Az oldalt nyitott baby taxi ráz, a brillantinos hajú fiú néha két keréken veszi a kanyarokat, a körforgalmakban többször körbejár, mintha tetszene neki ez a szédítő pörgés. Fogódzkodom, ki ne essek. Az autóriksa belsejét kitapétázó istenek közül Ganésát figyelem felváltva a forgalommal. A lebegő inges dhotis hindu rézsútosan, fél fenékkel ül az ülésén, a kanyarokban jobbra, balra hajlong, így egyensúlyoz, vezetési technikája egyszerűen pocsék. Nem spórol a gázadással, sem a dudaszóval.
Déli irányból tartunk a centrum felé, a város központja a Diplomata negyedtől északra terül el. Keringünk a körforgalmakban, ahogy haladunk befelé, úgy sűrűsödik a forgalom, furakodunk a kocsik között. Bokros, virágos járdaszigeteket kerülgetünk. Kihasználunk minden apró helyet, ahová befurakodhatunk, ahol ügyesen manőverezve bujkálhatunk. A Dzsan Pathról közelítjük meg Delhi híres köröndjét, a Connaught-Place-t. Ahogy közeledünk a tér felé, úgy színesedik az utca képe, úgy válik egyre lüktetőbbé. Ember- és kocsifolyam hömpölyög, a házak egyre magasabbra nőnek, elegáns bankok, hotelek fényreklámjai villódznak. Az üzletközpontot jelző bazársor fényei egyre közelebb jönnek, már szinte karnyújtásnyira vibrálnak tőlünk. Az örvénylő kavalkádban olyan érzetem támad, mintha egy Rádzs Kapur filmbe csöppentünk volna statisztaként. Észre sem vesszük a nagy bámészkodás közepette, hogy közben besötétedett, a világos délutánból minden átmenet nélkül egyszer csak sötét este lett, mintha India ege nem ismerné az alkonyt.
Meg kéne tanulnunk alkudozni, elhatározzuk, ezentúl valamennyi autóriksással indulás előtt kialkudjuk az árat, a taxamétert úgy sem kapcsolják be. Ez a sofőr is annyit kér, amennyit nem szégyell, bár ez a tarifa a délelőttinek a kisöccse, jóval kevesebb annál, de még ezt is drágálljuk. Ennek ellenére szó nélkül fizetünk, hisz hozzánk képest, ránézésre oly esendő ez az apró, sovány fiú, minden valószínűség szerint rászorul a pluszként kapott rúpiákra.
A szabályos kör alakú térbe nyolc radiális út torkollik, az első a Parliament Street, a Radial Road No. 1, az utolsó, vagyis a nyolcadik, ahol most állunk, a Dzsan Path. Delhinek ez a modern üzleti negyede, az árkádos, látványos Connaught Place jellegzetes képe még azok előtt is ismert, akik még nem jártak Delhiben. A teret Lutyens és Baker kollégája, az indiai kormány főépítésze, R. T. Rassel tervezte. Az útikönyvben olvasom, hogy a számos kormányzati épület, kórház, postahivatal mellett Rasselre emlékeztet – az előbb látott - Keleti és a Nyugati Bíróság, az Eastern és a Western Courts épülete, a Szafdarzsangi repülőtér, a jelenlegi Nehru Múzeum és a volt fegyveres erők parancsnokának rezidenciája, a legjelentősebb alkotása mégis a Connaught Place.
Errefelé sorakoznak Delhi legdivatosabb és legdrágább üzletei, megtalálható itt egy helyen hotel, bank, légiforgalmi társaság, közigazgatási hivatal, kávézó, vendéglő, lapkiadó, minden lehetséges praktikus intézmény. A tér fókuszában lévő park alatti, föld alá süllyesztett Palika Bazár vonzza, szinte magába szippantja a vásárlókat. A bazár kerengő labirintusában számtalan kis bolt, elárusítóhely, ezernyi színes aprósággal, giccses és esztétikus, hasznos és haszontalan tárgyak tömkelegével. Nemcsak ízlés, de pénztárca dolga is válogatni ruhákból, játékokból, dísztárgyakból, táskákból, papucsokból, cipőkből, vég selymekből, lemezekből, kazettákból és a sok-sok mütyürkéből. Itt bárki kedvére alkudozhat a mérhetetlen mennyiségű árura, a neki tetsző árig tehet árajánlatot. Bár az elmúlt évtizedekben Delhiben épültek nagy bevásárló központok, üzleti negyedek, de az V. György nagybátyjáról, Connaught hercegről elnevezett tér aurájához egyik sem ér fel. Ebbe a misztikus légkörű, varázslatos hangulatú, érként pulzáló, mesébe illő térbe ezen az első estén szerettünk bele, kedveltük meg egy életre szólóan.
