Ebéd előtt van még időnk egy vargabetűt tenni a parlamenti negyedben, a kis kerülő után pedig indulunk Melindáért, a konzul feleségéért, munkahelyére a Magyar Kulturális Intézetbe. Új-Delhi központi sugárútja, a több mint 3 kilométer hosszú, kapitális méretű Rádzs Path az Elnöki Palotát, a Rashtrapati Bhavant köti össze az India Kapuval, az India Gate-tel, majd folytatódva egészen lenyúlik a Dzsamuna folyóig, amely előtt egy öreg mogul erőd, a Purana Kilá trónol. Az eredetileg Kingsway-nek nevezett Rádzs Path nagyságára jellemző, hogy kétszer olyan széles, mint a franciák Champs Elysee-je, tágasságát még növeli az út két oldalán elterülő füves park, amelyet mértani elrendezésű virágágyások tesznek impozánssá.
A konzul tájékoztatásában egészen a városalapító angolokig megy vissza, e nélkül ugyanis New-Delhi történetét sem elmagyarázni, sem megérteni nem lehet. Elmondásából megtudjuk, hogy a briteket mindig is izgatta ez az ideális helyen fekvő, elbűvölően szép, műemlékekben gazdag, több ezer éves múltú város. Kalkuttából mindenképpen ide, Delhibe akarták áttenni székhelyüket, innen kívánták kormányozni az országot, folytatva a megkezdett tradíciót, hasonlóan a különböző hindu, muszlim és mogul dinasztiákhoz.
Az új birodalmi főváros alapításának ötlete V. György fejéből pattant ki, elképzelését az 1911-es indiai látogatása alkalmával fejtette ki. Az új város felépítése mellett számtalan praktikus érv szólt, ám a legnyomósabb indok a britek felsőbbrendűségének fitogtatása, hatalmuk szimbolizálása, annak reprezentálása volt, hogy Indiában egy új hatalom, a brit korona az egyeduralkodó. Új-Delhi főépítészeként az angol Sir Edwin Lutyenst jelölték ki, munkatársául pedig a dél-afrikai Sir Herbert Bakert választották. Az új város alapköveit György király és Mária királyné a Koronázási parkban rakták le, ám – mivel ez a hely tájképi szempontból és a terjeszkedési lehetőségei alapján egyaránt alkalmatlannak bizonyult – a kormányzósági épület számára új helyet kerestek, melyre csak hosszas vita után találtak rá a Mazsola-hegyen, a Raisina Hillen. Itt építették fel az alkirály palotáját, a Viceroy’s Palace-t, mely mai nevén a Rashtrapati Bhavan, India Köztársasági elnökének hivatalos rezidenciája.
Az európai ízlésű, a reneszánszhoz vonzódó Lutyens, aki hazájában kényelmes kastélyok tervezéséről volt híres, nem lelkesedett túlságosan az indiai építészetért, a mogul stílust túlságosan hivalkodónak, a hindut pedig gyermekdednek tartotta. Lutyens-szel szemben, az akkori alkirály más véleményen volt, Lord Hardinge az indiai építészet mellett tört lándzsát, és V. György király is ezt a véleményt képviselte, őt különösen a mogul építészet szépsége nyűgözte le. Végül abban egyeztek meg, hogy az alkalmazandó stílus ne legyen tisztán se keleti, se nyugati, viszont egyidejűleg legyen birodalmi és indiai is. A legfontosabb szempont azonban az volt, hogy Új-Delhi épületeinek tiszteletet kell ébreszteniük, tükrözniük kell az angolok kiválóságát, felsőbbségét, de nem lehetnek idegenek az indiaiak számára sem, fontos, hogy képesek legyenek azokkal azonosulni. Az utókor szerencséjére sikerült az alkirálynak a főépítésszel egészséges kompromisszumot kötnie, ennek eredményeként született meg a világ egyik legpazarabb, legelegánsabb fővárosa. Lutyens Delhije tágas, sokparkos, jól tervezett, praktikus felosztású, kimért nyugalmú.
Fantáziadús középületeivel, álomszép villáival, fasorokkal szegélyezett sugárútjaival, szobrokkal díszített parkjaival a kelet és a nyugat építészetének mesterművű, magas fokú szintézise. A Rasthrapati Bhavan kupolája egyidejűleg hasonlít a római Pantheonra és Szancsi (ősi település Madhya Pradesh állam középső részén) óriás sztupájára. Az alkirály palotáján kívül Lutyens tervezte az India Kaput és a György Király Emlékművet (King George Memorial) is, Baker pedig a két titkársági épületet, az északi és déli épületegyüttest (North and South Block), valamint a Parlamentet álmodta papírra.
