Szinte észrevétlenül érünk az egykoron Sáhdzsahánábádnak nevezett régi városrészbe, Ódelhibe. Fogalmunk sincs, hol húzódhat a határ Újdelhi és az Óváros között, hiszen már csaknem teljesen egybeolvadt, összemosódott egymással a két városrész. A régi Delhi útjain cammogva, araszolva halad buszunk, a tömött utak óriásivá duzzadt forgalmán érzékeljük, hogy itt már szabadon közlekedhetnek az Újdelhiből kitiltott járművek. Az elegánsan finnyás Újdelhi nem tűri el, hogy jól söpört sugárútjain, körútjain tehergépkocsik, lovas tongák, ökrös fogatok, ember által hajtott riksák közlekedjenek, vagy kecskék, kóbor kutyák, tehenek kószáljanak. Bár ez utóbbiak, a szent állatok a tilalmat csak hébe-hóba, elsősorban nappalonként tartják be, ám éjszakánként - amint mesélik - előszeretettel osonnak vissza, jönnek jobbfajta élelemért, kutatnak a kitett kukákból, konténerekből, aztán jókorát kérődznek hajnalig.
Agyunk, mint filmként pergő képeket fogadja be a látottakat, ezen keresztül érzékeljük, hogy az óriási fővárosnak ez a része, elevenségével, évszázados sikátoraival, zsúfolt bazárjaival, lepusztult hajdanvolt szép házaival, merőben más képet mutat, mint a hűvös eleganciájú rendezett Újdelhi. Az angolok Delhijéhez képest óriási a kontraszt, annyira különböző, más érzetet keltő a városnak ez a fele. Az előkelő, nyugati tervezésű Újdelhivel szemben az Óváros a hamisítatlan keletet idézi fel az emberben, legalábbis ilyennek képzeli el az utazó, s írják le az útikönyvek.
Ódelhi őrzi a letűnt korok felhalmozott szokásait, megmásíthatatlan életritmusát, rendíthetetlen hagyományait. Évszázadok óta ellenáll mindenfajta beavatkozásnak. E városban egyesül a nagyszerű múlt a megrekedt jelennel, az egykorvolt fényűzés a ma lepusztultságával, bűzével, felhalmozódott piszkával és eredeti, semmihez sem hasonlítható hangulatával. E valahai hangulatot is lehelő ódon város egyszerre csábítóan taszító és misztikusan vonzó. Félrevezető hamisságával, varázslatos forgatagával gyakran idegesítő, de a látogató számára mégis egyedülálló, izgalmasan kívánatos város. Lassan centizve, alig-alig haladunk előre, egymás hegyibe-hátába érnek a járművek. Pállott szag csavarja orrunkat. A járművezetők megszokásból és teljesen értelmetlenül, egyfolytában nyomják a dudájukat, csilingelnek, csengetnek, vagy füttyögetnek.
Itt aztán igazán harsog az utca, pezseg az élet! Az emberek a szemünk előtt élik életüket, utcára kitett szakadt székeken ülő kuncsaftok hajat vágatnak, a járdaszegélyen ülve a fogfájósok fogat huzatnak, akinek fogpótlásra van szüksége sokféle fogsorból választhat, asszonyok, férfiak csapátit nyújtanak a poros járdára fektetett papíron, gyereket pisiltetnek, tehenet etetnek, virágfüzért fonnak, füstölőket égetnek, késeket köszörülnek, rézüstökben ételt főznek, szárit szárítanak, utcai csapnál mosakodnak és mosogatnak, fogaikat hosszasan csutakolják, de mindenekelőtt árusítanak, szinte minden egyes járókelőre jut legalább egy eladó.
