A Hauz Khas lakótelepnél letérünk kelet felé, itt terül el Delhi második városa, a fénykorában tündöklő Sziri. A régi főváros múltjára, az akkortájt uralkodó Hildzsi dinasztiára, Alá-ud-din szultánra, ma már csak Sziri omladozó falai, rogyadozó sírjai emlékeztetnek. A hétvégi Delhi talán még színesebb, izgalmasabb, mozgalmasabb arcát mutatja, mint hétköznap. Ünnepi hangulat vibrál a levegőben. Ékszerekkel felcicomázott, pazar színű szárikban pompázó mamák, karjaikba-lábaikba csimpaszkodó csemetéikkel mennek bevásárolni. Andalognak, beszélgetnek, alkudoznak, meg-megállnak, nem sietnek. A családfő hű árnyékként kíséri famíliáját. A férjek, apák jól szabott öltönyökben, szafariban feszítenek, vagy kifogástalanul vasalt ingeikhez, nadrág helyett a praktikusabb viseletű kényelmes, lenge dhótit csavarják altestükre.
Indiában szent és sérthetetlen a család. Génjeikben hordozzák az összetartozás szükségességét, egymásnak örökítik át a mindnyájuk számára létfontosságú kohéziót. A „vér sűrűbb a víznél” mondják gyakran, mellyel azt fejezik ki, hogy a család mindennél fontosabb. A bazárok, üzletek mindegyike nyitva, aki él, mozog, nagyüzemben folyik az élet. A kígyóbűvölők, jósok, forgóárusok, ugyanúgy hozzátartoznak az utcaképhez, mint a hajvágó borbélyok, a foghúzók, a bételárusok. Jól megy most a büféseknek, italosoknak is, a hosszú ténfergésben megéheznek, megszomjaznak a vásárlók. Egyébként az indiaiak mindig, még az utcán is, rágcsálnak valamit.
Az utcákon furakodó autoriksák, pedálozó kerékpárosok, szlalomozó robogók (az utóbbit igencsak kihasználják, hiszen a szülők maguk mellett a két-három gyereknek is helyet szorítanak), elmélyülten vakaródzó kutyák, ténfergő, nézelődő emberek, dudáló autók, tülkölő buszok, ballagó tehenek, látszólagos zűrzavar, s mégis minden olyan meghitt, családiasan idilli a látvány. Ekkora tömegben mindig akad egy-egy jószívű ember, aki megkönyörül a koldusokon, szent embereken. Jól esik bámészkodni, közben felfedezni az apróságokat is, a mi életünktől eltérőket és a velük megegyezőket. Olykor komoly dilemmát okoz, hogy mikor, merre forgassam a fejem, hová vessem a szemem.
Az autóban elől a két férfi, jobboldalt a kormány mögött Feri, a konzul, mellette az anyósülésen a párom; mi nők, Melinda és én hátul ülve társalgunk, más-más témában megmártózva folyik élénken diskurzusunk. Időközben annyira belemelegedtünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vesszük, mikor megékezünk célállomásunkra, Tuglakábádba. Mire észbe kapnánk, már szemünkbe ötlik az ősi erőd maradványa. Így száguldottunk át röpke idő alatt a történelem több évszázadán, a mából a múltba, onnan a régmúltba, majd vissza a jelenbe. Az elhagyott város, vörös köves, foghíjas falain majomcsapatok rajcsúroznak, nagy hangon rikoltozva rohangászik ide-oda a szürke majmok sokasága.
Sziri urait, a Hildzsiket, Hindusztán trónusán a török Tuglakok követték, Gijasz-ud-din, a hatalomra jutó első Tuglak saját városaként építtette, Tuglakábádot, sorrendben Delhi harmadik székhelyét. Az 1321-ben alapított város első szultánja fényes karriert futott be. Hildzsi király rabszolgájaként kezdte, de hamarosan kitűnt tehetségével, rátermettségével, s kinevezték Pandzsáb kormányzójává. Delhi trónjára egy gyilkosságsorozat révén került. Az utolsó Hildzsi királyt Kusró kán öli meg, az utóbbival a fellázadt katonák élére álló Gijász-ud-din végez. Ezzel a tettével került hatalomra, és kiáltotta ki magát szultánná. A Tuglakok nagy építkezők voltak, új, önálló városrészeket alapítottak, s emeltettek Delhiben. Gijász-ud-din két év alatt felépítette Tuglakábádot, Muhammad Tuglak Delhi negyedik városaként felhúzatta a „világ menedéke” nevet viselő Dzsahanpanahot, Firuz sáh pedig ötödik városhelyként létrehozta, Firuzábádot.
