A+ A A-

Gandhi

  • Közzétéve itt: Egyéb írások


Mahatma GandhiMóhandász Karamcsand Gandhi, ahogy később elnevezték, Mahátma „a nagy lélek”, 1869. október 2-án, Porbandarban (más néven Szudamapuri) született, és 1948. január 30-án Delhiben halt meg.  Ősei a banijá kaszthoz tartoztak, akik Gandhi szerint fűszerkereskedők lehettek, de amint Önéletrajzában írja: „...három nemzedéken át nagyapámtól kezdve – főminiszterekként szolgáltak…” Móhandász apja, Kaba Gandhi - három felesége elvesztése után kötött - negyedik házasságából, negyedik gyermekként látta meg a napvilágot. Az idős Gandhi igazságszerető, nagylelkű, de hajthatatlan és lobbanékony természetű ember volt, aki a nyugat-indiai Gudzsarát állam egyik hercegségét igazgatta főminiszterként. Anyja, a mélységesen vallásos, rendszeresen böjtölő, szentéletű Putlibái - ellentétben a hindu asszonyokkal - rendkívül puritán volt, nem igényelte a csillogó külsőt, nem csábították az indiai ékszerek, és sohasem cicomázta fel magát. Gandhi rajongva szerette szüleit.

A vékony karú, lapátfülű, pipaszár lábú, sovány Móhandaszt szülei – a vaisnava hagyományoknak megfelelően - Visnu isten tiszteletére nevelték, de a kisfiút a pompától ragyogó Visnu templomok soha nem vonzották. A családra nagy hatást gyakorolt a szigorú erkölcsöt és erőszakmentességet hirdető dzsainizmus is. Tiszteletben tartották az ahimszá elvét, vagyis azt, hogy minden élőlény kímélete fontos, egyetlennek sem szabad ártani; vegetáriánus étrend szerint étkeztek, rendszeresen böjtöltek, ami öntisztításukat szolgálta. A többi vallással szemben is toleránsak voltak. „Gudzsarátban erősen elterjedt a dzsainizmus, hatása mindenütt és mindenben érezhető volt. Sehol másutt Indiában, sem Indián kívül nem fogadták olyan irtózással és ellenállással a húsevést, mint Gudzsarátban a dzsainák és a Visnu hívők.”

Móhandász egy porbandari falusi iskolában kezdett tanulni, ahol a gyerekek a betűket ujjaikkal a porba írták. ”Némi nehézséggel jutottam túl a szorzótáblákon. Semmi többre nem emlékszem ezekből az időkből, mint hogy a többi fiú társaságában megtanultam mindenféle csúfneveket adni tanítóinknak, ami igencsak arra vall, hogy lomha gondolkodású fiú lehettem, emlékezetem pedig gyatra volt.” Hétévesen Rádzskótba költözött családjával, ott, ahol középiskola is működött, már jobb oktatásban részesült.

Tizenhárom évesen szülei megházasították, emiatt egy évet halasztott az iskolából. Felesége Kaszturbái, egy porbandari kereskedő lánya, írástudatlan, egyszerű nő volt, kitartó, független, és zárkózott természetű, akit Gandhi szenvedélyesen szeretett. Elviselhetetlennek tartotta, hogy meglehetősen keveset lehetett vele, házaséletük első öt évéből mindössze háromévnyi időt élhettek együtt. Feleségét egyszer majdnem megcsalta, amikor barátja csábítására elment egy bordélyházba, de az örömtanyán szinte megbénult, csak mozdulatlanul ült a prostituált ágyán, aki heves indulattal durva szitkokat szórt rá. Noha feleségét sem a szülei, sem ő, a férje nem nevelték, nagy szakadék tátongott köztük, sok koccanás tarkította házasságukat, de mindig kibékültek, és boldogok, elégedettek voltak egymással.