Délutáni első utunk a Rádzs Gháthoz vezet, ahol Mahátma Gandhit elhamvasztották. Sima márványlappal fedett síremléke pont olyan egyszerűséget, puritánságot tükröz, mint amilyen ő volt egész életében. A mauzóleum előtt néma emberek sora várja, hogy főhajtással tisztelegjen és virágot tegyen a Nemzet Atyjának, Bapunak emlékhelyére. Zajtalan nesszel lépked a sok mezítlábas zarándok, szögletes mozgású parasztember bütykös ujjú párjával, félénk léptű asszony, repedtsarkú vén, festett szemmel ámuló pici gyerek, kíváncsi kamasz, meghatódott turista. Hindu, muszlim, szikh, katolikus, zsidó, fehér-, sárga- és barna bőrű vegyesen, de azonos gondolatoktól telítve, meg-megáll egy-egy pillanatra a jelképes sírnál, hogy tiszteletadással adózzon az Ember, Gandhidzsi emléke előtt. India nagy halottjának síremlékül szolgáló puritán emlékhelye nélkülöz minden hívságot, kizárólag csak virágfüzérek szolgálnak díszítésül, sohasem hervadnak el rajta a virágok, a fekete márványlapon, melynek előoldalán a Nagy Lélek utolsó szavai: - „Hé Rám!” (Ó Istenem!) - olvashatók, sárga tagetesz- és fehér jázmin-virághalom púposodik. A félszeg, meghatódott kezek által rakott virágok a kegyelet és tisztelet jelképei. Péntekenként - halálának napján - szertartással tisztelegnek emlékének.
Felrémlik előttem lepelbe burkolt, botos, sovány, törékenyen hajlott alakja, aki feltárta a szememet egy másfajta életre, és megtanított arra, hogy „… Más az ember és mások tettei. A jó cselekedetet helyeselnünk, a rossz cselekedetet helytelenítenünk kell, de maga a cselekvő, akár jó ember, akár rossz, mindig megérdemli a tiszteletünket vagy szánalmunkat, a körülményektől függően… - A vétket gyűlöld, ne a vétkes embert-, ezt a szabályt könnyű megérteni, mégis ritkán gyakorolják, s ezért terjed a világon a gyűlölködés.”
Szorít torkom, sután-bután bóklászok a sorban, csak egy egyszerű szó jut árván eszembe: köszönöm. Furcsa, de itt a síremlék előtt eszembe jut minden bajom, s a meghatódottságtól vagy önsajnálatomtól szememben egy könnycsepp kövéredik, s hogy le ne peregjen júdáskodón, összekulcsolt kezemet megfeszítve, körmeim tenyerem húsába mélyítem. Aztán hirtelen azt veszem észre, hogy szorításom enged, felülkerekedik bennem a feloldozás felemelő érzete, lecsillapul háborgó lelkem. Még sétálunk egyet a Béke ligetében, s mintha a „Santi Van” fái megszűrnék, letompítanák a város zaját. Békesség leng köröttünk.
A Mahátma Gandhi Roadon már nem jutunk el a Vidzsaj Ghátig, visszafordulunk, ám a Red Forth előtti csomópontban, a Csándni Csókon végképp megfeneklünk, minden irányból állnak a járművek. Számunkra soha nem látott dugóban, autóbuszok, tehergépkocsik, mopedek, szkuterek, biciklis- és motoros riksák, lovas fogatok, ökrös szekerek, szent tehenek, szamarak társaságában veszteglünk. Idegenvezetőnk jobbnak látja, ha búcsút vesz utasaitól, szélnek ereszt bennünket. Reménytelen a továbbjutás. Kikászálódunk a buszból, megköszönjük az egész napos túrát, értékes kirándulást. A Lál Kilá hamarosan bezárja kapuit a látogatók elől, nem kísérletezünk, talán nem engednének be minket. Jobb látjuk autóriksába szállnunk és innen elmenekülnünk, túl nagy a ricsaj, rengeteg az ember, ingerelnek a sok szenny és a kellemetlen szagok. Szívemet melegség önti el, amikor párom egy madárrajjal borított, vörös terméskőből épült háromszintes épületre mutatva, felvilágosít arról, hogy ez a madárklinika.
