Még ki sem pihentük fárasztó kasmíri utunkat, amikor másnap reggel konzulunk azzal állt elő, délután várnak minket a Regionális Meteorológiai Központban. Nemcsak meteorológus férjemnek jelentett ez érdeklődéssel fűszerezett izgalmat, hanem nekem, a légkörtudományokhoz analfabétának is. Pedig férjem jóvoltából már fogadtak bennünket az angliai Readingben, az Európai Középtávú Időjárás előrejelzési Központban, ahol bennem leginkább a gyönyörű fákkal teli, nyírott gyepével zöldellő park és vidáman játszadozó mókusainak emléke rögzült, de elsősorban az a kép, ahogy a fenyők közül előbukkant egy nagy fülű fehér nyuszi, mintha csak fogadásunkra érkezne.
Emlékszem a Belga Királyi Meteorológiai Intézetre is, ahová Bob, férjem barátja invitált meg. A számítógépekkel, monitorokkal telezsúfolt teremben rögtön felfedeztem a tíz soros golyós számológépet (abakuszt), ami nagy derültséget okozott mindkettőnknek.
De ismerősök az itthoni meteorológusok is, az Országos Meteorológiai Szolgálat obszervatóriumai, néhai Központi Előrejelző Intézete, ahol férjem dolgozott. Ezért már a kertben tudja az ember, hol jár. A szekrényekbe rejtett hőmérők a levegő hőfokáról júdáskodnak, a barométerek a légnyomást és változását mutatják, a csapadékmérők pedig azt, hogy mennyi eső esett, vagy télen hány centi hó hullott, de a sok egyéb - számomra ismeretlen - műszer is folyamatosan teszi a dolgát, észlel, adatokat gyűjt. Bent az épületben az előrejelző szolgálatoknál már megszokott kép tárul az ember elé, a falakon térképek és grafikonok, a nyomtatók, a rajzgépek, képtávírók serényen dolgoznak, csattognak a hangos telexek (most már számítógépek, monitorok vannak helyettük), az időjárási adatok, számítógépes előrejelzések szakadatlanul érkeznek.
Ilyen és hasonló emlékképek törtek bennem felszínre, mikor arra eszméltem, hogy megérkeztünk a Lodhi road-on található Regionális Meteorológiai Központba. Sőt gondolataim annyira lekötöttek, hogy csak arra emlékszem, hogy megkértek minket, vegyük le a cipőnket, mert csak tutyiban szabad bemenni. Az igazgató úr szobájában semmi érdekes nem történt, a férfiak azonnal beszélgetésbe kezdtek, Melinda és én pedig egy sarki asztalnál foglaltunk helyet. Az előrejelzésről, a meteorológiai műholdakról és az új szuperszámítógépről folyó diskurzusból szinte semmit sem hallottunk. Engem a fáradtság és a kialvatlanság miatt az álmosság kerülgetett, amikor nyílt az ajtó, és egy tálcával érkező inas gőzölgő tejes teát szervírozott elénk. Van néhány étel és ital, aminek fogyasztásától - anélkül, hogy valaha is megkóstoltam volna - minden magyarázat nélkül ódzkodom, ilyen az indiaiak tejes teája. Valahogy képtelen vagyok megízlelni, azt mondják, hogy nagyon édes, de engem már a színe is taszít. Nagy bajban voltam, vajon mit csináljak vele, jól neveltségem ugyanis tiltja, hogy ott hagyjam azt, amivel megkínáltak. De sehogyan sem fűlött a fogam a tejes teára.
Megkönnyebbültem, amikor Melinda intett fejével, hogy nem kell meginnom, nem fognak neheztelni, ha ott hagyom a teájukat. Számomra ebből a látogatásból elsősorban a tejes tea és a textil tutyi maradtak meg, és az INSAT (Indian National Satellite System) - néhány hónappal látogatásunk előtt felbocsátott - 1D műholdjának 36 ezer km magasságból készített képei, melyeket búcsúzóul kaptunk. Azóta is a lambérián a monitorom fölött lógnak, emlékeztetve arra, hogy ott jártunk. Ez pedig megtiszteltetés volt számunkra.