Gandhi diákként szeretett magányosan sétálni, de utálta a torna- és a geometria órákat, kemény diónak bizonyult neki a szanszkrit, viszont csábította a perzsa nyelv, alig tudott ugrani és futni, csúnyán írt, gyakorta lázadozott, titokban olykor ateista elveket vallott, kipróbálta a dohányzást és a húsevést is. Az iskolájában akkoriban divatban volt Narmand gudzsaráti költő egyik verse miszerint: „A nagy angol uralja/ A kis indiait, Hiszen a húsevéstől/ Felnőtt öt könyökig.” Mivel ő is – az angolokhoz hasonló – erős legény akart lenni, titokban megpróbálkozott a húsevéssel, a kecskehús azonban kemény volt, mint a kiszáradt bőr, képtelen volt megenni, rosszul lett tőle. A tetejébe éjszaka lidérces álmok gyötörték, állandóan kecskemekegést hallott. Barátja elhatározta, hogy csak azért is húsevőt farag belőle, drága és finom húsokból készített számára ízletes ételeket. Körülbelül egy évig tartott tiltott húsevése. Anyja ez idő alatt nem értette, fia miért étvágytalan, mi baja lehet.  Móhandász pedig egyre csak hazudozott, többnyire azt mondta, nincs étvágya, vagy rossz a gyomra. Az év letelte után elhatározta, amíg szülei élnek, nem hazudik többé nekik, s húst sem fog enni. A dohányzásra valószínűleg még a házassága előtt kapott rá, azt hitte, a füstkarikák eregetése csoda jó dolog.  Mivel nem volt cigarettára pénze, nagybátyja csikkjeit szedte össze, vagy az egyik szolgájuk pénzéből lopkodott el pár rézgarast, hogy abból vehessen. Később, egy bizonyos növény üreges szárát használta cigarettaként, sőt maszlag magokat is gyűjtött, hogy kipróbálja a hatásukat, a méregtől azonban megijedt, és elállt szándékától. Már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott, de akarata erősebbnek bizonyult, megfogadta, nem fog többé dohányozni, sem lopkodni. Élete során valamennyi ígéretét betartotta.

Sok gondja akadt felhevült testi kívánalmaival, amit felesége iránt érzett. Például nem tudta magának megbocsátani, nem tudta feldolgozni azt, hogy apja halálának éjszakáján képtelen volt legyőzni várandós felesége iránti testi vágyát. Bűntudatát, megszégyenült érzését csak nehezítette az a tény, hogy elsőszülött gyermeke, alig három napig élt. Az érettségi vizsgáit 1887-ben, Bombayben tette le, orvos szeretett volna lenni, de mivel a vaisnavizmus ellenzi az élveboncolást, úgy döntött, hogy a családi hagyományt követve inkább köztisztviselő lesz.

Angliába hajózott, Londonban tanult jogot, közel három évet töltött ott. A falusias Rádzskót után, nehezen tudott alkalmazkodni a lüktető, zajos városi élethez. A húsevő angoloknál sok problémát okozott neki vegetáriánus étrendje is. A vegetáriánus éttermekben olyan emberekkel ismerkedett meg, mint a szocialista Edward Carpenter, a drámaíró George Bernard Shaw és a teozófus Annie Besant, akik jelentős hatással voltak a fiatalember későbbi morális fejlődésére. Tanulmányai mellett sokat forgatta a Bibliát és a népszerű vallásos-filozófiai hindu költemény, a Bhagavad-gítá (Magasztos szózata) angol nyelvű változatát. Megismerkedett a különböző vallásokkal, nagy hatással volt rá az Újszövetségből a Hegyi beszéd. Mindezeken túl, átrágta magát Lavater és Shemmelpennick fiziognómiai könyvein is.

Angliából 1891-ben tért haza, anyja időközben meghalt. Bombayben kudarccal kezdte ügyvédi gyakorlatát. Első ügyfele, Mamibáj asszony védelmét harminc rúpiáért vállalta el, de a bíróság előtt összezavarodott, és félájultan zuhant le székére. A jogi végzettségével nem tudott mit kezdeni, és hamar rájött, hogy az ügyvédi tevékenység ellentmond az igazságról vallott eszméinek, ráadásul a karrier lehetősége sem vonzotta. Tanítással is próbálkozott, végül visszatért Rádzskótba, ahol szerény ellenszolgáltatásért kérvényeket, beadványokat, folyamodványokat írt. Szégyenlőssége szerénységgel és büszkeséggel párosult, ezért állandóan bajba keveredett. Nagy megkönnyebbülést jelentett számára, amikor egy indiai cég szerződést ajánlott számára a dél-afrikai Natalban. Noha nem volt nagy kedve elhagynia Indiát, de az ajánlat csábította, pedig azt sem tudta milyen feladat vár rá. Az egyik tulajdonos arról biztosította, nem lesz nehéz a munkája, és legfeljebb egy évről van szó. Szerény honoráriumot ajánlottak, de elvállalta.