Szemben a Vörös Erőddel, a Digambar dzsain templom épületegyüttesében kapott helyet ez az - 1956-ban alapított - Indiában (és talán a világon is) egyedülálló, adományokból fenntartott intézmény, melyben ingyen kezelik, gondozzák a beteg és sérült madarakat. A kórházban az egyes madárfajoknak – verebeknek, galamboknak, varjaknak, papagájoknak, házi szárnyasoknak stb. - külön kórtermek vannak kialakítva, minden behozott madár beteglapot és számmal ellátott kalitkát kap. A kórházban kutató laboratórium működik, és a súlyos állapotban lévő páciensek számára intenzív osztály áll rendelkezésre. A kórház naponta 60-70 új beteget képes fogadni, a frissen behozott madarak sérülését azonnal ellátják, megfürdetik őket, és - hogy mielőbb felépüljenek - tápláló élelmet adnak számukra. Mivel a kórház dolgozói - dzsain hitükből adódóan - vegetáriánusok, a ragadozó madarakat nem szívesen kezelik, csak különleges esetekben, pl. súlyos sebesülés esetén fogadják be őket. A menedéket kereső mókusoknak azonban szállást adnak, ők ugyanis nem jelentenek veszélyt a madarakra. A sebészeti beavatkozást, a beteg madarak kezelését a földszinten végzik, a második szint a lábadozó pácienseké, míg a legfelső emeletnek a már meggyógyult, felépült madarak a lakói. Az egészséges madarakat nem tartják benn a kórházban, szombatonként szabadon engedik őket. Sok - főleg idősebb - madár azonban nem kíván élni a szabadsággal, nagyobb biztonságban érzi magát a kórháznál, társai közelében. Itt mindig van mit enni és inni, és nem kell tartaniuk az ellenségeiktől, a ragadozóktól. Az itteniek elmondása szerint a tetőn látható madárraj tagjai közülük, valamint a „beteglátogatók” köréből kerülnek ki. Sok – főleg idősebb – madár nem kíván élni a szabadsággal, nagyobb biztonságban érzi magát a kórháznál/ban, társai közelében, ezért itt marad. Itt mindig van mit enni és inni, és nem kell tartaniuk az ellenségeiktől, a ragadozóktól. Bár sok páciens igen súlyos állapotban kerül be ide, a betegek több mint 75%-a felépül. A naponta elpusztuló 12-15 madarat ünnepélyesen elhamvasztják a Dzsamuna partján, ahogyan az emberekkel is ezt teszik.
A Csándni Csókon átvergődve másfelé vesszük az irányt. Szemünk búcsúzóul megnyugszik a Lál Kilát védő vörös barbakánon, a védőbástyán, s kisvártatva feltűnik előttünk India legnagyobb moszkjának, a Dzsámi Maszdzsidnak (Pénteki mecsetnek) tökéletes formájú hagymakupolái, égbe szökkenő (40 méter magas), kecses minaretjei. A vörös homokkőből, fehér márványból, fekete-vörös csíkozású építmény remekbe sikerült szépség, a szemlélőnek kiegyensúlyozott békességet üzen. A kék égboltú háttérrel fenséges a kontrasztos hatás, annyira gyönyörködtet, hogy megakad bennem a szó.
Lent a bazársorban, amerre csak megyünk, a színes száriktól tarka a forgatag. Kapkodjuk a fejünk, hová nézzünk, ne hagyjunk ki semmit. A sikátorokból az útra szinte kiömlik az embermassza. Itt tobzódhatunk a sok látnivalóban. Égett olaj szaga, ismeretlen ételek fűszeres illata, füstölők bódító füstje keveredik az orrfacsaró benzingőzzel. A riksából nézve is zsongító a látvány. A februári nap sugarai bár egyre haloványabbak, de még kellemesen melengetnek, a szél időnként orrunk elé lebbenti a furcsa szagokat. Kint, a fal mentén guggoló dhotis férfiak teáznak.