Agrát elhagyva gondolataim minduntalan visszakanyarodnak a Sír Palotához. Nem befolyásolnak, de mégis eltöprengek Ludviáni urdu költő Tádzsról írt sorain: „Kedvesem fordítsd el tekinteted a márványpalota pazar szépségéről, kihívó gazdaságáról. Szégyene ez a kornak. A kapun túl nyomor, a mi életünk, a zsarnok király hűségének emléke előtt…”
Az Agrától nem messze fekvő Sikandrába, Akbar császár mauzóleumának bejáratához megérkezve, hirtelen rájövök, a megtett útból nem érzékeltem, nem láttam, nem fogtam fel semmit. Változatlanul a Tádzsnál időzök. Az impozáns kapulétesítmény elé szinte észrevétlenül gördülünk be, a megállás után észlelem csak, hogy úti célunk újabb állomásához értünk. A vörös színű, dús díszítésű bejáratú építmény - mert ez nem egy egyszerű kapu - négy sarkából, négy légies minaret no ki, a mellvéd magas kapujának két oldalán pedig nyitott kioszkos bemélyedéseket képeztek ki. Idegenvezetőnk az egész napos kalauzolástól, magyarázatoktól még nem lankadt el teljesen, mert meg sem várva, hogy az utasok lekászálódjanak a lépcsőn, azonnal belevág mondandójába.
Itt a Sikander Lodi szultánról elnevezett helységben helyezték örök nyugalomra a mogul uralkodók legnagyobbikát, Akbart. A dolog pikantériájához tartozik, hogy Sikandra pont a mogulok által elűzött Lodi dinasztia egyik tagjáról kapta a nevét. A monumentális síremlék egy nagy kiterjedésű, szépen ápolt parkban áll. Mint az eddig látott valamennyi mogul építmény, ez is lebilincselő látvány. A többemeletes mauzóleum, amelyet még életében Akbar tervezett meg, halála után pedig fia Dzsehángir emeltetett 1613-ban, vörös homokkőből és márványból épült. A hozzáértő szem azonnal felfedezi, hogy az építményen - noha a hindu és a mogul építészet jegyeit harmonikusan elegyítették rajta - a hindu stíluselemek vannak túlsúlyban. A palotaszerű épület emeletenkénti oszlopaival, árkádjaival, s a tetőrészen lévő márványkerengővel, nagyon hatásos, méltón hirdeti Allahnak mindenhatóságát és alattvalóinak Akbar nagyságát.
A kenotáfiumot, a jelképes síremléket legfelül, a nyitott tetőcsarnokban helyezték el, a valódi sír állítólag az épület alatti teremben van. A földszinti sírkamrán Allah méltatásaként, az Allah-o-Akbar, Isten nagyobb mindennél és a Dzsallé Dzsaláláhu, Nagy az Ő dicsősége felíratok, valamint Allah gyönyörű neveinek 99 féle változata olvasható, már aki ismeri ezeket a betűket. A monda és az útikönyv ismertetése szerint: „a márvány talpazatot egykor a Kohi-noor gyémánt díszítette. A gyémánt az első mogul császár, Bábar zsákmánya lett, amikor 1526-ban Agrát kifosztotta.” Bár ez a gyémántos történet nagyon hatásos, jól hangzik, de teljességgel hihetetlen, a hagyományt megörökítő bedekker feltehetően téved, ugyanis a sírban fekvő Akbar, nem más, mint Bábar unokája, tehát az 1530-ban elhunyt Bábar nem rabolhatta el az 1605-ben meghalt unokájának sírját díszítő gyémántot. Az 1526-os évszám azonban megegyezik a nagypapa, Bábar „Oroszlán” győzelmével, miután Panipatnál tönkreverte Ibrahim Lodi seregét, ezzel Észak-India ura lett, a mogulok első uralkodója. Unokája, Akbar ezt követően, tizenhat év múlva látta meg a napvilágot.
