Rosta Erzsébet weboldala


A pályaudvari tolongás, a lökdösődés, a szagok, a rengeteg ember látványa s a macerás ügyintézés kezdenek megviselni. Attila láthatja rajtam születő, egyre erősödő feszülésem, s hogy továbbra is veszteg maradjak, gáláns lovaghoz illően, kis térülés-fordulás után hideg mangólével és egy vasúti menetrenddel tér vissza. Remek ötlet, egy ideig minden bizonnyal le fog kötni az ötrúpiás, vaskos Time Table, az Indian Ralways májusban nyomtatott, szinte még nyomdafesték szagú kiadványa. Hirtelen az jut eszembe, szerencsésebb lett volna ismét repülővel lerándulnunk Keralába, ám az ötletet még csírájában elhessentem magamtól, hisz akkor nem ismerkedhettünk volna meg a vasúti jegyszerzés göcsörtös mechanizmusával, ami minden kellemetlenségével - a hosszú, meddő várakozással, nehézkes ügyintézőivel, ide-oda küldözgetéseivel - együtt mégis egyedülálló esemény, melyet, minden rólam leolvasható külső jel ellenére, perverz módon élvezek, hisz ilyen élményben nem minden nap részesülhetek.

Indiai vasúti menetrendA menetrend középtájt nyílik széjjel, mintha már sokat forgatták volna, a szívesen olvasott könyvek nyílnak így ki a kedvelt résznél, ahová a könyv olvasója vissza-visszatér. De tekinthetem egyfajta marketingfogásnak is, mert a körutazásokról szóló fejezet kezdődik itt, s a szalagcímre ugró szemeimmel akarva-akaratlanul is olvasni kezdem a csábítóbbnál-csábítóbb, kedvezményes útjavaslatokat. A harminckét vonzó körút közül a 9104 kilométeres, 60 nap alatt teljesítendő Simlai út a leghosszabb. Hitetlenkedve időzöm el az óriási távon, nehéz elképzelnem ezt a távolságot, hisz a legnagyobb utam, amit eddig vasúton megtettem 800 km volt Münchenig, de néha még a Budapest, Debrecen, vagy Pécs közti 300 km-t is soknak tartottam.

A Simlai út, amely végigbarangolja fél Indiát, északról indulva Dzsajpuron át Bombay (mai nevén Mumbai) érintésével Madraszon (ma Csennai) és Trivandrumon (ma már Thiruvanthapuram) keresztül lemegy az ország legdélebbi pontjáig, a Komorin-fokig, vagy, ahogy itt hívják, Kanyja Kumáriig. Visszafelé is ugyanezt az útvonalat teszi meg. A körutazás ára légkondícionált első osztályon 2816 rúpia, ugyanez légkondicionálás nélkül 2662 rúpia, míg a másodosztályon csak 564 rúpia, a gyerekjegy ezeknek a felébe kerül. Nagyon csábító ajánlat, nemcsak azért mert érinti célállomásunkat Trivandrumot, hanem a teljes ár háromnegyedéből kijönnénk. De amint látom, van itt egy még előnyösebb út is, mindössze 2600 rúpiás, Újdelhi – Hájderábad - Kanikada Port - Vidzsajavada - Madrasz - Madurai - Trivandrum - Ernakulam - Mangalore - Koimbatore - Bangalore - Májszur. De a Hobli - Kolhapur - Pune - Újdelhi útvonal még jobban tetszik, mivel Újdelhiből indul, és Újdelhibe érkezik.

A körutazások mindkét irányban megtehetők, csak az állomások sorrendjét kell betartania az utasnak. Az utazásokat bármikor meg lehet szakítani, egyetlen feltétel, hogy a feltüntetett időn belül be kell fejezni. A kívánatos úttal kapcsolatban mindössze annyi a probléma, hogy már az év elején meg kellett volna rendelni, de nemcsak erre az útra nincs jegy, hanem egyikre sem lehet így szeptember táján jegyhez jutni. Elővételről a sima utak esetében is jó előre kell gondoskodni.

