A+ A A-

Virágkiállítás, búcsúest, irány Budapest

  • Közzétéve itt: Delhi és környéke


Bármennyire is jól érezzük magunkat, kedvünkre való az ittlét, megható a vendégszeretet, a figyelmesség, amivel körülvesznek, mégis egyre jobban elhatalmasodik rajtunk a mehetnénk. Nem élhetünk vissza a vendégjoggal. Jó lenne már hazamenni, de maradni is kéne még; tudathasadásos állapot ez.

A Connaught Place-ről visszatérve rövid időre benézünk a Követség szomszédságában lévő, röviden csak Csanakjának nevezett, apró üzletekből álló bevásárló központba. Az i.e. 350-275 között élt névadó, a tudós-politikus bölcs Csanákja mondásaiból nemrég olvastam néhányat, egyik-másik igazsága megragadt bennem. Szerinte például a lusta ember azt sem képes megtartani, amit megszerzett, vagyis még arra is rest, hogy vigyázzon értékeire. Ugyancsak tőle származik az intelem, hogy a jó tulajdonságokat nem szabad egy kis hiba miatt elfelejteni. De egyetértek a következő aforizmájával is, mely így szól: „Nem szabad vitázni az értelmessel, az ostobával, a tanítóval és a szerelmessel.” A bráhmin családból származó Csanákjának, akit egyesek Visnu Guptaként ismertek, igazi neve Kautilja volt. Sokan Machiavellihez, Arisztotelészhez és Platónhoz hasonlítják. Vannak, akik elítélik csalárd, kegyetlen természetéért, mások viszont az egekig magasztalják józan politikai éleslátása, alapos emberismerete miatt. Tény, hogy a sikeres kormányzás modelljét ő fektette le írásban.

A Követségre érve Láldzsit már a konyhában találjuk. Miért ne főzhetnék helyette most is én, mondom neki, hiszen a múltkori a kínai chop suey ételemnél én voltan a séf, s o a kuktám. Nem kell sokat erősködnöm, szinte azonnal elfogadja ajánlatomat. Elégedettséggel tölt el, hogy ismét főzhetek, nem tudom megtagadni önmagam. A megszokott hindu és „Láldzsi módra” készített magyar ételek után, szeretném meglepni Melindát és Ferit egy hamisítatlan hazai ízű búcsúebéddel. Meglepetésem megörvendezteti a társaságot, legnagyobb örömömre, ételemnek sikere van, jóízűen falatozzuk a csőben sült gombás csuszát.

Láldzsi az ebédfőzés alatt remekül dolgozik a kezem alá, akár egy étterem konyhájában, oly megszokottan egyeznek mozdulataink. Miközben kezünk tüsténkedik, faggatom Láldzsit, meséljen még magáról. Biztatom, mondjon el mindent, ami csak eszébe jut. Nem kéreti magát, beszél is, csapongva, ötletszerűen, ahogy szájára tódulnak a mondatok. Dicséri unokáját, Duplatát, aki aranyos kisleány, sorolja, mit mondott, mit tett előző nap aprócska szeme fénye. Aztán minden átmenet nélkül átvált Rádzsiv Gandhira, majd a nagy Mahátmáról, Gandhidzsiről fejti ki véleményét. Istenként emlegeti, mint mondja, Visnu avatárája, földre szállt megtestesülése volt a Nagy Lélek. Majd minden átmenet nélkül szerencsétlen megbomlott agyú hitveséről mesél. Régebben az ilyen elborult elméjű asszonyt elzavarhatta férje hazulról. Láldzsi ilyenre nem is gondol, hisz három gyerekkel ajándékozta meg, ennyi tisztességgel tartozik feleségének.

Láldzsi – mint mindig – időnként eltűnik, ilyenkor elszív az udvaron egy-egy orrfacsaró bidit, speciális indiai cigarettát. Egyik korábbi alkalommal tovább maradt a kelleténél, aztán az ajtóban a feleségével jelent meg, elhozta nekem bemutatni. A petyhüdt, kövér asszony nem tudja, miről van szó, ki vagyok, honnan jöttem, miért kellett neki ide jönnie, hiába magyaráz férje, látom rajta, nem jut el a tudatáig. Rezzenéstelen arca sajnálatot ébreszt bennem, de együttérzésem inkább Láldzsinak szól.

