Riksásunk ezúttal egy kék turbános szikh, arca rókás ravasz, szakálla cérnára pödörve eltűnik turbánja alatt. Jól vezet, legalábbis jobban, mint hindu kollégái. A műszerfal szent guruk képeivel teleragasztva, két oldalt ponyva lebeg, járműve tetejét ugyancsak vízhatlan takaró fedi. Remek találmány ez a szellős háromkerekű járgány, főleg a hőségben kellemes jószág, minél gyorsabban megyünk, annál jobban hűt a légáram.
A taxikban főleg szikh vezetőket látunk, sokan személyfuvarozásra szakosodtak közülük, tény, hogy van érzékük a vezetéshez, és ragyogóan ismerik a várost, nem kérdezősködnek arról, merre van a megadott hely, bármilyen címet is mond az utas, odatalálnak. Turbános fejükhöz jól illik a fekete Ambassador, egyik kezük a kormányt fogja, a másikkal kinyúlnak az ablakon, s azt a kocsi tetején pihentetik, így szellőztetik hónaljukat. A buszok elég rozogák, ablakaikon üveg helyett rács van, általában mind tömöttek, jól kihasználtak, a rácsok mögött fekete szemek ragyognak. Villamos nincs Delhiben, pár éve megszüntették. A metrót pedig csak nemrég kezdték építeni, emiatt a Connaught Place környéke teljesen fel van túrva.
Ahogy elnézem, nincs könnyű dolguk a gyalogosoknak, különös gonddal kell közlekedniük, még a feltorlódott járművek között sem ajánlatos átmenniük, mert a vezetők, nem törődnek azzal, hogy előttük gyalogosok vannak.
A Connaught Placen lévő könyvesboltok igazi vadászterületet jelentenek számunkra, de nemcsak a mélyhűtött könyves boltokban tobzódunk a választékban, rengeteg könyvárus van az árkádok alatt is. Minden alkalommal, amikor erre járunk, hosszú időt töltünk a nézelődéssel, jobbnál jobb érdekes témájú könyv között válogathatunk. Az egyik könyveshez kitartóan visszajárunk, bármit kérjünk tőle, elénk adja, mint egy varázsló benyúl a könyvhalmazba, és egyszerűen csak kihúzza a kért példányt. Attila a nyelvkönyvekre és az indiai témájúakra vadászik, én meg a különböző misztikus, okkult kiadványokra. Az arzenálból sok színes borítójú Cheiro könyv virít rám, azt mondják, e tárgykörben ő a koronázatlan király. Az egyik Cheiro könyvben teljesen elmélyedek, annyira tanulmányozom az egyik tenyér hieroglifáit, hogy szinte megszűnik létezni körülöttem a világ. Csak párom hosszú nógatására eszmélek fel, és megyek tovább.
A tér házainak falait hindi, angol és urdu nyelvű cégtáblák és hirdetések borítják, szépszerével látni külföldi reklámokat, legtöbbjük a Coca Colát és a Sonyt reklámozza. A házak ablakai alatt rusnya fémdobozok árulkodnak arról, hogy melyik lakásban van légkondicionáló. A téren és környékén rengeteg étterem található: van itt hongkongi, kínai, kontinentális, tibeti, japán, mogul és indiai. Mi az egyik legelegánsabba tévedünk be. A bejáratnál hagyományos díszbe öltözött ajtónálló fogad, s nyitja ki előttünk a virágmintás csiszolt üvegű ajtót. Odabent márványasztalok, a padlón szőnyegek, az ablakokon a nap sugarait megszűrő függönyök. A hozzánk suhanó udvarias pincérek kérésünkre szendvicseket tesznek elénk, én frissen csavart narancslét kérek, a párom lasszit (hűtött aludttejet) iszik hozzá. Az egyik sarokban hatalmas pálmák terjeszkednek, a bejárat közelében a márványpulton cukrászsüteményeket árulnak. A toalett oly tiszta, hogy a márványlapról akár enni is lehetne.
