Újdelhi
Szafdardzsang síremléke
Kutáb Minár
Indira Gandhi múzeum
India Kapu
Rashtrapati Bhavan
Parlament
Laksmi Naraján templom
Követve a bedekker praktikusnak tűnő tanácsait a könyv ajánlásai alapján indulunk bevenni Delhit. A város több ezerre becsült emlékműve közül csak néhányra, a legérdekesebbekre, legismertebbekre futja időnkből, azokra kell koncentrálnunk, jóllehet ez sem lebecsülendő vállalkozás. Mindezek megmutogatására leghívatottabbak az utazási irodák, amelyek kellő hely- és helytörténeti ismerettel felvértezett idegenvezetőt bocsátanak a Delhi látványosságaira kiéhezett turisták rendelkezésére. A legcélszerűbb befizetni egy városnéző körútra. Ezzel az elhatározással térünk be a Connaugt Place és a Parliament Street sarkán lévő kis drogériába, ahol nemcsak piperecikkeket árulnak, hanem olcsó körutazásokat is ajánlanak. Az ősz muszlim tulajdonossal rögtön lefixálunk egy komplett túrát, Újdelhit és Ódelhit bemutató egész napos városnézést. Nevetségesen olcsó, kettőnk részére mindössze 60 rúpiába kerül, a bolondnak is megéri, mormogom, inkább csak magamnak. Felbuzdulva az előnyös áron, úgy határozunk, hogy a hazaindulásig hátralévő napjainkat a Varuna Travels nevű utazásszervező vállalkozás ajánlataival táblázzuk be, elmegyünk velük Agrába és előfizetünk egy dzsaipuri kirándulásra is. A Nehru-sapkás muszlim drogista akkurátusan felvési nacionálénkat, majd gondosan rögzíti az indulás időpontját és helyét, ugyanis a busz a megadott címen veszi fel az utasokat.
A Delhi City Tour résztvevői hamar megtöltik a buszt. Vékonydongájú, egyetemista az idegenvezetőnk, a fiatalember angolul és hindi nyelven köszönti az utasokat, a későbbiekben is két nyelven tolmácsolja a látottakat. Delhi története szinte a kisujjában van, magabiztos tudását, mint kiszáradt spongya a vizet, úgy szívjuk magunkba. Dilli (az indiaiak így ejtik Delhit) ősidők óta lakott, ahogyan Európának Róma, Ázsiának Delhi az örök városa. Területén nyolc település őrzi múltját, az utókor szerencséjére elég háborítatlanul, jelentősebb károsodás nélkül maradtak fenn a különböző korok városai. A nagy múltú város már Krisztus születése előtt ezer évvel ismert volt. Az i.e. 900 körül íródott Mahábháratában a mai Delhi helyén található Indraprasztha, a Pándavák fővárosa. A híres alexandriai görög geográfus, csillagász, matematikus Ptolemaiosz egy Daidala nevű települést jelez Indraprasztha közelében, amelyet Delhinek vélnek. A város írott története Rádzsa Ananpallal kezdődik, aki a Kutáb érában építette erődjét.
Körülményes, amíg átvergődünk a belvároson átvezető Dzsanpathon. A Tughlak Roadon haladva becsatlakozunk a Sri Aurobindo Margba, amely egészen kivisz Kutáb Minárig. Az út névadója a századforduló radikális nacionalizmusának kiemelkedő harcosa, az ellentmondásos életű, talányos egyéniségű, bengáli származású Aurobindo Ghós.Szafdardzsang mogul nagyvezír síremlékét elhagyva egy repülőtér mellett haladunk el, itt zuhant le gépével 1980 nyarán egy próbarepülés során Szandzsáj, Indira Gandhi idősebb fia, azóta e hely az ő nevét viseli. A Ring Roadon modern városrészeket hagyunk magunk mögött, épületeikből ítélve, lakói jómódú polgárok. Pazar villák, remekbe szabott házak szegélyezik az utat. Réztáblák, rézcsengők, gömblámpák, gondozott kertek teszik hivalkodóan gazdaggá a portákat, a hatást csak fokozza a csaukidárok, a hivatásos vagyonőrök jelenléte, sejtetvén, hogy a gazdáiknak van mit a tejbe aprítaniuk.
