Öreg este, mire a szent helyre, Mathurába érkezünk. Kísérőnk elsőként a Krisna isten szülőhelyeként tisztelt templomhoz vezeti a csoportot, ahová valamennyien árnyékként követjük őt. A hinduk körében nagy népszerűségnek örvendő Krisna, nemcsak a krisnások, de a vaisnavák (Visnu követői) körében is szimpatikus isten és hős, azonban a dzsainok és a buddhisták nincsenek túl jó véleménnyel róla. Negatív megítélésükben szerepet játszhat Krisna sötét - az ábrázolásokon hol fekete, hol sötétkék, olykor sötétzöld, máskor sötétlila, de leginkább felhő sötét - borszíne, ugyanis ezeknek a sötét tónusú színjelképeknek nem jó a jelentésük, de Krisna gyermek- és kamaszkorának csínytevései is számításba jöhetnek.
Krisna - Jézus Krisztushoz hasonlóan - valószínűleg történeti figura, mert isteni képességei mellett jócskán rendelkezik emberi vonásokkal is. A Jézus Krisztus és Krisna életéről szóló legendákban számos egybeesés fedezhető fel, ilyen például Krisztus és Krisna gyerekként való üldöztetése és a csodálatos megmenekülésükről szóló történet. Maga a Krisna név is - más kiejtésben Krisztna vagy Krisztosz - a két isten közötti sok hasonlóságra utal, olyannyira, hogy többen arra következtetnek, hogy Krisna nem más, mint Krisztus módosított formája.
Krisna a monda szerint Mathurában született, ahol nagybátyja, a gonosz, lelketlen Kansza volt a király. Uralkodása idején, sok kegyetlenséget művelt, s a tetejébe megtiltotta a hívőknek Visnu isten tiszteletét. A főisten, aki mindig akkor szállt alá a földre, amikor valami komoly veszély fenyegette az embereket, elhatározta, hogy ember képében újjászületik, hogy megmenekítse őket az erőszakos, igazságtalan Kanszától. Dióhéjban ez Krisna isten születésének előzménye, aki Visnu tíz avatárjának, vagyis földi megtestesülésének az egyike lett. Még világra jötte előtt megjósolták Kanszának, hogy egy Krisna nevű gyerek - Vazsudéva és Dévaki nyolcadik fia - a vesztére tör, bukását okozza. A jóslattól a király annyira megijedt, hogy elrendelte az akkortájt születő összes csecsemő lemészárlását, de a kisded Krisnát és bátyját, Balarámát a csodával határos módon még időben sikerült kimenekíteni, és a Dzsamuna folyó túlsó partjára, a brindabani (más írással: a vrindavani) erdőbe vitték őket. Krisna felnevelését Nanda tehénpásztor és felesége, Jasoda vállalták, az ő családjukban cseperedett fel és élt gondtalanul. Innen ered Krisna másik elnevezése, a Govinda, melynek jelentése tehénpásztor. Eltűnése iszonyatosan felháborította Kanszát, akinek parancsára szörnyű vérengzést rendeztek pribékei, ám előkerítése nem járt sikerrel, sokáig nem jöttek Krisna nyomára.
A tehénpásztorok között felcseperedő Krisna nagyon pajkos, rakoncátlan, eleven gyerek volt, többször megtréfálta Jasodát, ellopta annak frissen köpült vaját, feldöntötte a születésnapjára finomságokkal telepakolt szekeret, elcsente a fürdőző pásztorlánykák ruháit. Az asszonyok azonban nem tudtak igazából haragudni kópéságai miatt, mert kedves kacagásával levette lábukról őket. Későbbiekben már a kamaszodó Krisna előszeretettel csipkelődött a pásztorok asszonyaival, lányaival, a gopikkal, akik, amikor meghallották varázslatos fuvolájának hangját, csapot-papot otthagyva rohantak hozzá, hogy boldogan, szerelmesen évődjenek és önfeledten táncoljanak vele kifulladásig az erdők mélyén vagy a Dzsamuna partján.
A már felnőtt Krisnát a Mahábhárata - az indiaiak nemzeti eposza - bátor, harcos férfiként jellemzi, aki bölcs, de ellenfeleivel olykor hitszegő. Számos hőstettet vitt végbe. Megölte az elfogására küldött démonokat, és legyőzte Kaliját, a kígyók urát, eloltott egy erdőtüzet, és kimentette onnan a pásztorlányokat és a teheneket. Más alkalommal, amikor Indra isten megharagudott népére és vízözönszerű esőt zúdított rájuk, a szakadó eső ellen a feje fölé emelte a Govardhana hegyet, hogy így oltalmazza az embereket és a jószágokat.