1893 májusában elegáns európai ruhában érkezett meg Dél-Afrikába. Végül is több mint húsz évet töltött ott, ahol számos faji megkülönböztetéssel szembesült, honfitársai érinthetetlennek számítottak, kuliknak hívták őket, lakónegyedeiket pedig gettóként emlegették. Sokat fáradozott annak érdekében, hogy az indiai közösséget ne nézzék ápolatlannak, s ne mondják róluk, hogy nem tartják tisztán házaikat. A holland telepesek a rabszolgaság eltörlése után termékeny földjeiket indiai munkásokkal műveltették. Gandhit, mint az ott élő indiaiak képviselőjét, földijei bhái-nak, azaz testvérnek szólították, de velük is szélmalomharcot kellett vívnia, mert küzdelme sok esetben falra hányt borsó volt, ugyanis a passzív indiaiaktól nem számíthatott támogatásra.  „...Az igazság keresésének alapja az ahimszá. Nap mint nap meggyőződhettem róla, hogy hiábavaló a keresés, ha nem az ahimszán alapul.”

Dél-Afrikában őt is sok igazságtalan bántalom, sérelem érte. Odaérkezése után egy héttel, egy durbani bíróságon arra utasította az európai főbíró, hogy vegye le a turbánját. Gandhi erre nem volt hajlandó, nemet mondott, és kiment a teremből. Egy másik alkalommal, amikor Durbanból Pretoriába utazott, egy első osztályú vasúti kocsiból egyszerűen kirakták, és felszólították, menjen át a vagonba. A vasúti végállomáson, ahol autóbuszra akart szállni, megtiltották neki, hogy a fehérek közé üljön. A sofőr mellé kellett volna ülnie, de ott már más foglalt helyet, amikor a padlóra dobott rongyra nem volt hajlandó leülni, a sofőr agyba-főbe verte. Egy másik eset kapcsán, egy postakocsi fehér tulajdonosa felpofozta, mondván, hogy hágcsón sem utazhat, mert elveszi a helyet az európaiaktól. A legtöbb szállodába nem engedték be, mert azok „csak európaiak számára” álltak nyitva. Gandhit megrázták az érthetetlen esetek, de nem esett kétségbe, az igazságtalanságok inkább ellenszegülésre, tiltakozásra ösztönözték. Javasolta, alakítsanak egy szervezetet, mely az indiaiak sérelmeinek orvoslásán és a publicitásán munkálkodik. Azt a hírt, hogy az indiaiakat meg akarják fosztani szavazati joguktól, az indiai közösség szószólójaként „ez az első szög a koporsónkban” szavakkal fogadta.

Gandhi, aki tizennyolc éves koráig nem olvasott újságot, és angliai diákként, majd gyakorló ügyvédként nem sok érdeklődést mutatott a politika iránt. Huszonöt évesen viszont, szinte egyik napról a másikra fejest ugrott a politikai élet kellős közepébe. 1896-ban hazatért Indiába, hogy családját magával vigye Natalba, továbbá, hogy India-szerte előadásokon, gyűléseken ismertesse a kint élők életkörülményeit, és támogatókat szerezzen nekik. Petíciók sorozatával bombázta a brit kormányt az indiaiakat ért sérelmek miatt. Ténykedését azonban szándékosan félremagyarázták, s a Reuter cikke nyomán a natali lapok azt írták, hogy az indiaiak kirabolják és megtámadják a briteket, állatként bánnak velük, és nincs hova fordulniuk védelemért. Így amikor 1897-ben Gandhi családjával visszament Durbanbe, felizgatott, lincselésre készülő, őrjöngő fehérekből álló tömeg várta őket. „Öreg Gandhit mára, felkötjük az almafára” - üvöltötték a gúnydalt, s a hajót, melyen megérkeztek, el akarták süllyeszteni. Végül a rendőrfőnöknek köszönhetően, aki rendőrruhába öltöztette, csellel sikerült kimenekülnie. Bár támadóit bíróság elé állították, Gandhi nem vádolta meg őket. „A vétket gyűlöld, ne a vétkes embert (…) ezt a szabályt könnyű megérteni, mégis ritkán gyakorolják, s ezért terjed el a világon a gyűlölködés mérge.” – írta visszaemlékezésében.