A képekről jól ismert Kutáb Minárt nekem sikerül elsőként felfedezni, a magas torony úgy néz ki, mintha a buszvezető jobb vállából nőne ki. Az ötemeletes, 76 méter magas, nyúlánk tornyot Hindusztán hetedik csodájának tartják. Eredetileg minaret volt, ahonnan a hajdanvolt müezzinek szólították imára az igazhitűeket. A Kutáb Minár vallási funkcióján túl szimbolikus jelentőséggel is bírt, hisz, a Győzelem tornyaként hirdette az iszlám nagyságát és Delhi városa fölötti uralmát. A négyerkélyes minaretet a rosszmájúak leginkább egy gyertyatartóba állított gyárkéményhez hasonlítják, s habár a hasonlatban van valami találó, mégsem lehet láttán egy hétköznapi gyárkéményre gondolni, ahhoz túl eredeti, túl szépen díszített és egyedi, tökéletes építménye a világnak. A toronyépítészet mérnöki remeke a nyolc évszázada épült és azóta is álló Kutáb Minár. A felfelé keskenyedő tornyot geometriai minták, növényi díszítések és Korán idézetek dekorálják. A torony Delhi első muszlim szultánjáról, Kutáb-ud-Dinrol kapta nevét. Jelenleg tatarozzák a tornyot, amit nem bánok túlságosan, könnyen tekintek el a háromszázhetvenkilenc lépcső megmászásától, kívülről, alulról is van elég látnivaló, ezúttal nem fáj a szívem az elszalasztott kilátásért. Azt mondják, hogy a torony erős szélben észrevehetően inog, fent a tetőn pedig érezhetően kileng.
A Kutáb Minár tövében áll, India első mecsetje, a Kuvvat-ul-Iszlám. A muszlim templom a pénteki közös imák és Korán részletek meghallgatására szolgált. A mecsetet a későbbiekben Alá-un-Din szultán kibővítette, kupolát emeltetett rá, és darvázát, vagyis kaput alakított ki rajta, ezért lett a mecset neve Alá-i-Darváza mecset. Mivel a mecset építése során az építők meghagytak egy régebben épült hindu oszlopcsarnokot, az ide látogatóknak egy csapásra alkalmuk nyílik megismerkedni a hindu és a korai muszlim remekeivel, sőt a Gupta korból való csodával is, egy nem rozsdásodó vasoszloppal, az Iron Pillarral. Delhi nyolc városa közül itt egyszerre kettőből kaphatunk ízelítőt, különböző kultúrájú és stílusú műemlékek mesélnek a letűnt korokról, városok múltjáról, s az egymást váltó hatalmak múlékonyságáról. Alá-ud-Dint azonban nemcsak a mecset ihlette átalakításra, hanem tervbe vette, a Kutáb Minár mintájára, egy jóval magasabb, monumentálisabb mecset létrehozását is. Ebből aztán csak egy torzó készült el, az építők mindössze 26 méterig jutottak, amikor elhunyt az építtető, Alá-ud-Din, akinek halálával az építkezés félbemaradt. Az abbahagyott furcsa torony szerényen húzódik meg a magas Kutáb Minár szomszédságában.
A torony névadó szultánja, Kutáb-ud-Din alapította meg a Delhi Szultanátust, s vele kezdődik el a több mint nyolcvan évig tartó ún. Rabszolga-dinasztia uralkodása, melynek során a trónon egykori rabszolgák váltották egymást. Rájuk emlékeztet a zseniális mű lenyűgöző méreteivel. De nemcsak a tornyot csodáljuk elismeréssel, ámulatunkból kijut az Alá-i-Darváza mecset mester mívű kőfaragásának is, a hindu oszlopcsarnokban járva szent áhítat ébred bennünk, olyan ez aminőt csak művészi érték kelthet az emberben. A rejtélyes vasoszlop meg egyenesen ámulatba ejtő. A Csandra Varman hindu korszakból származó több mint 7 méteres oszlopot valószínűleg a muszlimok keresztelték el a Sors kezének, titokzatos volta miatt. A misztikus oszlopról az a hiedelem járja, hogy aki hátat fordítva az oszlopnak, két karjával át tudja ölelni úgy, hogy a kezei is összeérjenek, annak teljesül egy kívánsága. A vasoszlop előtt hosszú sor kígyózik, mi is beállunk, hátha szerencsénk lesz, beválik egy óhajunk, de addig is reménykedhetünk, amíg az oszlophoz érünk. Rövid karjaimmal hiába próbálkozom, pedig hátulról egy fiatalember segítségemre van, buzgón huzigálja, nyújtogatja két karom, de próbálkozásom így is eredménytelen. Attila ügyesebb, meg hosszabbak is karjai, első kísérletezésre átéri, átnyalábolja a vastag fémoszlopot. Persze teljesen mindegy, melyikünknek sikerül az attrakció, célunk közös, óhajunk egy.