Misztikus érzés az idő vasfogával szétmállasztott erőd sánccal bekerített titokzatos útvesztőiben, a lepusztult sziklás fennsík kőhalmazai között bolyongani. Nehéz elképzelni, hogy valaha itt emberek éltek, és talán öncélúnak tűnik azon fantáziálni vajon, milyen lehetett itt az élet, miként éltek lakói, mit vásároltak, mit ettek, kit szerettek, megannyi megválaszolhatatlan kérdés. Ma már nehéz kitalálni melyik volt a palota és melyik a mecset, nem könnyű megállapítani, hogy ezek a földbe vájt üregek, tetejükön nagy nyílással, vajon eredetileg milyen célt szolgáltak. Talán magtárak, földalatti börtönök, esetleg víztároló kutak voltak. Az évszázadok könyörtelen pusztítását viszonylag jól vészelte át a dombtetőn magasodó masszív építményű fellegvár. A téglaégető sztupához hasonlító citadellát rézsútosan, befelé dőlő, magas falak határolják. Ezek az alaposan megépített vastag falak védték a várost a mongol hódítók betörései ellen.
Talán a déli időpont az oka, de meglepően kevesen vagyunk, alig néhány látogató kíváncsi az ódon városrészre, többre számítottunk, megszoktuk, hogy India bármelyik nevezetességét is kerestük fel eddig, mindenhol a zsúfoltság volt a jellemző. Rajtunk kívül csak pár család őgyeleg, a papák szorgalmasan kattintgatják gépeiket, örökítik meg csemetéiket az archaikus köveken, a fényképezések közti szünetekben pedig lelkesen mutogatják gyerekeiknek a letűnt múlt megmaradt nyomait. A kisfiúkat minden érdekli, bemásznak, bekukkantanak a rejtekhelyekre, a lyukakba, felmásznak a kőbástyák labilis tetejére. 
A kislányokat érthetően hidegen hagyja ez a téma, az ismertetést még kegyesen figyelik, de arra már nem vesznek fáradtságot, hogy utána is nézzenek, mit nekik citadella, lőrés, börtön, sánc csupa katonai kifejezés és látnivaló. Két fiatalember szorítja egymás kezét, mint igaz szerelmesek oly meghittek, Tuglakábád csak ürügyül szolgálhat közös titkukhoz, emlékeik begyűjtésére. A kietlen romhalmaz száraz bozótosában girhes szent tehén rágcsál valamit, zöldtakarmány után kutat. Fejét leszegve pásztázza a földet gondterhelten, ahogy körbenézek nincs sok keresnivalója, ez a hely nem kifejezetten terített asztal egy ilyen horpaszos tehén számára. A táj szomjúhozza már az esőt. A csendet időnként a majmok életteli ricsaja veri fel. A romok felett átlátszó tüllként kékesszürke füst úszik, ilyen díszletű lehet a horrorfilmek hátborzongató helyszíne.
A föld mélyébe vezető pinceszerű bunkerbe érve Feri színesen ecseteli a boltíves folyosók történetét, hálás téma, hisz ez az üreges rész volt valaha a Tuglakábád erőd bevásárlóközpontja. A sok-sok parányi kamra adott otthont a bazárnak. A folyosó beszakadt boltozatán beszökő külső fény romantikus homállyá enyhíti a belső sötétséget. A tátongó lyukakon elsárgult folyondárok kapaszkodnak a kövek réseiben lévő maroknyi termőföldbe. A sejtelmes odúk fénytelen mélyére kandi szemem misztériumot remélve be-beles, mintha legalábbis valamelyik tartogatna számomra valami érdekességet, meghökkentő abszurdot, de nincs szerencsém, kivétel nélkül mindegyikben halotti csönd, nyomasztó némaság honol.