Élvezettel hallgatjuk az érdekfeszítő előadást, amit Feri improvizál Új-Delhi atyjáról, a város születéséről, de fogytán az időnk, mennünk kell. Felesége, Melinda vár minket. Szemem végigsiklik a széles Rádzs Pathon, a felületes búcsúpásztában benne van, hogy még sokat fogjuk látni ezt a nyílegyenes szürke aszfaltot, széltében-hosszában még jó néhányszor átszeljük. Távolban a Háborús Emlékív és az India Kapu egymást majdnem fedik. A Radzs Path és a Dzsan Path kereszteződésében egy furcsa koreográfiát lejtő közlekedési rendőr irányítja a forgalmat, balettmozdulatai kecsesek, lágyak. Fejét a tűző napsugár ellen nemcsak trópusi parafakalapja, hanem a pódium fölé kifeszített tető is védi. Művészi pantomimjával dirigálja a fekete batárok, modern sportkocsik, autóriksák és picinyke szkuterek rendjét. A környéken egyetlen szent tehén sem látható, e hely számukra tiltott terület.
A közlekedési csomópont négy sarkának egyikén sátor takarásában, fűben heverésző emberek tüntetnek, tiltakoznak valamiért, velük szemben a másik szögletben, ugyancsak ponyva alatt, rendőrök ücsörögnek laza testtartásban, eredetileg a tüntetőkre kéne felügyelniük. A két csoport azonban most önmagával van elfoglalva, ügyet sem vesznek egymásról. Az ebéd utáni szieszta szent és sérthetetlen, a pihenés idejére elfelejtik, hogy két ellentétes táborba tartoznak. Az út túloldalán lévő gyepes részt tűzpiros és égősárga kánnák zárják, parázsló fényük, mint megannyi zsarátnok izzik.
Az Elnöki Palota felé haladva a Titkársági épületek tompán sárga és vörös tömbjei lépcsőzetesen benyúlnak az úttestre, az addigi négy sávos utat, egy darabon kettőre szűkítik le. A két Baker-féle építmény árkádos oszlopaival, kupoláival impozánsan szép, ugyanakkor tiszteletet keltő, klasszikus és mégis indiai. Mindkét blokk középpontjából egy-egy magas, a Szent Péter katedrálisra emlékeztető kupola emelkedik ki a tetőszerkezet fókuszából. A Rasthrapati Bhavan előtt húzódó felvonulási téren glédában sorakozó székek még árulkodnak a nemrég véget ért köztársaság-napi parádéról. India nemzeti ünnepe világszerte ismert, évente több ezer turista kizárólag ezért a látványosságért utazik ide, részese akar lenni a színpompás kavalkádnak. Sok magas rangú látogató tiszteli meg jelenlétével az ünnepélyt. Köztudottan ez a világ egyik legpazarabban megrendezett, fényűző seregszemléje. Az egy hétig tartó ünnepségsorozatot nemcsak a színes felvonulás teszi emlékezetessé, hanem számos kulturális rendezvény, változatos esemény is emeli rangját. A főváros ilyenkor hangos az énekszótól, vigasságtól. Néptáncosok ropják fáradhatatlanul táncukat. A mára már elárvult székek, szürke díszletként emlékeztetnek a tarka parádéra, a nyüzsgő forgatagra, tarka eseménysorra. Ha egy héttel előbb jövünk vissza Keralából, akkor mindebben részünk lett volna.
Az Elnöki Palota, mintha közvetlenül a földből nőne ki. Terrakotta színe, a fénytelen fakóvörös harmonikusan keveredik a máztalan szürkével, kellemes a szemnek. A főbejáratot bonyolult mintázatú kovácsoltvas rácsok dekorálják, homokkő elefántok és díszruhás testőrök felügyelik a Rasthrapati Bhavan nyugalmát. A Palotáról – melynek kétségkívül nem sok köze volt India politikai vagy társadalmi realitásához – Nehru és Gandhi egyaránt elmarasztalóan nyilatkoztak. Nehru szerint az épület otromba hivalkodást és fölösleges extravaganciát tükröz, de Gandhinak sem volt különb véleménye róla, egyszerű tömörséggel, röviden csak „fehér-elefánt”–nak nevezte, ami nemcsak haszontalan, hanem sokba is kerül, fenntartása bonyolult és elképzelhetetlenül drága. Nekem, mint kívülállónak speciel tetszik, sőt nagyon tetszik, magamban szuperlatívuszos jelzőkkel illetem, és esztétikusan tökéletesnek tartom.