Miközben ellesek Láldzsitól pár remek, hasznosítható fogást, amellyel megkönnyíthetem a konyhai munkát, viszonzásul gyakorlatias tanácsokkal látom el, különböző házi praktikákba avatom be: megmutatom, mitől marad friss az élesztő és kemény a paradicsom, hogyan lehet eltávolítani a teafőzőből a vízkövet és szagtalanítani a hagymaszagú vágódeszkát, miként lehet megelőzni, hogy lekozmáljon a tejesedény. Elárulom neki, hogy finomabb a zöldborsóleves, ha a végén kis tejet önt bele, a lencsefőzeléket meg feldobja az ecetes reszelt torma.

Ebéd után Melindáéknak kiváló ötletük támad, javasolják, menjünk virágkiállításra. A helyszínre érve, megállapítom, nemcsak Melindának jutott eszébe a virágkiállítás megtekintése, hanem másnak is, nagyon sok a kíváncsi érdeklődő. A hatalmas zöld füves térséget négyszögben narancssárga sátrak keretezik, a sátrak mélyén színpompás, fantáziadús formájú virágköltemények, előttük emberek kígyóznak: színes ruhájú nők és a fehérbe öltözött férfiak.

Mintha Ázsia összes virágkülönlegessége itt adott volna találkát egymásnak, virágzó flóra-randevú ez. A legtöbb dísznövényt, különleges ritkaságot életemben most látom először, de sokra ráismerek, amint visszabólintanak rám. Különösen szépek a japán pavilon ikebanái, a vázákban elrendezett virág és gally-együttesek külön-külön és együtt is kertészeti költemények, igazi élő remekek. Ugyancsak a japánok kertkultuszát dicsérik a formás kis törpe bonszai fák, bár a megcsonkított miniatűr fácskákat sajnálom is, hogy nem törhetnek az ég felé.

A többi pavilon virágpoézisei is szemet gyönyörködtetőek, legyen az akár kínai vagy Sri lankai szingaléz kertész csokra. A kijáratnál virágmagárusok állnak sorfalat, míg Feri jégkrémért áll sorba, én elmélyülten tanulmányozom a zacskók hátára írt útmutatásokat, melyiket vegyem meg, melyik fog kikelni, megmaradni a kertemben. Válogatás közben a fákra szerelt hangszórókból vidám zene szól, „Nám dzsapan kjon cshod dija” - ismétli az énekes, melyre a szitár sírva, pulzálva felelget. A fülbemászó dallam belém bújik, még napokig velem marad, egyre csak ezt dudorászom.

Utolsó esténket mogyorórágcsálással és beszélgetéssel töltjük el, a kellemes est gyorsan tovaröppen. Indiában mintha kizárólag csak éjjelenként indítanának repülőgépeket, újra a leghajnalibb járattal kelünk útra. Ferinek ez már a második félbevágott éjszakája korai utazásaink miatt, nem is beszélve az éjszakába nyúló beszélgetésekről, hazaérkezésekről. Nem jó búcsúzni, nem is akarunk, hisz érezzük, úgyis találkozunk, de az elválást jelentő rítusban mégis mindig benne rejlik a soha többé. Elköszönünk és megköszönünk mindent. Ígérjük, visszajövünk ide, visszatérünk hozzájuk. Melinda és Feri is érzik, hogy elhatározásunkat csak valami elemi csapás vagy katasztrófa húzhatja át, hiúsíthatja meg.