A nevezetes vasoszlopot több mint másfél ezer évvel ezelőtt állították fel, azóta dacol a közel 8 méter magas teste a rozsdával, felületét nem tudta kikezdeni a szeszélyes időjárás, sőt még az idő vasfoga sem volt képes sebet ejteni rajta. Tizenöt évszázada hirdetve Csandra Varman hindu király hat soros üzenetét, rendíthetetlenül ellenáll a korróziónak, a nap és az eső rongáló pusztításának, sehol sem látni rajta kimaródást, rongálódás nyomát. A talány előtt értetlenül állnak a tudósok, régészek, képtelenek megfejteni, nem tudják megérteni, megmagyarázni az okát, még azt sem, hogy miként rögzítették az állítólag Bihar államból származó rozsdamentes oszlopot. Egyes elképzelések szerint az ősök egykoron fejlettebb kohászati technológiával rendelkeztek mint ma, mások viszont azt sem zárják ki, hogy egy idegen bolygóról, mint meteor jutott ide ez a kiismerhetetlen, természetfölötti színtiszta vasoszlop.
A szépen gondozott parkban a turisták fényképezőgépei megállás nélkül kattognak, a japánok videofelvételeket készítenek. De nemcsak idegenek láthatók, vannak itt szép számban indiaiak is. Egyenruhás iskolás gyerekek, akiket történelem órára hoztak ide, hogy ismerkedjenek a múlttal. Bordó masnis, bordó ruhás kislányok ülnek a fűben, otthonról hozott elemózsiájukat fogyasztják. Láttukra megjön az étvágyam, s a park melletti étkezdében élvezettel befalok egy adag dált. Rövidre kiszabott időnk lassan lejár, már csak arra kapunk engedélyt, hogy bekukkantsunk a Kutáb Minár komplexussal szemközti Emporiumba. Az árkádok alatt ügyes kezű iparművészek boszorkányos gyorsasággal szemünk láttára alakítják, formálják a műremekeket. Mint Buddha a kövön, valamennyien lótuszülésben ülnek. Az Iparművészeti bolt dugig árukkal. Kedves elárusítónők rakják, terítik elénk a szemet gyönyörködtető, szívet csábító, erszényt nyitogató termékeket. Olcsó vagyok, beérem egy gyöngyökkel díszített alkalmi övvel és egy hímzett színházi táskával.
Buszvezetőnk ügyesen rutinozgat, a kísérőfiú trillázó füttyjelére és „Csalo, csalo!” (Menj, menj!) vezényszavaira. Igaz, hogy már elmúlt dél, de még a délelőtti programunkból hátra van az Indira Gandhi Múzeum, az India Gate, a Rashtrapati Bhavan, a Birla Mandir, a Dzsantar Mantar, a Parliament és a Central Secretariat megtekintése.
