nagy boldogan elkezdek mantrázni. „Nimbu, nimbu, nimbu” - ismétlem folyamatosan. Egy darabig megrökönyödve néz rám, aztán elneveti magát. Majd int, minden rendben! Nem tudom, mi hatotta meg, mitől lett engedékeny, talán az őszinteségem és mosolyom puhította meg szigorát, no és az, hogy tudtam a citrom nevét anyanyelvén, hindiül. Namasztézva válunk el egymástól, egyikünkben sem marad rossz emlék.

A repülőtereken megszokott lődörgés, semmittevés, bámészkodás után végre feltűnik a kijelzőn az Alitalia neve. Simán és gyorsan átjutunk a biztonsági kapun, mert csak mi tartunk Rómába. Mindössze két üres hely volt a japán turistákkal teli gépen, melyeket nekünk sikerült megszerezni. Jegyünk a gép farába szól, egy idősebb japánt férfi az útitársunk. Ahogy a félhomályban kiveszem, az utasok valamennyien fiatal lányok, akik - legalább is nekem - meglehetősen egyformák: alakra, arca, hajra, frizurára és még talán karakterre is nagyon hasonlóak. Viselkedésük összefogott, fegyelmezett, mintha mindent vezényszóra cselekednének, egyszerre fognak étkezésbe, majd - mintha egy karmester intene - egyszerre fejezik be az evést. Megszokott mozdulatokkal törlik le sminkjüket, s helyezik kényelembe magukat a székükben. Pislognak egy darabig, majd úgy tűnik, a szemük is csukódik álomra. Olyan ez, mintha egy jól megkoreografált előadást látnánk, egy összeszokott társulattal.

Engem is kerülget az álom, kint mélységes a sötétség, itt bent alváshoz illő a fény, a csendet csak a gép duruzsolása és az alvók egyenletes szuszogása kíséri. A fáradtság egyre jobban hatalmába kerít, közelebb bújok Attilához, megfogom a kezét, ettől valamiféle bátorságot vélek meríteni. Hiába próbálok lazítani, a bóbiskolás nem hoz felfrissülést, felületes álmomban mintha egy végtelenített filmet látnék, úgy peregnek le indiai utunk történései, eseményei, állomásai. Felvillan előttem a nádszál karcsú Rosetta, amint kézen fogva megyünk vele az utcán, Radzsu vigyorgó arca, miközben a méregerős csatnijával „birkózunk”, majd a Connaught place árkádos tere, s a szédítően szép Tádzs Mahal. Aztán sorra az istenek: Siva, Visnu, Krisna, Hanumán, Durgá, Ganésa és a többiek, majd templomaik sokasága, Gandhidzsi és Nehru szobrai, a tageteszből font virágfüzérek, az illatos fehér jázminok, a felcicomázott száris nők, a keralai banánárusok, Srínagar kéménytelen házai, a szikhek turbánjai, a konzul és családja, a konyhaajtó üvegén kukucskáló Laldzsi bohókás feje, Dekkán vörös földje, a sok-sok apró falu, a végtelen magas hegyek és a lapos síkságok, Szárnáth sztupája, a veszélyes utak, a hazardírozó sofőrök.  Fülemben hallom a pávák rikoltását, a koldusok mantrázását, a Gangesz vízét szelő csónakos lapátjainak csobbanását, orromban érzem a zarándoklaton lévő tömeg izzadt kipárolgását, a füstölők bódító szagát. Szundikálásomnak a benáreszi szent tehén öklelése vet véget. Izzadtan, fáradtan riadok fel, megviselt az álomfolyam, időbe telik, míg sikerül magamhoz térnem.

Félrehúzom a függönyt, belebámulok a még mindig sötét mélységbe, időtlenül nézek a semmibe, gondolataim már otthon járnak. Talán el is szenderegnék, de amikor sokadszor pillantok kifelé, felfedezem az alattunk sziporkázó apró fényeket. Láttukra megörülök, mert azt jelenti, már nincs messze Róma, közeledünk felé. Szívem mintha vadabbul dobogna. Miközben lefelé ereszkedünk, ökölbe szorított kézzel szurkolok, hogy a hátralévő két leszállást minden baj nélkül megússzuk. Közben a japán lányok már izgatottan készülődnek a városnézésre, a rájuk váró csodákra, hogy filmfelvevőkkel, fényképezőgépeikkel felszerelkezve kihasználják a szűkre szabott hétvégi kiruccanást. Rómában töltik a víkendet. ahol a két nap alatt mindent meg akarnak örökíteni, hogy hazaérve, világjáró listájukon a szent várost is kipipálhassák.

Ránk még vár egy rövid repülőút. A hazaérzés tudatában egyre izgatottabb vagyok. Jó volt Indiában, de a legjobb mégis csak otthon. Furcsa lény vagyok, mert külföldön nosztalgiát érzek a hazám iránt, ha viszont otthon vagyok, hajt a kíváncsiság külföldre. Gondolataimat megzavarja egy kis izgalom, az Alpok fölött gépünk feltehetően egy felhőbe repülhetett, mert a teste ide-oda billeg. Szorítom a szék karfáját. Jól szurkoltam, mert gépünk simán landol a betonon. Ismerőseink, barátaink már nagyon vártak minket. Valamennyien örülünk egymásnak, s miközben élményeinket soroljuk, nem gondoljuk, hogy hamarosan autóval tesszük meg ezt az utat.


További olvasnivaló

Hogyan szabadulhatnék meg rémálmomtól?

Ezt kérdezte egyik „XY” nevű hölgyolvasóm, akinek levelét és a rá adott választ - szerkesztett formában - az alábbiakban idézem:"Kedves Erzsébet!Kérem, segítsen, hogyan álmodhatnám végig a leggyakrabban visszatérő, egyetlen rémálmomat...

Folytatás...

Szerencse piramis

A következőkben egy olyan - a modern numerológia által is előszeretettel használt - jövendölési eljárásról lesz szó, melyet a régiek a „szerencse piramis” néven ismertek. A módszer lényege a...

Folytatás...

Zserbó, a finom húsvéti sütemény

Akkor is április végére esett a húsvét, amikor jó egy néhány évvel ezelőtt az öreg Skodával - Ausztrián, Németországon és Hollandián keresztül - egyik rokonom barátjához és angol feleségéhez Londonba...

Folytatás...

Megközelítőleg azonos mennyiségek

Az indiai háztartások többségében nincs mérleg, így a nyersanyagok kiméréséhez a különböző konyhai eszközök - csésze, bögre, pohár, evő- és teáskanál - szolgálnak. Mivel ez az egyszerű mérési forma...

Folytatás...

Bokor kézelemzése

A kézről alkotott képet az alakja, nagysága, az ujjak mérete egymáshoz és a kézhez viszonyítva, hajlékony vagy merev voltuk, a bőr állaga, színe határozza meg. A fényképekről nem tudom megállapítani...

Folytatás...

Salimar Bágh aor Nisat Bágh, avagy a Sze…

A mogulok Kasmírt a Himalája kertjévé varázsolták, a Dal-tó körül 777 kertet építettek. Különösen Dzsehángir felesége, Nur Dzsehán időzött itt szívesen, kiélhette szépérzékét, alkotási vágyát és építő kedvét. A...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?