Amikor eljött az idő a cselekvésre, meglett harcosként, bátyjával Balarámával visszatért Brindabanból Mathurába, hogy elpusztítsa gonosz nagybátyját. Nehéz és viszontagságos küzdelem után, utolsó akadályként legyűrte az óriási harci elefántot, majd a véres agyarat letette Kansza lábaihoz. A kedvező fordulat hatására, Kansza alázatos szavakra váltott, ami annyira felbőszítette Krisnát, hogy az elefántagyarral halálra sújtotta népe megnyomorítóját. A zsarnok fölötti győzelmet, ujjongva üdvözölte népe és a hercegek, Mathurába visszatért a boldogság. Első dolgaként Krisna kiszabadította szüleit a börtönből. Feleségül vette Rukmini hercegnőt, majd még másokat is.
A hindu mitológia szerint Mathurát még Ráma isten fivére Laksmana alapította, majd a Krisna nemzetségének, a jádaváknak lett a fővárosa. A valóságban is ősi település ez a Dzsamuna partján fekvő város, története a Maurják előtti időkbe nyúlik vissza, neve már felbukkan a Mahábháratában is. Mathura, mint India egyik legősibb települése, a Krisna isten egyik központja, a különböző vallások olvasztótégelye, ahol nemcsak a brahmanizmus virágzott, fellegvára volt a buddhizmusnak és otthont adott a dzsainizmusnak is; gyökeret verhetett itt mindhárom vallás. A szent Mathurát nemcsak Krisna hívei keresik fel szívesen, hanem nagy számban zarándokolnak ide Visnu tisztelői is, úgy vonzza őket a Dzsamuna partja és a város, mint ahogy a saivákat, Siva isten imádóit csábítja Benáresz a Gangesz partjára.
Azt mondják, hogy alkonyatkor nagyszerű látvány a Dzsamuna víztükrében rezgő sok-sok gyertya fénye, és a Vishram ghat lépcsőn áhítatosan fürdőzők képe, nekünk azonban fogalmunk sincs, merre folyhat a szent folyó, a sötétbe burkolózó templomromon és az idegenvezetőt körülálló csoporton kívül nem látunk semmit sem. Ezeknek a megcsonkított csupasz falaknak a helyén valamikor hindu szentély állt, amit a mogul fejedelmek fenegyereke, a torzult személyiségű, vallási fanatikus Aurangzeb romboltatott le, hogy a mandir helyébe iszlám mecsetet (moszkot) építtessen.
A rosszul megvilágított utcákon egy ideig szorosan rájuk tapadva, szolgalelkűen követjük útitársainkat, caplatunk utánuk, ám kis idő után úgy döntünk, leszakadunk tőlük, jobb, ha egy kicsit önállóan csavargunk egyet, nélkülük vesszük szemügyre a várost. Elhatározásunk gyorsan köddé válik, nem sokáig élvezhetjük egymás kizárólagos társaságát, mert pár lépés után mellénk penderül egy idősebb férfi, azzal szegődik hozzánk, hogy szívesen vállalja a kísérő szerepét. Hiába próbáljuk finoman lerázni, próbálunk kitérni ajánlkozása elől, nem tágít mellőlünk. Kezdeti kísérletezéseink, finom utalásaink után megadjuk magunkat a sorsnak, reménytelenül hajtunk fejet vállalkozónk felkínált szolgálatai előtt.
A mathurai öregúr intelligens szövege, választékos beszéde, fehér lepelbe burkolt alakja után ítélve kizárólag bráhmin lehet, életünk első valódi, élő bráhminja ő. Alkalmi vezetőnk élvezetesen mesél, gördülékeny szófordulatokkal magyaráz. Felkészültségét mindketten elismerően értékeljük, bár bennem mindvégig motoz egy olyan érzés, hogy ezt nem ingyen méri, ezért nekünk hamarosan benyújtja a számláját. Csak idő kérdése az egész, szeretném, ha most mégis tévednék. Az utcák kockakövei a régmúltról mesélnek, a málló vakolatú házak sejtelmes légkört varázsolnak körénk, ősi mathurai levegővel szívjuk teli tüdőnket. Szinte valamennyi épület mélye rejteget egy-egy szentélyt, az esti pudzsa ideje lévén, mindegyikben istentiszteletet tartanak.
