A Nirula’s egy tipp-topp berendezésű önkiszolgáló étterem, s egyben fagylaltozó is. A bejárat forgó ajtaja, mint egy ringlispíl körbejár, állandóan mozgásban van, engedi ki és be a szüntelen cserélődő vendégeket. A két pénztárgép megállás nélkül dolgozik, nem különben a magas sapkás szakácsok, cukrászok, akiknek munkája kikémlelhető az üvegfalon túl. A vendégek a blokkot a kívánt ételrendeléssel leadják a szakácsnak, majd amikor elkészül, megjelenik a digitális hívószám a fekete táblán, és már lehet is menni a jól megpúpozott tálakért. Az elbambult vagy a beszélgetésbe belemelegedett vendégeket csilingelő hang figyelmezteti arra, hogy vihetik már az ételüket. Az éttermi részhez lépcső vezet, az egész helyiségben rend és tisztaság uralkodik. A kötényes, egyensapkás leszedő legények sürögve-forogva viszik a kiürült tálakat, tányérokat, poharakat, utána azonnal letörlik az asztalokat. A fonott garnitúra és a rengeteg zöld növény hangulatosan hat, tovább fokozza a komfortérzetet a kirakatüvegen túli szökőkutak látványa. A mesterséges vízmedencében sűrű vízfátylon át zubog, ívesen spriccel a megannyi vízsugár, permetezi a dús növényzetet, olykor a sétálók is kapnak belőle.
Az étteremben a megfizethető árú koszt valószínűleg ízletes, mert szinte soha nincs üres asztal, jól megy a bolt. Áramlik a vendégsereg, családok jönnek gyerekestül. Minket azonban nem az ételféleségek, hanem az ínycsiklandozó fagylaltok érdekelnek. A Nirula’s februári fagylalt választéka a képen látható. A huszonegyféle gyümölcs- és tejszínes fagylalt közül Attila a különlegességeket kóstolgatja végig, olyat, mint a ’Goodie goodie gumdrops’-ot, a ’Pistachio nut’-ot, a ’Jamoca almond fudge’-ot, a ’21 love’-ot vagy a ’Badaam kewra’-t, én viszont a csokoládésokat ízlelem sorba. A selymes ízű, sima csokoládés fagylaltokat számomra ismeretlen nevű, a meggyre emlékeztető savanykás gyümölccsel, étcsokoládé forgácsokkal, őrölt mogyoróval, mandulával, grillázs szilánkokkal ízesítik. Élvezettel fogyasztjuk valamennyit. Ezek nem olyan egy-két nyalással elfogyasztható, felpuffasztott, tojásfehérjével túlhabosított fagylaltok, mint amilyenekhez itthon szoktunk, hanem valódi tejszínből és gyümölcsökből készültek, nem spórolják ki belőlük a hozzávalókat, jó ideig eltart, míg elnyalogatjuk. Időnként a párom fagylaltjaiba is bele-belenyalok, izgat, hogy az övé milyen ízű, én meg viszonzásul a saját adagomat ajánlom fel neki megkóstolásra. Egyik finomabb, mint másik, de a rózsaszínű ’Gulabo’-t, a fehér ’Kewra’-t, a ’vajas ropogóst’ nem tudom mihez hasonlítani. Eddig sosem ízlelt aromákkal, zamatokkal ismerkedünk. Az emeletes adagokat jól felpúpozzák a ropogós tölcsérekre, nem fagylaltadagolót, hanem hagyományos fagylaltkanalat használnak. Amint végzünk az első adaggal, már fordulunk is vissza, megyünk a repetáért. Nem tudunk betelni a harmonikus ízu, darabos gyümölcsökkel és magvakkal dúsított kellemesen hűsítő hideg édességgel.