Az omladékos erőd közelében, vele szemben van a város alapítójának, Gijász-ud-din szultánnak mauzóleuma, amit önmaga részére építtetett 1325-ben. Az erődszerű sírkamra eredetileg védelmi célokat szolgált, kiöblösödő mélyében veszély esetén az élelmiszer tároló, a fúrt kút és a földalatti cellák óvóhelyként funkcionáltak. A síremléket a tuglakábádi erődítménnyel egy közel 550 méter hosszú, 27 íves viadukt kapcsolta össze. A sírkápolnához vezető kőlépcsők - bár sokan koptathatták az évszázadok során - jól bírják a strapát, a grádicsokon alig látszik az elhasználódás nyoma. Az óriási, szürke kőtömbökből felrakott bástyás őrtorony méternyi széles várfalán majmok kergetőznek, kapaszkodnak felfelé, vagy éppen ereszkednek lefelé. A háromszoros lőrés valamelyikébe beugorva farkukkal ügyesen irányítják, fékezik, kormányozzák magukat. Valódi majoméden ez a hely, a széttárt ágú, poros levelű, szétterülő lombú fák védett otthont, biztonságérzetet adnak az itt lakó majomtársadalomnak.
A pártás levelekkel díszített bástya legtetején kurkászó majmok ücsörögnek, egymás szőrét bogarászva kutatnak élősködők után. Egy láthatóan beteg hímet társai ápolják odaadóan, egy másik hímmel viszont durván veszekednek, valószínűleg betolakodó idegen lehet a nemkívánatos vörös képű. A picinyek anyjuk védelmét nyújtó hasán csüngve, szőrükbe kapaszkodnak, s ha megéheznek jókora korty tejet szívnak mamájuk emlőjéből. A nagyobbacskák csapatban játszanak fáradhatatlanul, amíg egymással furfangosak, ravaszak, az emberekkel szemben kimondottan szemtelenek, ételt követelnek és módfelett kíváncsiak. Minden embert megrohamoznak, ötujjas tenyerüket felénk nyújtva tőlünk is ennivalót akarnak. Legjobban a banánért és a mogyoróért vannak oda, de megfelel nekik más finomság is. Az első szemfüles majom köré gyorsan odacsődül a többi szúrós szemű, harapós szürke bundájú jószág. Kifejező arcmimikájukat a legtehetségesebb pantomim komikus is megirigyelhetné. Szaporán huzigálják szemöldökeiket, ezzel adják a kiszemelt áldozat tudtára, hogy ne vacakoljon sokáig, siessen. Az odavetett ennivalót, kiemelkedve a többi közül, még röptében a legügyesebb kapja el, aztán iszkiri, menekülnek fel a fára, hatalmas ugrásokkal egyik ágról a másikra, majd fel a bástyafalra. A sleppként kísérő majomsereg hiába veszi üldözőbe az élelmes elinaltat, mire utolérik már rég lenyelte az utolsó falatot is. Egy karcsú nőstényt szerelmesen követ pár hím majom, megbabonázottan kívánják annak rózsaszínűre duzzadt ülőgumóját. Egy kiszögelésen pár lánymajom pletykál, valamelyik riválisukat tárgyalják ki, górcső alatt szedik miszlikre a távollévő viselkedését és külsejét.
Gijász-ud-din síremlékét megkímélte az idő, a tömör, masszív türbe mintha csak nemrég épült volna, olyan újnak hat. A vöröskő falu, fehér márványkupolás, apró ablakos síremlék egészen modernül hat. A cellába három boltíves kapun át szűrődik be a bágyadt napsugár. Az aránytalanul nagy és hivalkodó kapuk jelzik a szemlélődőnek, hogy nem akármilyen jellegtelen sír előtt áll, hanem neves személyeké, volt uralkodóké a türbe. Gijász-ud-din valamint feleségének és fia Muhammad van itt eltemetve.