Csokoládé fagylaltot nyalogatva figyelem az óriási forgalmat, szüntelen tódul a térre a sok jármű. A megépülésekor még szélesnek számító többsávos körfogalom, mostanság már elég döcögős. Fejünket kapkodjuk ide-oda, nem tudjuk eldönteni, hová nézzünk, mire figyeljünk, igyekszünk látószögünkkel minél nagyobb területet befogni. Kerülgetjük a járókelőket, ügyelünk egymásra, libasorban lépkedünk egymást követve. Fülsiketítő dudakoncert hasogatja dobhártyámat, parázsló, átható szagú füstölők facsarják orromat. Az égbolt koromfeketéje öreg éjjelt mutat, pedig az idő fiatal, még nyolc óra sincs. Az árkádok homályos mélyén gyér fényű lámpák éppen hogy megvilágítják előttünk a járdát.
A nagyobb üzletek már bezártak, az aszfaltárusok azonban csak most kezdik szedegetni cókmókjukat, fáradtan pakolnak, vagy egyszerűen ponyvát takarnak portékáikra. Egy könyvárus gondosan féltve bebagyulálja megmaradt, eladásra váró könyveit. Időnként szemtelen nepperek penderülnek elénk, ajánlgatnak valamit megvételre, mint a piaci legyek, oly fáradhatatlanul kísérleteznek. Alig lehet lerázni őket, megszabadulni tőlük. Hasonlóan erőszakosak a különféle alapítványok képviselői is. Ők azonban kulturáltabbak, jól öltözöttek, kellemes modorúak, udvariasan köszöntik a hazájukba látogatót, majd kirukkolnak az igazi okkal, emberbaráti testületnek gyűjtenek könyöradományokat.
A megvilágítatlan szegletek mélyén alaktalan poggyászként, mint eldobott batyuk, korán nyugovóra tért emberek alszanak. Nem zavarja őket sem a kaotikus dudahangverseny, sem a villogó neonreklámok fénye, sem a mászkáló emberek neszezése. Egy turbános tenyérjós az ostorlámpa fényénél kliensének kedvező perspektívát jövendöl. Az egymással szemben guggolók, a szikh vátesz és a fehér bőrű jósoltató jól megvannak egymással, kirekesztve a külvilágot csak egymásra figyelnek. Az üdvözítő jövendő csalfa képe megmozgathatja a fehér fantáziáját. A kereszteződésben pirosra váltó lámpát fékező kerekek csikorgása kíséri, kolduló gyerekek rohanják meg a kocsisokat. Csapáti, csapáti, mutatják, hogy ennivalóra kérik a baksist, a rupiszt.
Itt a gyalogos forgatagban összeakadunk egy kéregető gyerekkel. Közérthető mozdulatokkal jelzi, hogy éhes. Ritmusosan emeli szájához kezét, s a jobb érthetőség kedvéért ő is a „csapáti, csapáti” szavakat ismételgeti. Valami azonban azt súgja nekem, hogy nem csapátira van szüksége, hanem rúpiát szeretne. Az ápolatlan kis kéregetőn megesik szívem, baksist csúsztatok feketéllő tenyerébe, mintha csak erre várt volna a kolduló gyereksereg, egyszerre rohamoz meg minket. Hogy szabaduljunk tőlük, szétosztogatunk pár rúpiát. Az élelmesek elégedetten vigyorognak, de nem elégszenek meg ennyivel, mint kullancsok akaszkodnak ránk. A kis koldusok sajnálatot ébresztő kéregetése átcsap erőszakos követelésbe. A jószívű embert nevetve fejik meg. Hessegetjük őket, csalo! csalo! - intünk nekik, hogy menjenek már el. Próbálkozásunk nem sok sikerrel jár, újabb és újabb gyerek rángatja meg nadrágunk szárát, tapogatja karjainkat, nincs annyi pénz, ami elegendő lenne a szétosztogatásra. Gyerekkorú lányok karjukon csecsemővel hatásosan játszanak a jótékonykodó emberek érzéseinek húrjain.
Óva int a bedekker az adakozástól, a pénz helyett javasolja, inkább cukrot vagy kekszet adjunk. Jó ötletnek tartom a cukrot, van is nálunk, még pesti. A körénk gyűlt, málnás cukrot szopogató gyerekhad nem díjazza túl jónak az ötletet. Rúpiát vártak, nem cukorkát, csalódott képükről ez rí le. Bármilyen kis összegnek jobban örültek volna. Nehezen szabadulunk az abroncsként szorító élő láncból. Távoztunkban jóságomtól eltelve integetek feléjük. Egy kislány kiválva a körből grimaszt küld felém, kinyújtja rám a cukortól pirosló nyelvét, majd hátat fordítva nekünk fellebbenti szutykos, szakadt szoknyáját. Csupasz kis formás feneke gyorsfotót készít rólunk, cukrot osztogató, ütődött fehérekről. Ezt jól megkaptuk, nyugtázom magamban, ám minden neheztelés nélkül vetjük bele magunkat ismét az emberáradatba.