A sötét város keveset mutat meg magából, a templomok gyengén világított homályában messziről nem látszanak az istenképek, s a papok és az imádkozó hívok körvonalait is csak sejtjük. Bráhminunk Mathuráról szóló véget nem érő méltatása egyre jobban megerősít a város kivételesen szent mivoltáról, no és arról, hogy nekünk ezért nemsokára fizetnünk kell. Kevés járókelővel találkozunk, de az a pár is lehajtott fővel, árnytalanul, súlytalanul suhan el mellettünk. Mintha most mennének istentiszteletre, vagy épp onnét jönnének, iparkodva szedik lábukat, s a sziluettjük hamar belevész a feketén összeszűkülő utcaképbe. Csoportunkat a legszentebbnek tartott Visnu templomban érjük utol, mi is ott kötünk ki, talán hasznosabb lett volna velük tartani.
A templomba lépést megelőzi a szokásos cipőlevétel. A templom előtt és a bejárati folyosón a megannyi azonos ruhába bújt pap, akik pont olyanok, mint a kísérőnk, megerősít bennünket feltételezésünk igazáról. Az idős bráhmin a templom történetének ismertetése közben végigvezet a szent köveken, sorra megmutogatja a falakon csüngő sok száznyi márványlapocskát, amelyek az adakozók jóságát hirdetik. A névtáblák a jólelkű adományozók kilétéről, hovatartozásáról tudósítanak, mindazokról, akik hozzájárultak a templom fenntartásához, segítséget nyújtva, támogatva annak papjait. Mindenféle náció képviselve van itt, feltárul előttünk a különböző égtájakról érkezett emberek jótéteménye. A táblák láttán már tudom, mire megy ki a játék, várom, hogy a jó beszédű, felkínálkozott papunk mikor rukkol elő kérésével, nyújtja be a számláját. Érzésem nem csal, mert még végig sem gondolom a dolgot, máris egy nagy vendégkönyvet rak elénk, s a már ismert erőszakosságával arra animál, hogy írjuk bele, mennyi pénzt szándékozunk adni templomuk részére, mekkora összeget szánunk papjaik számára. Mint akit lórúgás vagy darázscsípés ért, úgy kólint fejbe a felkérés, pedig ilyesfélére készültem. Attila meglepődött arckifejezésén leolvasom, hogy nem tudja, mitévő legyen, látom rajta, azt szeretné, ha inkább én döntenék, a döntés jogát szívesen átengedi nekem. Nem is habozok meghozatalával, egyből megszületik nemleges válaszom, ami egyértelmű, jól hallható és érthető: nő. Számukra nincs felajánlani valónk, persze azért jó pár rúpiától nem zárkózunk el, de valutát, melyben mi sem dúskálunk, erre a célra nem tudunk szentelni. Respektáljuk isteneiket, tiszteletben tartjuk hitüket, fejet hajtunk vallásos érzéseik előtt, ám Visnu nekünk csak egy isten a titokzatos Háromság közül. Bráhminunk, bár felfogja tiltakozásunk, de még kísérletezik egy darabig, csak miután megtapasztalja hajthatatlanságomat, adja fel a reménytelen küzdelmet.
Rossz szájízzel, szinte leforrázva távozunk a templomból, nem tetszik ez a fajta mentalitás, nem vagyunk kibékülve vele, nem könnyű nyomon követnünk gondolkodásmódjukat, észjárásukat, nehezen fogjuk fel, emésztjük meg, hogy minden egyes kedves szóra, barátságos gesztusra rögtön vérszemet kapnak, nyomban benyújtják az ellenszolgáltatás iránti kérelmüket. Mi pedig mint bárgyú lények nézünk rájuk érthetetlenül. Mintha valamennyi fehér bőrű embert egy kalap alá sorolva, gazdagságától csöpögő balga elmebetegnek vennének. Besurranó tolvaj módjára távozunk, rosszkedvünk azonban nem szorongat soká, mert a templomból kilépve a még sötétebb utcára érve, egy megtermett disznó szalad át előttünk a színen, ijedt röfögésétől visszhangzik a szűk utca. A meghökkentő képtől, a nem várt méltatlankodó röfitől, menten elpárolog, tovaszállva elinal belőlünk az előző közjáték kínos hatása.
Mathurából még jó soká indulunk el, sehogy sem akarnak előkerülni útitársaink. A várakozást a város piacterén gyümölcsevéssel és üdítők hörpölésével ütjük agyon, közben bőven van időnk összegezni az egész nap látottakat. A fénytelen sötétségben a bódékban világító gázlángok mellett jól látható az árusok arca és eladó árujuk. Sajnáljuk, hogy nincs módunkban megtekinteni a Mathura Múzeumot, és a Birla Mandirt, ezeket csak a képek alapján képzeljük magunk elé.