ÚjDelhi központjába visszatérve, következő állomásunkIndira Gandhi elnöki rezidenciájának, egyben meggyilkolásának színhelye. A tágas, finom ízléssel, elegáns bútorokkal berendezett épület falain fotók, képek idézik a múltat, minden tárgy úgy van, ahogyan Indira használta, a komód, az asztalok, a székek, a fotelok, szekrények, a dolgozószoba, a háló mind rá emlékeztetnek, róla mesélnek. Egymással szemközt az üvegvitrinekben két halványsárga szári van kiállítva, az egyik a menyasszonyi ruhája volt, a másik pedig az, amelyiket a meggyilkolása napján viselt, megbarnult vérfoltok őrzik a halálos lövések nyomait. Némán halad a látogatók menete, közben rejtett mikrofonokból mindvégig Indira Gandhi beszél hozzánk. Nyomasztó érzés hallani hangját, mintha csak túlvilágról küldené üzenetét a kemény, céltudatos politikus asszony. Itt a bokros, fás, széljárta kertben fogadta látogatóit, újságírókat, riportereket az ebéd utáni szieszta utáni időben, amíg ideje engedte szívesen beszélgetett el velük. Kifelé jövet megállunk emlékművénél, amelyet daliás szikh testőrök vigyáznak. Szikh őrök voltak azok is, akik kiontották az életét. Azon a napon a miniszterelnök asszonyt barátságos namasztéval köszöntötte Beant Szingh, testőrségének helyettes parancsnoka, majd utána háromszor lőtt, a három lövés földre terítette Indirát, de az őrség másik tagja még tizenhat golyót eresztett az időközben már halott elnök asszonyba. A Szafdárdzsang úti rezidenciát szótlanul hagyjuk el, nincs kedvünk beszélni, megtárgyalni a látottakat.
A Titkársági épületektől kelet felé távolodva közelítünk a Háborús Emlékívhez (All India War Memorial Arch), vagyis közismertebb nevén az India Kapuhoz (India Gate). Lutyens tervezte ezt a 42,3 méter magas emlékművet, 1931-ben készült el, tíz évre rá, hogy Connaught herceg lerakta alapkövét. Az India Kapu az I. világháborúban elesett 60 ezer indiai katonának állít emléket, magára az ívre pedig az északnyugati fronton és a harmadik afgán háborúban meghalt 13 516 brit és indiai tisztnek a nevét vésték fel. Az ív alatt elhelyezett örökmécses, sisak és egy bajonett Bangladés függetlenségének kivívására emlékeztet. Az Indiai Kapu közelében állították fel V. György király emlékművét, ám az ország függetlenné válása után a gyarmati múltat szimbolizáló fehér márványszobrot eltávolították talpazatáról helyébe Mahátma Gandhi szobrát állították. Gandhi szobra azonban sehogy sem illett V. György szobra helyére, Gandhi, aki életében mindig elutasította a világi hívságokat, az ünneplést, a dicsőítést, oly furcsán hatott a díszes talapzaton, hogy levették onnan.
Az India Kaputól nem messze, a Rádzs Path végén, a Dzsamuna partján áll a Purána Kilá, belsejében Sher Shah mecsetjével. A mecsetet az a Sher Khan építette, aki miután ideiglenesen eltávolította a trónról Humájunt, kikiáltotta magát Hindusztán uralkodójává. A mecsettől kissé távolabb van a legyőzött Humájun síremléke, amelyet apja tiszteletére, fia Akbar emeltetett. A Purána Kilá körül kialakult települést Delhi hatodik városának tekintik. Ez a legendás Indrapát helyén épült, hirdeti a 16. századi mogul dinasztia erősségét és dicsőségét.
Az Indiai Kapuval szinte farkasszemet néz a Köztársasági Elnök Palotája. Az emelkedőn terpeszkedő Palotának mintegy előfutárai a Titkársági paloták, amelyek bár eltérő módon lettek megtervezve, díszítésük révén mégis nagyon egyformának tűnnek. Az északi blokk épületének homlokzatán angol felirat, ami magyarul így hangzik: „A szabadság nem ereszkedik le az emberekhez. Az embereknek kell felemelkedniük a szabadsághoz. A szabadság egy áldás, olyan adomány, amelyért meg kell dolgozni, mielőtt élvezhetnénk.” A déli blokk az indiai miniszterelnök hivatala, ezen a palotán Viktória királynő 1858-as proklamációjából örökítettek meg részletet „Prosperitásukban lesz a mi erőnk, megelégedésünkben a biztonságunk és hálájukban a legnagyobb jutalmunk.”