Egy teljes óránk maradt pihenésre, ami alváshoz kevés, zsibbadáshoz viszont túl sok. Lehetetlen ilyenkor pihenésre gondolni, most már az utazás izgalma mocorog bennünk. Gyors csomagolás után még leosonunk a kertbe. A levegő barátságosan langyos, sejtelmesen fűszeres az éjszaka, a fogyó hold kacorja körül fényes csillagok kékje ragyog. A lombkoronák sötét árnyán túl kis lámpa elhaló fénnyel pislákol, talán egy beteg gyereknek világit, de meglehet, hogy egy életből eltávozónak mutatja az utat. Egy-egy szűkölő kutya fájdalmas vonyítása hasítja időnként ketté a csendet. A kaput őrző csaukidár vékony sziluettjét inkább csak sejtem, mint látom. Erotikusan csap orromba a leánder erős illata, mélyet slukkolok belőle. Attila derekára siklik karom, válaszképpen átöleli vállamat, gyengéden magához von. Az itt töltött napokra gondolunk, magunkban számba vesszük mennyi-mennyi emlékkel, élménnyel gazdagodtunk. Jövő hónapban átlépünk a férfias, boldog Kosba, most azonban még a Halak nőies, szerencsétlen jegyében járunk, ebben az évszakban még Krisna uralkodik, de az elkövetkező már a mindenható Brahmáé.

Az érzések, hangulatok egyre nagyobb amplitúdójú hullámokat gerjesztenek bennem. Erős akarok maradni, de sehogy sem megy, minduntalan elérzékenyülök. Szótlanul tesszük meg a reptérre vezető utat is. Jólesik most a hallgatás, zavarna minden kimondott szó.

A biztonsági felügyelőnő ébenfekete hajában fehér jázminvirág, homloka közepén a ruhájával azonos színű, picinyke bordó petty, egy kis bindi. Bársonyos szemével rám mosolyog, namasztéval üdvözöl. Meghatódottan viszonozom. Tetszésének kifejezésére fejét jobbra-balra ingatja, kecsesen himbálja, mintha nemet intene, ám ez náluk helyeslést jelent. Szívemet melegség árasztja el, hát lehet ezt az országot nem kedvelni, kérdezem magamtól.

Repülőnk felfelé, egyre feljebb emelkedik. Alattunk az alvó Delhi, most is keveset mutat magából. A Himalája felé áll már gépünk orra, szeljük az ég végtelen fekete szövetét. Összeszorul a torkom, szememet pára futja el, szaporán pislogok, úgy elérzékenyülök, mintha Himnuszunkat hallgatnám. Magamban minduntalan csak két szót ismétlek, Namaszkár India, Namaszkár, Namaszkár, Isten veled India.

További olvasnivaló

Pakisztán - Kerékcsapáson Nagy Sándor ny…

  Nagyobb térképre váltás   Nagyot tévedtem, amikor az iráni sivatagot a pokol egyik bugyrának véltem, s azt hittem, hogy rosszabb már nem jöhet. Visszasírom a homokfogóval védett utakat, a sima aszfaltot, a...

Folytatás...

Hogyan szabadultam meg az öregujjam benő…

Nemrég ismét - sokadszor - benőtt az öregujjam körme, de most már tudom, miként kell fájdalommentesen eltávolítani. Azonban, míg idáig eljutottam, nem egyszer alaposan megkínzott a húsba nőtt körmöm, és...

Folytatás...

Tamarind

Czuczor Gergely és Fogarasi János - A magyar nyelv szótárában található - meghatározása szerint a tamarindfa „kelet-indiai fa, mely hüvelyes gyümölcsöt terem, s ennek belét az oda való lakosok ételekbe...

Folytatás...

Bolha hiedelmek

Állítólag a bolhák (és egyéb paraziták) megérzik a közelgő halált. Ezért, ha a táplálékukként szolgáló páciens halála közeleg, elhagyják az illető testét. Ezért a hirtelen távozásukat, egy közelgő súlyos betegség...

Folytatás...

Muszlim masszázs

A mindenes fiatalember, Husszein, megmutatja hálóhelyünk, ami ugyanolyan szép kivitelű, mester mívű bútorokkal van berendezve, mint a társalgó vagy az ebédlő. A fürdőszoba is tágas, tiszta. Az inas az...

Folytatás...

Életemet végigkíséri a hetes. Átok ez va…

Kedves Erzsébet!Egy nagy kéréssel fordulok Önhöz, bár gondolom, nagyon elfoglalt lehet, mégis szánjon időt egy rövid válaszra, hadd nyugodhassak meg. Nem untatnám a történetemmel, csak azt hadd mondjam el, hogy...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?