A csanakja üzletház egyik oldalán fák ölén eldugott étterem bújik meg, a másik fele egy zártszerű parkra néz, a kiöblösödő térségen jól megférnek egymással az apró kis boltok, ezek főleg bisztrók, talpalatnyi étkezdék, de van borbély üzlet is. A bolt fodrásza eszembe juttatja a tegnapi hajvágási kalandunkat. Keralai tartózkodásunk után a férjem haja még úgy-ahogy elmegy, ám az enyém loboncos rendetlenre nőtt, tengervíztől kiázott frizurám már nem engedi, hogy emberek közé menjek. A reggeli után Láldzsitól aziránt érdeklődtem, hol vágathatnám le a hajam, kit ajánl. Sehova ne menjünk, int várakozásra, mert két perc múlva hozza barátját, aki fodrász. Miután fontoskodva eltűnik, alig telik el néhány perc, és valóban megjelenik egy fiatal frizőrrel. Mivel a fiatalember egy szót sem tud angolul, jelbeszéddel és Láldzsi tolmácsolásával adtam tudtára, hogy mit akarok. Az ifjú figaró a szalon plafonig érő tükre elé ültet, de amikor a nyakam köré teríti kendőjét, nagyon megrettenek, ugyanis az eredetileg valószínűleg fehér vászon mostanra már sötétszürkére érett a kosztól. A fésűje sem kelt nagyobb bizalmat bennem, ugyanis a fogak közötti rések a sok zsírtól teljesen eltömődtek. Most már mintegy, adom meg magam a sorsnak, békésen tűröm, csinálja azt hajammal, amit jónak lát. Nagy kedvvel fog a hajnyírásba, hajamból hol itt, hol ott vág le egy-egy tincset, közben fürkészi arckifejezésem, vajon jól csinálja-e. Munkájában nem látok módszeres összerendezettséget, de nem szegem kedvét, biztatom, hogy csak bátran vágja, két centis frizurára vágyom. Kérésem illusztrálására megragadok hajamból pár szálat, azon mutatom meg, mit kérek. A művelet alatt férjem végig az orra alatt kuncog, gonoszkodva figyeli, mi lesz sörényemmel, én viszont attól félek, nehogy megbogarasodjak, megtetvesedjek a mocskos fésűtől. Ez a fésű, véleményem szerint már több ezer kuncsaftot kiszolgált. Kár aggódni, nyugtatom magam, olyan lesz amilyen. Studírozásom közben a fiatalember szorgoskodik, sőt mire mindezt végiggondolom, már végzett is munkájával, pillanatok alatt elkészült hajammal. Kritikusan szemlélem fejem a tükörben, de semmi kivetnivalót nem találok, elismerően állapítom meg, hogy életemben még soha ilyen jó frizurám nem volt. Véleményemhez Attila is csatlakozik, sőt javasolja, hogy ezentúl kizárólag csak itt, Indiában vágassak hajat. A hajnyírás utáni fejmasszírozás egyenesen fenséges, hihetetlenül jól esik. A sikerélmény feledteti velem a piszkos kellékeket, elégedett képem láttán, dicsérő szavaim nyomán a kis figaró szája a füléig szalad, úgy örül, s hogy még jobban megérje neki az üzlet, keressen rajtunk, ezért rögvest kezeibe ajánlom férjemet. Az ő hajformája is remekbe sikerül. A hindu legénykét a kapott pénz szemlátomást feldobja, mivel aznap ez volt az első keresete, a rúpiákat sűrűn nyomkodja homlokához, aztán csókot lehel rájuk. Mielőtt elmenne, Láldzsi megvendégeli valami finommal a konyhában. Távoztában hálásan namasztézik.
Hazafelé indulunk a Nirula's-ból, szánkban még érezzük a fagylalt ízeit. A Követséghez vezető úton, a postahivatallal szembeni járdán lótuszülésben egy suszter dolgozik. Ez lehet a munkahelye, nincs sok szerszáma, egy ár, egy suszterkalapács, kis bőrdarabka, műanyag nyelű bőrvágó szike, apró szögek, más semmi. Másnap ő hozza rendbe elszakadt szandálom. Jó nézni, amint ügyesen, felesleges mozdulatok nélkül reparálja meg lábbelim. Most nem a hátsó, hanem a főbejáraton megyünk be a Követségre, ehhez egy kis kerülőt kell tennünk. Szívesebben megyek az úttesten, mint a járdán, mert a járdaszegélyeket itt Delhiben - a monszunesőkre gondolva - igen magasra építik, nehézkes le- és fellépkedni, felhúzódzkodni rájuk és leereszkedni róluk. Az úttesten viszont különös figyelemmel kell közlekedni, mert a kanyarból hamar feltűnik egy-egy száguldó autó, moped, szkuter, s mint az őrültek húznak el mellettünk. Sebességmámoruknak csak gépük teljesítménye szab határt. De nemcsak a járművekre kell vigyáznunk, hanem az imitt-amott elpottyantott tehénlepényekre is, amit az éjszakai kóborló tehenek hagynak névkártyájukként az aszfalton. Időnként átszalad előttünk egy-egy majomcsapat, rohannak az üzletház ablakaiba, onnan várják ennivalójukat a bevásárlóktól és az eladóktól. Az út végén a Követség parkjával szemben bokrokkal és bozótossal álcázott nyomornegyed rejtőzik, oly sikeresen leplezik magukat, hogy csak a figyelmes szem fedezi fel a kátránypapírral letakart kunyhókat, viskókat. Olykor gyerekek tűnnek fel, szutykos ruhákban vagy mezítelen, a nagyobbak kisebb testvéreiket kézen fogva vezetik. A szurtos képű, fekete szembogarú, kócos hajú, karamellbőrű lurkók mindannyian nagyon szépek.
