Az ahimszá, melyet végletesen leegyszerűsítve sokan a vegetáriánus táplálkozással azonosítanak, valójában egy magatartási szabály, mely minden cselekedetet tilt, amely bármely élőlény sérülését, vagy halálát okozhatja. Gyakorlata Indiában alakult ki, és azon az elképzelésen alapszik, hogy mindenfajta erőszakos tett negatív karmikus következményekkel jár. Az élőlények megölésének tilalma legfeljebb 2000-3000 évre nyúlik vissza, ugyanis körülbelül 4500 éve, a virágkorát élő Indus völgyi Harappában, bizonyíthatóan ettek húst, majd a védikus kor (i. e.1500-560 közötti időszak) árjái, valamint a dél-indiai dravidák ugyancsak szívesen fogyasztottak állati táplálékot, beleértve a későbbi korokban legnagyobb bűnnek számító tehénhúst is. A régészek a Bélán-völgyi ásatások során olyan állatmaradványokra leltek, amelyek arra utalnak, hogy az i. e. 2500 körül már háziállat volt a szarvasmarha, a juh és a kecske. Harappában már sokféle állatot - tehenet, bivalyt, kecskét, juhot, disznót, baromfit - tenyésztettek. A védikus korban, amikor az árják legnagyobb kincsnek a szarvasmarhát tartották, s az állattenyésztés volt a lakosság fő megélhetési forrása. A Védákban nem kevesebb, mint 250 állatról esik említés, közülük ötvenet tartottak alkalmasnak áldozatra és étkezésre.
Az állatok leölésének tiltása ugyan már a Maurja-dinasztia hatalomra jutása előtti (i. e. 312) időkben felvetődött, az aggályokat azonban ekkor még nem erkölcsi megfontolások, hanem gazdasági érdekek - a tehén tejet ad, az ökörrel szántani lehet - motiválták. Eleinte csak az élő állatok feláldozását tiltották meg, később korlátozni kezdték az állatok levágását, aztán fokozatosan bővült az áldozati tilalom alá eső állatok köre is. Egyre inkább elvetették a szarvasmarhák áldozati állatként való levágását, lassan kialakult a tehenek védettsége. Ezzel szoros kapcsolatban hódított teret az erőszakmentesség gondolata, az ahimszá elve.
A szanszkrit „nem bántás” vagy „nem ártás” jelentésű ahimszán alapuló áldozati tilalom Buddhával és követőivel kezdett elterjedni, de az állathús fogyasztását még Buddha is megengedte, ha az állatot nem szándékosan ölték meg. Asóka, a Maurják leghatalmasabb királya (kb. i. e. 273-232, aki élete során meggyőződéses buddhistává vált, nemcsak megtiltotta az élőlények leölését, hanem maga is gyakorolta az erőszakmentességet. Írásaiban hangsúlyozta az állatok életének szentségét. A dzsainok hite - amely az élet elvételét táplálkozás vagy áldozat céljából kifejezetten tiltotta, és nemcsak a látható, hanem az apró, láthatatlan élőlényekre is kiterjesztette az ahimszá elvének gyakorlását - a buddhisták felfogásánál is erősebb hatást gyakorolt az emberekre.
A dzsainok számára az ahimszá erkölcsi mérce, amely kiterjed minden cselekedetükre, megszabja és irányítja életvitelüket. A családapától, akit csak kisebb fogadalmak (anuvirata) kötnek, megkövetelik, hogy ne öljön le semmilyen állatot, az aszkétától viszont már többet várnak, tőle nagyobb fogadalmak (mahávirata) várhatók el, például ügyelnie kell arra, hogy sem tudatosan, sem tudtán kívül ne ártson semmilyen élőlénynek. A dzsainok mindennek lelket tulajdonítanak, ugyanis hisznek az élet örökkévalóságában. Számukra az élőlények (dzsiva) védelme nem csak az emberekre és az állatokra vonatkozik, hanem a rovarokra, a növényekre, sőt még az atomokra is. Úgy vélik, aki egy másik élőlény, azaz dzsiva szellemi előrejutását megakadályozza, vagy félbeszakítja, ezáltal saját karmáját növelve, késlelteti kiszabadulását az újjászületések köréből. Az ahimszá elvének betartásával magyarázható a szerzetesi szájfátyol használata, amely megakadályozza, hogy belélegezzenek, vagy lenyeljenek akár csak egy apró kis muslicát, vagy szúnyogot. Ugyancsak az ahimszá követésével kapcsolatos, hogy fontosnak tartják menhelyet, vagy elfekvő kórházat biztosítani az öreg és beteg állatok számára, akiket halálukig etetnek, gondoznak, ellátják őket.
A dzsainok szigorú aszkézis szerint élnek, többek között sötétedés utáni tartózkodnak mindenféle étel és ital fogyasztásától. A dzsainok két irányzata közül, a digambrák (égbe öltözöttek, vagyis ruhátlanok) semmit sem birtokolhatnak, így ruhaneműt sem, és azt vallják, hogy megváltást nő nem érhet el. A másik irányzat a szvétambrák (fehérbe öltözöttek) álláspontja jóval rugalmasabb. A dzsain vallás és filozófia egyetemes toleranciát hirdet, nem bírálja, nem kritizálja a többi vallást és nem is verseng velük, valamint nincsenek térítő ambíciói sem.
Sem a hinduk, sem a buddhisták soha nem követelték meg, vagy várták el híveiktől az ahimszá oly szigorú betartását, mint a dzsainok, ám a vegetarianizmus és a mások iránti megértés és vallási türelem általánosan elterjedt Indiában, mindmáig él az indiai közgondolkodásban. Az ahimszá az egyik első fegyelmi szabály, amit a jógával foglalkozó diákoknak megtanítanak. Mahátmá Gandhi pedig a XX. század elején az ahimszát politikai síkra terelte, szatjágraha néven, ami azt jelentette, hogy minden rosszal szemben erőszakmentes ellenállást kell tanúsítani.
Az 5. században élt Fa Hszien kínai zarándok és a 7. századi Hszüan Cang kínai buddhista utazó feljegyzései alapján Indiában általánosan elterjedt volt a vegetarianizmus. Egy későbbi utazó, Albiruni (973-1048) arab tudós az előbbieknél jóval pontosabban fogalmaz, amikor leírja, hogy az állatok megölésének tilalma igazából csak a felső kasztbéli papokra, a bráhminokra érvényes, és csak bizonyos állatfajokra vonatkozik. "Tilos megölni és megenni a teheneket, lovakat, varjakat, papagájokat, fülemüléket, továbbá mindenféle tojást, valamint tiltott a bor fogyasztása is." A tehénhús megevésének tilalma szerinte elsősorban nem erkölcsi megfontolásból fakad, a tiltás oka sokkal inkább az, hogy a marha húsát nehéz megemészteni, s ezért utána bétellevelet kell rágni. Emellett az is fontos érvként esett latba, hogy a szarvasmarhát, mint házi igavonó állatot, szántásra, vízkitermelésre munkába lehet fogni, a teje élelmet ad, sőt a vizelete és a trágyája is kiválóan hasznosítható.
