Delhiben előző utunk óta szinte megállt az idő, úgy tűnik, mintha minden rendíthetetlenül ugyanaz volna. Változatlan Melinda őszinte vendégszeretete, a Nirula’s fagylaltjainak íze, nem változtatott kuporgó lótuszülésén a sarki suszter, s most is megállás nélkül kérődznek a Szarodzsini piac tehenei, talán képtelenek elrágni a megkezdett falatot. A Diplomata negyed szakadt szádhuja sem hiányzik, csak ruhája lett koszosabb, szürkébb. Ugyanúgy ücsörög csarpáján a nyomorék bételárus festett istenei társaságában, mint ahogyan legutóbb itt hagytuk. Mintha csak tegnap láttam volna valamennyit, oly közeliek és ismerősek.
Az autóriksások most is ravaszak, sőt talán még dörzsöltebbek, mint korábban, a piac ápolatlan gyerekei, a kis kulik pont olyan szurtosak, mint múltkoriban, cérnavékony kérlelő hangjuk most is meglágyítja szívem. A forgalom sem javult, egy szemernyit sem, félelmetesen vezetnek, és állandóan dudálnak. Viszont szeretett pénzük, a papír rúpiák, most mintha még gyűrödtebbek, elhasználódottabbak lennének, s nemcsak a csókák, de az emberek is mintha többen lennének. Csanakjai szikhünk örömmel ismer fel minket, a Connaught Place nehrusapkás öreg drogistája és az árkád alatti könyvárus fiatalember sem felejtette el arcunkat. A Szingh ház magárusa is a helyén van, a maghalmazok mögött urasan trónol, míg kisinasa kiszolgálja a vevőket.
Ő, mint tulaj, csak a pénzt kasszírozza be.A Palika Bazár körül hullámzó tömeg kering, veszett nagy a forgalom. A bazár bejáratát most jobban védik, mint azelőtt, bejáratában őrök állnak, minden belépőnek egy ellenőrző kapun kell keresztülhaladnia. Rögtön az első alkalommal kínos malőrbe keveredünk. Míg én akadálytalanul túljutok a vizsgálaton, Attila fennakad rajta, a csengő veszettül szól, hisztériás visítással hívja fel a figyelmet arra, hogy nincs valami rendben nála. Az őrök a legrosszabbra gondolnak, pisztolyra, tőrre, gázsprayre, vagy ki tudja mire, pedig meglepődött, békés férjemre csak rá kell nézniük, már puszta lénye is kizár minden ilyenfajta feltételezést. Pedig valami fémes tárgy lehet nála, mert csak úgy vaktában mégsem jelezhet a biztonsági készülék. A khakiruhás, hetyke sapkás biztonsági hölgy bizalmatlanul méregeti férjemet, ő meg lázasan kutat zsebeiben, ahonnan előkerül egy kis fém aprópénz, meg az úti zsebkése. Mint egy leleplezett, megszeppent gyerek tisztelettudóan pakolja tanító nénije elé az asztalra a tiltott dolgokat, majd diadalmasan, kihúzott derékkal ismét átsétál a szigorú, árulkodó berendezésen. Ám mielőtt a túloldalra érne, megint megszólal a sziréna, s most még idegesítőbben üvölt. Már mindenki minket néz. Fogalmam sincs, mit rejtegethet előttem, mi titka lehet, amiről nem tudhatok, itt Újdelhi központi szívében derül ki az ellenkezője. Terítékre kerül táskám is, amit előzőleg adtam át kényelemből férjemnek, hadd cipelje egy kicsit ő is. Kiborítja tartalmát, merev szemekkel meredünk az asztalra, vajon mi kerülhet elő, s végre kigurul ezüstösen, csillogón a bűnös tárgy, egy sztaniolba csomagolt bejglivég, amit még Varsóban az utcán rejtettünk el szütyőnk legalján. Már megfeledkeztünk a falatnyi sütemény maradékról. Végül is minden jóra fordul, a talány tisztázódott, az izgalom nevetésben oldódik fel. Nincs semmi baj, mindössze kis ijedelem volt, semmi más.
Később is jókat derülünk az előbbi eseten, épp erről beszélünk, amikor a Connaught Placen mellénk penderül két egyetemista diáklány. Felmérést készítenek az idegenekről, hazájukról érdeklődnek. Mi vonzotta őket Indiába, hogy érzik magukat, milyen benyomást szereztek országukról, és tódul szájukra még sok-sok kérdés. Szívesen válaszolgatunk a ránk zúduló kérdő tőmondatokra. A két bájosan, halk szavú leány megállás nélkül faggatózik, néha alig halljuk a hangjukat a nagy zsivajban. Meglepődnek, amikor kiderül, már másodszor keressük fel országukat, és azt sem rejtjük véka alá, hogy nagyon kedveljük Indiát, jó érezzük itt magunkat.
Tovább is ízlelgetnénk Újdelhit, mely állandósága, változatlansága mellett is mindig tartogat elég újdonságot, meglepetést, de ismét szorít az idő, Keralába készülődünk. Vasúttal tervezzük megtenni az utat Dél-Indiába, úgy okoskodunk, hogy így nemcsak többet látunk a tájból, de testközelből ismerkedhetünk a hazaiakkal, elleshetjük szokásaikat, közelebb kerülhetünk hozzájuk, jobban megérthetjük őket. Ám, aki nem készül előre, nem könnyű feladat vonatjegyhez jutnia. Ezért – számítva Feri segítőkészségére – úgy döntünk, inkább délután, vele jövünk vissza ide, neki jóval több tapasztalata van, mint nekünk.