A Titkársági épületek előtt a legfelsőbb Bíróság palotáját négy magas Domíniumi oszlop ékesíti, az oszlopokat Kanada, Dél-Afrika, Ausztrália és Új-Zéland ajándékozta Indiának. A központi téren a Nemzeti levéltár, erről a térről sugarasan kisebb utak indulnak ki. Valaha ebben a negyedben laktak az alkirály hivatalnoki, szolgálói. A házak szigorúan hierarchikus rendben sorakoznak, a személyi titkár hét hálószobás bungalójától kezdve az egyszobás bérkaszárnyákig bezáróan, aszerint, hogy kinek mi járt. A Köztársasági Elnök Palotája valódi birodalmi stílusban épült, a 170 hektárnyi területen álló négyszintes, három emeletes palota, 340 helyiségével, 12 szeparált udvarával nagyobb mint a Versaillesi kastély. A Palotában mindent, a teljes berendezést Lutyens tervezte, a székektől, a csillárokon át a kilincsekig, minden az o ízlését dicséri. A palotához tenisz-, krikett-, sqash-, és golf pályák tartoznak, továbbá egy úszómedence, valamint lakások a személyzet részére és istállók hosszú sora. A brit uralom végnapjaiban, 1947-ben, a Palota 6000 személynek adott otthont, az alkirály és családtagjainak kiszolgálásáról és a palota rendjéről 2000 fő gondoskodott. Impozánsan szépek a Palota kertjei, látványos virágágyásaikkal, magasra lövellő szökőkútjaikkal versenyre kelhetnek a legtökéletesebben megtervezett mogul kerttel is.
A palota és kapuk között fenséges fasor húzódik. Az oldalbejáratokat a Charles Sargeant Jagger szobrász által tervezett vörös homokkő brit oroszlánok őrzik. Az előkertben áll a Dzsaipuri oszlop, Szavai Madho Szingh maharadzsa ajándéka. Az oszlop tetején a bronz lótuszból egy üvegcsillag nő ki, együttes súlyuk 5 tonna. Megfigyelték, hogy az elasztikus oszlop csúcsa szeles időben 3 másodpercenként, 12-15 centit leng ki.
A Titkársági épületektől északkeletre áll a Parlament, az óriási, kör alakú építmény átmérője 171 méter, tehát nagyobb, mint a Ráshtrapati Bhavan. A háromszintes épület alsó része vörös homokkő, a középső szintet 144 homoksárga oszlop szegélyezi, a felső szintet csak utólag építették rá, padlásteret alakítva ki a vallási személyzet szálláshelyeként. Ez a padlásszint szinte teljesen eltakarja a központi épület kupoláját, de ahogy közeledünk az épülethez, egyszer csak feltűnik szemünk előtt. A Parlament épülete három kamarának ad helyet, a kamarákat egymástól virágoskertek és szökőkutak választják el. Eredetileg a három kamara a törvényhozó tanácsból, az államtanácsból és a hercegek tanácsából állt. Ma az indiai Parlament két házában a Rádzsja Szabhában és a Lok Szabhában folyik a törvényhozói munka. Az előbbi az Államok Háza, a Felsőház, az utóbbi pedig a Nép Háza, vagyis az Alsóház. A képviselők beszédeiket, hozzászólásaikat az anyanyelvükön kívül hindiül vagy angolul mondják el.
A Kormányzósági negyed közelében a Laksmi Narajan templom szolgál a következő stáció látványosságával. Delhi egyik legimpozánsabb istenháza már messziről izgat szépségével. Visnu hitveséről, a szerencse, jólét istennőjéről, Laksmiról valamint Visnu egyik megtestesüléséről, Nárájanáról elnevezett Birla templom 1938-ban épült. A templomot Gandhi avatta fel, és adta át a hívőknek. A hindu mandir valójában nem egy szimpla templom, hanem egy templomegyüttes. Nem spóroltak a világos színekkel s a pasztellszínektől az egész nagyon vidámmá, napsugarassá válik. Mezítlábas talpunk surran a fehér márványkövön, meghatódva járulok egy magához intő pap színe elé, aki homlokomat vörös kum-kum porral jelöli meg. Lépcsők vezetnek a templom különböző szintjeire, apró zárt udvaraira. Ahova nézünk, temérdek szvasztikasor fut körbe a falon, az ősi ind vallásos eredetű horogkeresztek az örök körforgást, a napot jelképezik. Megállunk egy Buddha szobornál, az arany szobor az ismert tanító-prédikáló pózban jeleníti meg a nagy vallásalapítót. Kifelé menet elidőzünk szemünkkel a templom kukoricacsövű, modern tornyain, játékos díszítésein, a fehér és vörös színek harmóniáján. A kertben piros kánák és fehér mályvák, a bejáratnál őrt álló hatalmas elefántok, ormányukat felfelé kunkorítják.