A Tuglak dinasztia közel egy évszázadon át uralkodott, fővárosuk azonban, a kérészéletű Tuglakábád mindössze csak hét évig volt királyi székhelyük, ugyanis Tuglak fia, Muhammad úgy döntött, hogy elhagyja Tuglakábádot, és helyette egy új birodalmi várost hoz létre Daulatábád néven. Az új szálláshelyet messze Delhitől, az 1300 km-re lévő Dekkán fennsíkon, Deogiri helyén szemelte ki. Muhammad Tuglak különleges ember volt, messze megelőzte korát, képzett tudósként nagyszerű hadvezérként a középkori tudományok szinte valamennyikében jártasságra tett szert, ugyanakkor, mint despota, kegyetlen zsarnok, Delhi népének erőszakos kitelepítése miatt vált közismerten hírhedtté. A könyörtelen, embertelen kiköltöztetésekről az arab utazó, Ibn Batuta, aki éveket töltött bíróként Indiában, a következőként számol be: „A szultán egyik leginkább kárhoztatott tette volt Dihli lakosságának száműzése. Ennek oka az volt, hogy Dihli népe cédulákat írt a szultán ócsárlására és gyalázására… Amikor a szultán elolvasta a becsmérlést és gyalázkodást, amit rá szórtak, elhatározta, hogy kiüríti Dihlit. Megvásárolta Dihli lakóitól házukat, lakásukat, kifizette nekik az árát, és megparancsolta, hogy költözzenek el azonnal Daulatábádba. A nép ellenszegült parancsának. Erre a szultán kikiáltója kihirdette, hogy három nap elmúltával senki sem maradhat a városban.” Az emberek úgy hagyták el Delhit, mintha az önkéntes tűzhalálba mennének. Majd így folytatja: „A lakosság zöme elköltözött, néhányan pedig elrejtőztek a házakban. A szultán megparancsolta, hogy kutassák fel az otthon maradottakat. Szolgái Dihli sikátoraiban rábukkantak két emberre, egyikük béna volt, a másik vak. A szultán elé hurcolták őket. A szultán a bénát hajítógépből lövette ki, a vakot pedig Dihlibol Daulatábádba húzatta el, ami negyvennapi járóföld. Az úton úgy szétszakadt teste, hogy csak a fél lába érkezett meg. Mikor ezt megtette, a maradék Dihli lakosság együttesen kivonult, elhagyták csomagjukat, összes ingóságukat. A város teljes kihaltságban maradt. Valaki mesélte nekem, kinek megbízom a szavában, hogy a szultán aznap éjszak fölment palotája teraszára, és letekintve a városra, amelyben egyetlen fény sem világított, nem volt sem füst, s lámpa sehol, így szólt: «Most végre örül a szívem, megnyugodott a bensőm.» Aztán felhívta a környék lakosait, hogy költözzenek Dihlibe, és népesítsék be. Erre az ő vidékük elpusztult, de Dihli mégsem népesedett be, óriási területe és nagy kiterjedése miatt, hiszen ez a világ egyik leghatalmasabb városa.”
A kilakoltatás sikertelenül sült el, s még egy év sem kellett, Muhammad rájött erre és visszahívta a népet. A szultán ellen egyre fokozódott az ellenállás, mígnem egy felkelés során elvesztette életét. A trónon Firuz Sah Tuglak követte, aki a megkezdett apai és nagyapai hagyományt folytatva, egy újabb Tuglak várost építtetett fel, ezt a Tuglakábádtól északra fekvő várost, a szultán neve után nevezték, Firuzábádnak vagy ahogy itt hívják Kotla Firuz Sahnak. Noha uralma alatt grandiózus építkezésekbe kezdett és uralkodását számtalan templom, iskola, kórház, híd, gát, öntözőrendszer valamint a Dzsamuna csatorna is fémjelzi, hatalma egyre jobban meggyengült, a Tuglakok dinasztiája személyével hanyatlásnak indult. Az utolsó Tuglakot, Mahmud Sáhot, Timur Lenk kergette el, aki 1398-ban hódító seregei élén betört az országba és ötnapos ostrom, szörnyű vérengzés után vonult Indiából. Mahmud Tuglak még visszatérhetett Delhibe, de már csak formálisan maradt trónon, vele lezárult a Tuglakok korszaka, létezésükre Tuglakábád, Dzsahanpanah és Firuzábád emlékeztet.
Az előttünk álló négyszögletes épület, szamárhátkupolás sírkápolna rejti szemünk elől a dinasztia alapítójának, feleségének és kegyetlen fiának földi maradványait. Az ő emléküket, katonás jellemüket idézi, halottainak hajdanvolt robusztus erejét sugallva e masszív, Mekka felé tájolt muzulmán mauzóleum.