Velem átellenben két világjáró japán lány lapozgatja elmélyülten a menetrendet. Tanakodnak, merre menjenek, hová induljanak tovább, Újdelhi után India melyik városát vegyék célba, melyiket fedezzék fel. Jókora hátizsákjaikkal olyanok, mint két házáthordó csiga. Ki tudja, mióta lehetnek úton. A pultoknál itt is lassan "ügyintéznek", de az alkalmazottak végtelen udvariasak, szolgálatkészek, merő ellentétei a lentieknek. A sorból ki is lehet válni, időnként félre lehet állni, ezt teszi három olasz: két nő és egy férfi, akik közben oly hangosan karattyolnak és annyira széles mozdulatokkal gesztikulálnak, hogy önkéntelenül is rájuk figyel mindenki. Egy fiatal, angolul beszélő fiatal pár kivételével, ők ugyanis önmagukkal vannak elfoglalva, egymás kezét el nem engedve suttognak egymás fülébe titkos szavakat. Feltehetően nászutasok, mézesheteiket tölthetik az indiaiak országában. Jó rájuk nézni, süt róluk a boldogság. Lopva-lopva laposan pislantok feléjük. Őket nem érdekli az olaszok nagy hangja, sem a mélyhűtőre emlékeztető hőmérsékletű terem, sem a nyúlósan vánszorgó idő, nem törődnek lapos pillantásaimmal sem, talán még azzal sem, hogy kapnak-e jegyet oda, ahová eltervezték, nekik csak egy a fontos, hogy együtt lehessenek, egymás testéhez érjenek, egymás szemében fürkésszék érzelmeik pajkos játékát.

A várakozók között csak kísérőként tűnik fel néha egy-két hindu, rajtuk kívül csak a személyzet idevalósi. Attila és Feri egy légies, bájos hindu asszony sorához állnak, nincs rossz ízlésük, ennél a kedves hölgynél várakoznak a legtöbben, főleg a férfi utazni vágyók. Végül is kitartásunknak és dollárunknak köszönhetően sikerül két jegyhez jutnunk a holnap induló Kerala Expresszre.

A pályaudvar látványa kísértetiesen hasonlít a tegnapihoz, csak most mintha többen lennének, még nagyobb a tolongás, olyan érzésem van, mintha egész India egyszerre kelt volna útra, persze hétfői nap lévén - a hétvégi víkend után - nyüzsgőbb a forgalom, talán az otthonukból utaznak munkahelyükre, vagy épp rokonaiktól érkeznek haza. Tény, hogy hozzánk hasonlóan ok is egyik helyről a másikra bolyonganak. Nagyon hihető az évi négymilliárd fonyi utasszám, legalábbis ennyi jegyet adnak el a fizető utasoknak, de ehhez jön még a potyautasok száma is, ami eléri az évi egymilliárdot, ez így együttvéve ötmilliárd embert jelent évente, s ha jól számolom, ez napi 13-14 millió utas, ami hatalmas számnak tűnik.

A végtelen síntenger feletti vasúti felüljáróról ágaznak a különböző irányba induló emberek, egy-egy lépcsősor-pár előtt kettéválik az embersereg, de nem leszünk kevesebben, mert ugyanannyian csatlakoznak a sorba. Csupa egzotikus nevű expressz és postajárat Pandzsáb, Himacsal, Ganga-Dzsamuna, Dzsélám, Kasivisvanath, Durga Expressz, Laknau, Kalka, Frontier Mail, amiket sikerül ebben a nyüzsgésben, lökdösődésben leolvasnom. Szívesen adnak hangzatos neveket szerelvényeiknek olyat, mint Dekkán királynője, vagy Mahálaksmi expressz, Kalkutta postajárat. Noha a mai járatok is expressz vonatok, de a hagyomány szerint még most is postajáratnak hívják őket, legalábbis egyiket-másikat.