Gandhit vonzotta az egyszerű élet, a kétkezi munka. 1904-ben mezőgazdasági telepet alapított Durban közelében, ahol a lakók a két kezükkel, arcuk verítékével termelték meg élelmüket. Johannesburg mellett is létrehozott egy hasonló kolóniát, melynek a nagy író tiszteletére a Tolstoy nevet adta. Feltehetően e két település az elődje a később híressé vált indiai ásramoknak. Tolsztoj 1908-ban a Levél egy hindunak című írásában azt mondta, hogy szerinte nem az angolok tették rabszolgává az indiaiakat, hanem az indiaiak önmagukat.

Bár az angol-búr háborúban (1899-1902) az indiaiak a briteket támogatták, az angolok győzelme sem javított az ott élők helyzetén. Sőt 1906-ban Transvaal törvényhozó testülete egy igen megalázó rendeletet hozott az indiai emberek nyilvántartására, amely előírta, hogy a nyolcévesnél idősebb bevándorlók kötelesek bejelentkezni a rendőrségen, és kiváltani a személyi igazolványukat, mert különben nem utazhatnak az országban. Az indiaiak megtagadták az engedelmességet, Gandhi vezetésével tömeggyűlésen tiltakoztak. Gandhi huszonhat társával elment egy johannesburgi bíróságra, ahol kijelentették, nem hajlandók magukat nyilvántartásba vetetni. Bűnösnek vallották magukat, és a következményeket vállalták. Az ellenszegülést megtorlás követte, tömegével bocsátották el az indiai munkásokat, Gandhival együtt százötven indiait börtönöztek be. Így kezdődött, majd tartott hét évig, a polgári engedetlenségi mozgalom, a szatjágraha (szat = igazság, ágraha = szilárdság), a politikai harc, amely ragaszkodik az igazsághoz, vállalja érte a szenvedést, és erőszakmentesen ellenáll. Gandhi elképzelése szerint a szatjágraha a becsületes munkás életet, minden ember tiszteletét és a társadalmi igazságtalanságok felszámolását is jelentette. Ez a politikai módszer egybeforrt Gandhi személyével, és nemcsak Dél-Afrikában, hanem később Indiában is tömegmozgalommá vált.

Második szatjágraha megmozdulásuk négy évig tartott. 1913-ban megtiltották az indiaiaknak, hogy egyik államból a másikba menjenek, mivel a bányászok tartós sztrájkba kezdtek, sok indiait visszatoloncoltak hazájába. Végül a nemzetközi közvélemény és London nyomására, 1914-ben a dél-afrikai kormányzat kompromisszumot kötött az indiai közösséggel. Gandhi erőfeszítése és tevékenysége azonban nem hozott tartós megoldást az indiai kisebbség problémáira, hátrányos helyzetére. Amikor Gandhi távozott Dél-Afrikából, az eseményt Jan Christian Smuts tábornok „A szent elhagyta az országunkat.” megállapítással kommentálta, amit nem sokkal később a „Remélem örökre!” szavakkal egészített ki. Gandhi huszonöt évvel később azt írta: „Sorsom úgy hozta, hogy olyan embernek lettem ellenfele, akinek azóta is a legnagyobb tisztelője vagyok.” Egy börtönbéli tartózkodása során Gandhi készített egy pár sarut a tábornoknak, ezzel is jelezve, hogy semmiféle gyűlöletet, rossz érzést nem táplált iránta.