Egy varjúugrásra, a Laksmi mandirtól egy szerényebb templom, egy buddhista szentély húzza meg magát tartózkodóan. Nem tudjuk megállni, hogy ne tekintsük meg. Elhatározásunkat már a kapuban megmásítjuk, mielőtt belépnénk, ránk akaszkodik egy buddhista szerzetes, oly erőszakos, hogy inkább lemondunk a látogatásról. Már két óra felé jár az idő, a városnéző busz utasainak koroghat a gyomra, mert bánatunkra idegenvezetőnk a tervezett programból kihagyja a Dzsantar Mantar csillagvizsgálót. Nagyon elhúztuk az időt, érzésem szerint a délutáni menetrendet sem tudjuk tartani, olyan csúszásban vagyunk. Utunk a Dzsantar Mantar mellett visz el, mint zsiráf nyújtogatom a nyakam, hogy jobban lássak, de a buszból édeskevés látszik a mértani idomokból. A magas fal irigyen félti kincseit, csak keveset mutat meg az absztrakt formákból.
A Parlament úton tovább haladva feltűnik a Nemzeti Bank, a Posta és a Rádió újszerű épülete. A Connaught Placehez közeledvén sűrűsödik a forgalom, a buszokról fürtökben lógnak az emberek, egymást érik a luxusautók, tömöttek a taxik, s a riksákban sincs szabad hely, valamennyiben utasok ülnek. Ömlik a járműfolyam egy irányban. Az utazási iroda által kiválasztott étkezde nem tetszik, a nagy teremben erős ételszag terjeng, ahogy megcsapja orrunkat, íziben elmegy a kedvünk az ebédeléstől. A Kutáb Minárnál elfogyasztott dál miatt egyébként sem vagyunk nagyon éhesek. Így hát az étterem helyett az utcát választjuk, míg ebédel a társaság addig csatangolunk egyet a háztömb körül.
A ráérős sétából visszatérve, csoportunk még mindig ebédel, pedig már azt hittük, hogy továbbálltak, itt hagytak bennünket. Tévedtünk, az indiaiak életritmusa nem mérhető a miénkkel, nyugalmuk, türelmük, belső békéjükből, vallási felfogásukból, keleties kényelemszeretetükből fakad. Az indiai emberek nem ismerik az idegességet, a türelmetlenséget. Nem bírják elviselni a nógatást, a sürgetést, igazából nem is értik ezeket a fogalmakat. A mi mércénkkel nehezen mérhetők, az összehasonlítás pedig, tilos. Az indiai emberek mindig ráérnek, mindenre futja idejükből, hisz életük nem olyan megszabott rövid, mint a miénk, nem szakad meg a halállal, hanem folytatódik tovább és tovább.
Lassan vergődve jutunk Delhi ötödik városa felé, Firuzábád irányába tartunk. Firuz Sáh Tughlak uralmára ma már csak romos székhelye emlékeztet, erődjének, moszkjának vöröstéglás falait megrongálta az idő, a lepusztult rommaradványok még ilyen állapotukban is sejtetik milyenek voltak eredetileg. A több mint 30 méter magas, 27 tonna súlyú Asóka oszlop, melyet Firuz Sáh saját nagyságának magasztalására messzi földről hozatott, viszont mindmáig épségben van. Az 1164-ből származó oszlop közel kilencszáz éves, s mai szemmel nézve is egészen modern. A finom kidolgozású, fényesre csiszolt oszlopra Asóka hét ediktumát, rendeletét vésték bráhmin írással.