Lehet, hogy elfogult vagyok, de az összhatás, amit eddig Új-Delhiből láttam delejesen hat rám. A véget nem érő sugárutak, fehér árkádos villák, választékos ízlésű épületek, a gondozott parkok, a burjánzó flóra, a zavartalanul tündöklő kék ég, elragadtatásra bizsergetnek, valósággal magukkal ragadnak. A hátsó ülésről figyelmeztetem Attilát, melyik irányba nézzen, mi tartogat valami csodát, „Nézz csak! Oda nézz!” - ismétlem szüntelen.
Ott, ahol a Dzsan Path és a Tees January Marg összefut egy körforgalomban, a Gandhi Múzeumtól nem messze áll a Magyar Kulturális Intézet hófehér háza. Díszfák és díszcserjék takarásában bent a kert mélyén búvik meg a termetes épület. Itt bent, mintha a természet szabadon garázdálkodna, csak alapos szemrevételezés után derül ki, hogy a kertet mesterkezű, szakértő kertész mintázhatta természetesre. Nincs megcsonkított fa, vágott bokor, a pázsitba állított és a kocsifeljárót szegélyező indiai szobrok csak fokozzák a naturális hatást. „Natura abhorret vacuum” vagyis a természet fél az ürességtől. A bejárati ajtó sötétjéből a napfényre lépő Melinda póztalan lénye végtelenül kedves, már első találkozásunkkor azonnal rokonszenvet éreztünk iránta. Tiszta arca láttán megállapítom, hogy férjének méltó társa. Üdék és fiatalok. Mintha régóta ismerném őket, hirtelen most is ez az érzésem támad. Páromban is valami hasonló impresszió munkálkodhat. Megismerkedésünkkor közvetlenségük átsegített bennünket a bemutatkozást kísérő erőltetett jópofaságon, és az azt követő szokásos dermedt pauzán. Társaságukban minden olyan magától értetődővé egyszerűsödik. Mind a négyen már akkor sejtettük, hogy remek barátság van kialakulóban.
Láldzsi, a konzul szakácsa terített asztallal vár. Üdvözlésre murisan homloka elé lendíti fémkarpereccel ékített, szalutáló jobb kezét, hozzá bajsza alatt kakukkmarcisan bazsalyog. Egészséges fogai vakító fehéren virítanak. Olajos barna szemeiben mintha mindig valami huncutság bujkálna. Szafáriba bujtatott vékony alakja, valószínűtlenül szögletes vállai, szöghaja és elálló fülei kópés külsőt kölcsönöznek neki. Namasztézünk, ő „Jó napot!”-tal és „Csókolom”-mal köszön vissza, majd fitogtatva hindi tudásom „Áp keszé he?”-vel érdeklődöm hogyléte felől. Gyors válaszként nem a „Dhanjavad”, hanem a „Köszönöm, jól.” - hangzik fel. Elszégyellem magam, lám-lám milyen hamar máris ráakadtam egy magyarul beszélő hindura.
Ízletes a gusztusunk szerint készült vegetáriánus ebéd. Minden fogás fogunkra való, jólesik. Finom a magyaros zöldborsóleves, az indiai rizs, a ropogós karfiol pakora, a csapáti, a puri, valamint az ebéd koronájaként felszolgált meglepetés a jéghideg kovászos uborka. Az ebédlőt a konyhától elválasztó lengőajtón szemmagasságban üvegezett kémlelőnyílás, ahol Láldzsi feje időnként fel-feltűnik. Az ebéd alatt figyeli, mire van szükségünk, mikor hozhatja a következő adagot, mikor szedheti le az asztalt. Minden alkalmat megragadok, hogy elismeréssel illessem, dicsérem az ízes falatokat. A méltató szavaktól büszkén kihúzza magát, szélesre duzzadó mellkasát felnagyobbítja egyenes derekú, peckes tartása. Köszönöm, köszönöm rebegi meghatottan, s mindegyik köszönömmel egyidejűleg fejet hajt, és szívéhez emeli kezét.