A vallás iránti érdeklődése a szülői házban – főleg édesanyja hatására – már gyermekkorában gyökeret vert benne, jelentős ösztönzést azonban Dél-Afrikába történt megérkezése után kapott. Kvéker barátai Pretoriában rá akarták venni a katolikus hit felvételére, sikertelenül. Ebben az sem befolyásolta, hogy szívesen olvasta Tolsztoj írásait a kereszténységről. A vallásos írások közül szívesen tanulmányozta a Koránt és a különböző hindu szent könyveket. Azt a következtetést vonta le, hogy minden hit igaz, de mindegyik tökéletlen is. „Sivár szellemek értelmezik őket, olykor sivár szívvel, és még gyakrabban félreértelmezik.” A legnagyobb hatást talán az ember által követendő útról szóló tanítás, a Bhagavad-gíta gyakorolta rá, amely egy életre szólóan „szellemi szótára” lett.  A vallásbölcseleti költeményből különösen a birtoklásmentesség gondolata ragadta meg, maga is vallotta, hogy a szellemi életet az anyagi javak megrontják, ezért kell szabadulni a pénztől és a vagyontól. Hasonlóképpen viszonyult a kiegyensúlyozottság elvéhez is, amely arra ösztönözte, hogy az öröm, a fájdalom, a győzelem, vagy a vereség idején egyaránt nyugodt maradjon, és dolgozzék, akár a siker reménye nélkül is, nem félve a kudarctól.

Gandhi - vándorúton IndiábanGandhi 1914-ben hazatért Indiába, és hamarosan ismét felvette a harcot a brit feljebbvalókkal. Különösen az ún. Rowlatt törvény váltott ki belőle heves tiltakozást, mely felhatalmazta a hatóságokat, hogy bírói ítélet nélkül is bebörtönözhessék azokat, akik zendüléssel gyanúsíthatók. Az általa bejelentett szatjágraha hatására fellángolt az elégedetlenség, országszerte a sztrájkok, zendülések törtek ki, a feszültség érezhető volt. A zavargásokat katonai megtorlások követték, melyek közül a közel 400 indiai halottat követelő amritszári véres leszámolás volt a legkegyetlenebb. 1920 őszére Gandhi már India legbefolyásosabb személyisége lett, az indiai függetlenségi mozgalom élén, óriási tömegszervezetté alakította pártját, az akkor már harmincöt éve működő Kongresszus Pártot. A párt vezetőjeként az együtt nem működés politikáját szorgalmazta, az engedetlenségi mozgalmak azonban – akarata ellenére - többször erőszakos összecsapásokba torkolltak. Gandhi a brit áruk bojkottját hirdette meg, és arra szólította fel az embereket, hogy ne vegyék igénybe, ne látogassák, és ne támogassák intézményeiket.

Amikor a muzulmán politikai szervezetek eltávolodtak a Kongresszus Párttól, ismét fellángoltak az országban a vallási indíttatású összecsapások. Az 1922-re kibontakozó tömeges engedetlenségi megmozdulások már nagyban veszélyeztették a kormányzat munkáját. A hatalom terrorral akart rendet teremteni. Ezreket börtönöztek be, Gandhit lázadás vádjával 6 évi elzárásra ítélték, ám két év múlva, 1924-ben vakbélműtétje után szabadon engedték. 1927-ben a vallási és politikai ellentétek megoldására, az alkotmány reformjának előkészítésére a brit kormányzat John Simon vezetésével létrehozott egy héttagú, kizárólag angolokból álló bizottságot. Az angolok lépése országos felháborodást váltott ki, a kinevezések hírére szinte az egész ország ismét fellázadt. De a mezőgazdasági adók bevezetése elleni tiltakozás is hónapokig tartott, hiába voltak erőszakos foglalások, letartóztatások - megfogadva Gandhi tanácsát - a parasztok nem fizettek adót, és kitartottak igazuk mellett.