Akbar mauzóleuma előtt érdemes egy kissé elidőzni a legtehetségesebb és legnagyobb mogul császár emlékénél, aki – mint írják - élete során analfabéta maradt, írástudatlansága ellenére született intelligenciájával, finom érzékenységével megértette Indiát. A széles látókörű, bölcs Akbar – teljes nevén Abul-Fath Dzsaláluddin Muhammad Akbar - egész fiatalon, 13 éves korában lett Pandzsáb kormányzója. Közel fél évszázadig tartó, 49 éves uralkodását a vallási tolerancia, a politikai éleslátás valamint az erőszakos térhódítás jellemezte. Birodalmát egyeduralkodóként kormányozta, biztonságáért zsoldos hadsereg felelt. Területéhsége csillapíthatatlan volt, állandóan terjeszkedett, Pandzsáb mellé bekebelezte Bengált, Kasmírt, Szindet, Kandahárt, óriásivá duzzasztva az apjától, Humájuntól örökölt kis országot. Uralkodása alatt egységes államot sikerült létrehoznia, azzal, hogy konszenzusra jutott a hindu vezetők többségével. Velük szemben, hol a toleráns mézesmadzag politikát, hol a kegyetlen bikacsök taktikát alkalmazta. Udvartartásában sok hindu és rádzsput vállalt szerepet.
A hindukra rótt adórendszert átalakította, eltörölte a kizárólag őket sújtó fejadót és a rituális fürdésért kivetett adót. A muszlimokkal nem kivételezett, az iszlám kérdéseiben magának vindikálta a döntőbíró szerepét. Uralma alatt fellendült a kereskedelem, és fejlődésnek indult az ipar. A művészetet nagyra értékelte, az iszlám művészek mellett pártolta a hinduk kultúráját is. A különféle vallásúakkal rendkívül türelmességgel viseltetett, tiltotta a hindu templomok lerombolását, pénteki napokon, rendszeres hitvitákat tartott, melyre összehívta a különböző hitűeket, muszlimokat, hindukat, fárszikat, keresztényeket, akiket aztán szívesen meghallgatott. Egyik felesége állítólag áttért a keresztény vallásra. Ő magát azonban nem elégítették ki sem saját vallásának, az iszlámnak a dogmái, sem a hinduizmus hittételei, feltehetően így jutott el egy új vallás megalapításának a gondolatához. Új vallása, a din Illáhin, tulajdonképpen a meglévő vallások egyesítésével, megreformálásával jött létre, de tanai nélkülözték a külsőséges ceremóniákat, és hiányoztak a rítust végző papok is. Vallásának ő maga lett volna a prófétája, hitelvei azonban nem találtak táptalajra, halála után vallása elvetélt, feledésbe merült. Élete alkonyán lemondott a húsevésről, és áttért a hinduk által fogyasztott vegetáriánus étrendre.
A nagy császárt, az utókor méltán nevezi nagy Akbarnak, a leírásokban, mint felvilágosult, békéltető és megértő vezetőt jellemezték, olyannak ábrázolták, aki meghallgatta bárki panaszát, persze csak azokét, akik a közelébe merészkedtek. Alattvalóival érzékeltette a közte és a hatalma alá tartozók közti nagy szakadékot. Számos pozitívuma mellett, azonban nem tűrt senkitől sem ellentmondást. Hiúságát legyezgette, amikor hajnalonként kiállt palotája ablakába, hogy nagysága előtt hódoljon népe. Az ellene lázadókkal keménykezűen, kegyetlenül elbánt, mint krónikásai megörökítették, egy fellázadt város bevétele után harmincezer ellenálló hindu paraszttal számolt le, kivégeztetve őket.
Akbar, miután kormányzati székhelyét Delhiből áthelyezte Agrába, eközben (1570-1586 között) egy sziklahát tetején felépítette megálmodott fővárosát, a ragyogó Fatéhpur Szikrit, az iszlám építészet egyik legcsodálatosabbikát. Drágakövekkel kirakott fényűző palotákat, rezidenciákat, vallási és politikai építményeket s hivatalokat emeltetett. Azonban a felépülte után másfél évtizeddel a krónikus vízhiány miatt elnéptelenedett, lakhatatlanná vált. Azóta a meseszerű város az álmát alussza.
Akbar életén való elmélkedésemből egy rajcsúrozó majomcsapat zökkent ki. A kert mélyéből egyenesen felénk tartanak. Követve a majmokat etető indiaiak példáját, rögvest én is elemózsia után kutatok táskámban. Ám a mogyorót rejtő nejlonzacskót az ideges majommama durván kikapja kezemből, nincs türelme megvárni, hogy én bontsam ki. A hebehurgya mozdulattól kiszakadó zacskóból pár szem mogyoró a földre hull, amiért az egyik élelmes majom csemete örömmel nyúl, ám anyja nem díjazza a szemfüles önállóságát, mert a renitens kis majomnak lekever egy jókora nyaklevest. A pofontól meglepett szoros poronty megszeppenten, ijedten szalad el, tisztes távolságból szemléli falatozó anyját. A többi majom másoknál lel adakozásra.