Az angol hagyományt nemcsak nevükben őrzik, hanem külsőségeikben is, ilyen lehetett száz évvel ezelőtt az angol uralom idején a vasút. A vasúti kocsik angol rendszerűek, így kinézetre elhasználódottak, elöregedettek, régimódiak. Az angolok a 19. század közepén, 1853-ban kezdték építeni a vasutat Indiában. 1857-58-ban már 320 km vasutat építettek ki, a századfordulóra, 1900-ra pedig már 38 000 km vasútvonal volt készen. Mára ez a szám 62 000 km-t jelent, ezzel a hosszal Indiáé a legnagyobb vasúti hálózat Ázsiában, de az Indian Railways a világon is a negyedik helyezett. Óriási távolságokat tesznek meg ezek a szerelvények, az ország két legtávolabbi állomása, az északi Dzsammu Tavi és a déli Kanyja Kumári közötti táv 3730 km. Most nekünk is részünk lesz megismerni az indiai vasúti viszonyokat, felmérhetjük a tetemes távolságot is, mindent a saját bőrünkön fogunk megtapasztalni.

Az információs tábla szerint szerelvényünk már bent áll, Dzsammuból érkezett. A vágányokon veszteglő vörös kocsik portól, koromtól szürkültek, nem keltenek túl nagy bizalmat. Az egész vasútállomás döbbenetes egy hely. A hangszóró járatneveket bömböl, indulási időpontokat gajdol, szakadatlanul szól az angol és hindi nyelvű tájékoztató, de lehet, hogy más nyelvet is kevernek hozzá, de ez nem sokat számít, hiszen az angolt sem lehet megkülönböztetni a hinditől. A lökdösődőké az előny, az erőszakoskodóké az elsőbbség. Az arcátlan alakok valósággal keresztülgázolnak az emberen. Feri nélkül nehezen tájékozódnánk, bár ő sem túl jártas ebben a tumultusban, inkább a repülőgéphez szokott, e szubkontinensnyi országban a repülő a leghasznosabb jármű.

Feri vezeti a sorunkat, őt követi Attila, takarásukban pedig én szedem lábaimat. Körülményesen találunk rá vonatunkra. A 2626-os járatszámú Kerala Expressz meggyötörten várakozik, s beleegyezően tűri, hogy elfáradt kocsijaira felszálljanak az utasok. Déli tizenkettőkor indulunk el.

Kommentek

archivált tartalom

Rosta Erzsébet #2

Kedves Zsigmond!
Nem tudom, mire alapozza azt a feltevését, hogy a nők nehezebben viselik az utazás fáradalmait, de szexista megjegyzését magam és nőtársaim nevében visszautasítom. Egyébként én még életemben nem unatkoztam, és a harmadik indiai utunk során - melyben autóval mentünk el a Bengál-öbölig - 25 ezer km-t levezettem. Azt hiszem, ez jóval nehezebb, mint végigvonatozni ezt a távolságot.
Üdvözlettel,
Rosta Erzsébet

2012-08-25 08:31:57

Zsigmond #1

Kedves Erzsébet,

Lehet, hogy a nők nehezebben viselik az utazás fáradalmait, mint a férfiak, különösen az ilyen hosszú távolságú vonatozás esetében.
A vonatozás kilométereit nézve azonnal felidéződik bennem saját utam Szolnoktól - Hong Kongig. Vonattal Szolnok - Bp.- Moszkva- Irkuszk- Ulan-Ude Zabajkál –Peking-Kanton. Repülővel Kanton- Hong Kong. A vonattal megtett kilométer oda: Bp-Moszkva 2000 km. 1,5 nap. Moszkva – Peking 9000 km 5,5 nap. Peking – Kanton 2300 km 1,5 nap. Vissza Mongólián (Ulan Bator) keresztül úgy 1000 km-rel kevesebb, de oda-vissza még így is összesen mintegy 25.000 km vonatozás. És egy percig sem unatkoztam. Egészen hihetetlen az utasok összetétele a transz-szibériai expresszen. A pakisztáni nemzetközi csavargóktól és az orosz-kínai seftelőktől kezdve a Dél-Amerikai és az USA-beli diákokon át a koreai kardvívóig legalább tucatnyi nációval találkozhat az ember.
Utazni jó. És az egyhónapi kínai csavargásom is életre szóló élmény. Még akkor is, ha Dél-Kínánban a kantoni Youth Hostel recepcióján hangosan káromkodó Egri egyetemistákba botlik az ember. :-)

Üdvözlettel

Zsigmond

2012-08-24 13:50:07