Egymást követték a sztrájkok, fellendült a nemzeti függetlenségi mozgalom. Mivel a sóadó rendkívül népszerűtlen volt, 1930-ban Gandhi hatalmas tömeg élén a tengerhez vonult, hogy így tiltakozzék a britek legszegényebbeket sújtó sarca ellen. Noha a brit hatóságok 60 000 embert bebörtönöztek, 1931 tavaszára, kompromisszumra kényszerülve, engedélyezték a saját felhasználásra szánt só lepárlását. Ugyanez év decemberében, hogy csökkentsék politikai befolyását, Gandhit ismét bebörtönözték. A börtönben újabb éhségsztrájkba kezdett, így tiltakozva az elnyomott kaszton kívüli „érinthetetlenek” diszkriminációja ellen. A böjt egy erőteljes kampányt indított el, mely később a Gandhi által haridzsánoknak ("isten gyermekeinek") nevezett páriákat sújtó megkülönbözető jogszabályok eltörléséhez vezetett.

Gandhi a rokkánálMivel a Kongresszus párt meggyengült, Gandhi 1933-ban a még néhol felbukkanó engedetlenségi mozgalmakat lefújta, s feloszlatta pártja szervezeteit. 1934-ben lemondott a párt vezetéséről, s egy időre még a pártból is kilépett. A politikai élettől és világtól visszavonult Gandhi a gudzsaráti Ahmedábád közelében, a Szabarmati folyó mellett telepedett le. Az általa alapított Szabarmati Ásramban nem volt kasztbéli megkülönböztetés, mindenki a maga keze munkájából élhetett meg. Itt képezte ki a nemzeti mozgalom későbbi vezetőit. Ásramjában dolgozta ki a társadalmi és gazdasági felemelkedés „konstruktív programját”, s indította el a „rokka-mozgalmat”, ami a házi szövés-fonás bevezetésére szolgált. Gandhi is a maga által készített dhotiban járt. 1936-ban Szevagramba, egy közép-indiai faluba költözött, ahol egy másik ásramot alapított, és a továbbiakban innen irányította India függetlenségi mozgalmát.

A II. világháború kitörése után a Kongresszus Párt támogatta a britek háborús erőfeszítéseit, Gandhi, noha mind a fasizmust, mind a háborút gyűlölte, erkölcstelennek tartotta a súlyosan fenyegetett brit hatalom hátbatámadását. Először 1940-ben követelte a britektől, hogy vonuljanak ki Indiából, emiatt a Kongresszus Párt egész vezetőségét és Gandhit is letartóztatták. Rá két évre, 1942 nyarán adta közre az „Angolok távozzatok Indiából!” című felhívását. Két évig tartó az egész országra kiterjedően tiltakozó sztrájkok és tüntetések követték egymást. 1943-ban Bengált éhínség tizedelte meg, több millió áldozatot szedve. Az 1944-ben a feleségét gyászoló beteg Gandhit szabadon engedték a börtönből. A Kongresszus Párt és a Muszlim Liga háromoldalú tárgyalásokat kezdett a brit kormánnyal, ennek következtében 1946-ban az alkirály felkérte Nehrut, hogy a Muszlim Liga részvétele nélkül alakítson egy ideiglenes kormányt. 1947 februárjában Attlee miniszterelnök bejelentette, Anglia 1948 júniusáig kivonul Indiából. Mountbatten, az utolsó alkirály megpróbálta a hindukat és a muszlimokat összebékíteni, többször tárgyalt Gandhival és Dzsinnahhal, sikertelenül. 1947. augusztus 15-én létrejött a két domínium, Gandhi ezeken az ünnepségeken nem vett részt. A Mountbatten-terv alapján a brit gyarmatbirodalomból két független állam jött létre, India és Pakisztán. Az idős Mahátma mélységesen csalódott, hisz országa úgy vívta ki szabadságát, hogy közben elvesztette az egységét. A hinduk és a muszlimok között véres összetűzések robbantak ki. Hiába járta végig a zavargások által sújtott területeket, hiába törekedett a viszály megfékezésére, nem érte el célját. Gandhit mindkét fél részrehajlással vádolta. Kalkuttában megfogadta, hogy haláláig böjtölni fog. A hetvenkilencedik évében járó, az éhségtől teljesen legyengült politikus Kalkuttából Delhibe ment. Amikor 1948. január 30-án a szokásos esti imádságára készülődve kiment kertjébe, a várakozók közül eléje lépett Nathurám Vinajak Godsze, a fiatal púnai hindu újságíró, a Mahászabhá szélsőséges szervezet helyi vezetője, és közvetlen közelről háromszor rálőtt. Mahátma csak ennyit tudott mondani: "Ram! Ram! Istenem, istenem!", és a kicsi, törékeny, kopasz, fogatlan, vézna ember félóra múlva meghalt.

India két évvel később, az új alkotmány elfogadásával, 1950. január 26-án lett köztársaság. A demokrácia intézményeinek megszilárdításával csakhamar jelentős előrehaladást értek el, s India mára - a belső feszültségek, villongások ellenére is - a világ egyik legstabilabb és legdemokratikusabb állama lett. „Gandhi azonban sok tekintetben mást akart. Ő ugyanis legalább olyan fontosnak tartotta India belső társadalmi átalakulását, mint a politikai függetlenség kivívását. Ennek érdekében ő maga tette a legtöbbet. 1915-tol 1948-ig fáradhatatlanul járta az országot, talán senki sem volt Indiában, aki úgy ismerte hazáját, mint ő.” - írta Gáthy Vera.

Történelmi szerepét ma még talán korai megítélni, de kétségtelen, hogy meghatározó szerepe volt a rasszizmus, a gyarmatosítás és az erőszak elleni küzdelemben. Ő a független India atyja, honfitársainak szemében o volt és marad az erőszakmentesség megtestesítője, a nemes lelkű Mahátma. Einstein is az erőszak-ellenességét tartotta a legfontosabbnak. “Törekednünk kell arra – írta –, hogy az ő szellemében cselekedjünk: ne használjunk erőszakot, amikor ügyünkért küzdünk, és ne vegyünk részt olyasmiben, amit rossznak tartunk." Gunnar Myrdal svéd közgazdász a fejlődő országok gazdasági, társadalmi problémáinak tanulmányozása után arra a következtetésre jutott, hogy „Gandhi gyakorlatilag minden területen felvilágosult liberális volt”. Sajnos Gandhi erőszak-ellenessége napjainkig sem vesztett aktualitásából, s a politika erkölcsi tartalommal való megtöltése továbbra is várat magára.

További olvasnivaló

Krémek és fagylalt készítésére csak a zs…

Állítólag kétféle tejpor létezik: sovány és zsíros. Már jó ideje, hogy tejport vettem, de nem néztem meg, hogy a kettő közül melyiket választottam, sőt azt sem, hogy mikor jár le...

Folytatás...

India - Ráma isten szülőhelyén

    Érdemes volt sietnünk, mert a mindössze hat kilométerre levő Ajodhjában már menni sem tudunk a sok ezernyi, motyóját cipelő hindu zarándoktól. A főutcán hömpölygő embertömeg cipzárként nyílik szét előttünk és...

Folytatás...

Tükör2 kézelemzése

  A stabil, erősnek látszó kezek azt sugallják, hogy gazdájuk feltehetően a külső világ felé forduló, tevékeny személyiség. Azonban a szilárd kezekben felfedezhető némi rugalmasság is, jelezve, hogy tulajdonosa fizikailag fejlett...

Folytatás...

Várakozás a Banihal-hágónál, a Dzsavahar…

Az orrunk előtt zárják le az alagutat. Hiába kérleljük a rend szigorú őrét, könyörtelenül nemet int. Jóllehet, már szívesen nyúlnék el egy kényelmes ágyban, de most pihenés gyanánt megelégszem...

Folytatás...

Mi a háromfejű Ganésa üzenete?

Kedves Erzsébet!Nekem van egy Ganésa szobrom, viszont nem egy, hanem három feje van, egyébként mindenben olyan, mint az írásában (Ganésa az elefántfejű isten) szereplő. Tudna valamit mondani a háromfejű ganésa...

Folytatás...

India - Művészi pornográfok Szúrjának

Még búcsúzásként is tartogat meglepetést a város; közvetlen indulásnál az esőtől síkos márványlépcsőn csúszom el, majd az itt vásárolt hibás térkép tréfál meg minket; rossz irányba navigál, ami cirka három...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?