A téren ősi technikával felhőkarcoló készül, a hosszú bambusz-rudakkal felállványozott magaslatra, fejükre tett kosarakban gracilis nők szállítják a köveket, cementet, betont, homokot a mesteremberek keze alá. Láncot alkotva, egymás kezébe adják a nehéz terhet, egészen addig, míg eljut az anyag a megfelelő helyre.
Egy bemélyedésben kígyóbűvölők guggolnak, amint meglátnak bennünket, a két hindu fiú felélénkülve azonnal akcióba lép, az egyik leemeli a kosár tetejét, a másik pedig furulyázni kezd, s hogy a pápaszemes kobra gyorsabban emelkedjen fel, kap néhány jól irányzott taslit. Néhány rúpiával honoráljuk mutatványukat. Accshá he? Rendben? – kérdem. Han dzsi, memszáb, bahut accshá! Igen asszonyom, nagyon jó! - válaszolja. Ajánlgatnak műkígyót bőrből, ami megtévesztésig hasonlít az eredetire, remekül tekereg. A járdán egy nő fekszik, egyik karjára hajtja a fejét, a másik kezében fémtálat szorongat, mellette egy aprócska fiú, talán két éves, pihés haja olyan mint a naposcsibéké.
A Kwality fagylalttorta majszolása közben egy fiatal hindu produkciója köti le figyelmem. Kerékpárja mellett guggolva egy szál alumínium drótból biciklit hajlít, talán egy perc sem kell hozzá és elkészül vele. Amint végzett az előzővel újabb figura kialakításába kezd, ügyesen hajlítgatja, görbíti a puha fémet, keze nyomán most egy autó formálódik engedelmesen. Amíg én a dróthajlító varázslót figyelem a férjem egy retekárusnál arra vár, hogy a szakadt trikójú férfi elkészítse számára a jégcsapretket. Elnézem, ahogyan a jókora retket éles késével behasítja, s a vájatba ujjaival sót és borsot dörzsöl, majd citromlevet csöpögtet rá. Elhűl bennem a vér, látva párom amint - nem tartva a bacilusoktól - bátran rágja a ropogós retket, fülembe hallik, ahogy reccsen foga alatt a falat.
Egy harsány hang Coca Colára hívogat, egy másik bételt ajánlgat. Az árkád alatt sétálva egy ékszerbolt ragadja meg figyelmemet, a kirakatában drágakövek, csillogó ékszerek, köztük sok szvasztika. Szívesen vennék egyet belőle, de otthon nem viselhetném, mert nálunk nem tesznek különbséget a „jólétre vezető” jelentésű szvasztika és a borzalmakat idéző horogkereszt között. Itt a Connaught Place környékén minden alkalommal oly sok inger és információ ér, hogy elbizonytalanodom, vajon sikerül-e mindezt elraktároznom, mi marad meg bennem: a fűre terített lepedők, vagy a YMCA épületének képe, esetleg a tibeti árus arca, attól félek, sok minden kihullik majd emlékezetem szűrőjén, pedig jó volna valamennyit megtartani emlékezetemben.
Miközben ezen gondolkodom, azt veszem észre, hogy szikh szól hozzám és integet felém. Halvány fogalmam sincs róla, hogy mióta vár arra, hogy észrevegyem, sőt először abban sem vagyok biztos, hogy hozzám beszél-e? Ám, a gesztusai egyértelművé teszik, hogy én vagyok a címzett, és hamarosan az kiderül, hogy jósolni akar nekem. Én azonban nem vagyok kíváncsi a jövőmre. Távoztamkor rápillantok arányos kézfejére, jó állagú körmeire. Nem rossz a keze, összegzem magamban, és közben felvillan előttem, amint az első könyvemhez készített interjú során Dr. Puskás Ildikó indológus és Bharat Bhushan Sharma etnográfus mesélnek az indiai kezekről, a kézjósokról. Somolyogva figyelem a szikh távozó alakját, hamarosan bekebelezi a tömeg, eleinte piros turbánja még mutatja, merre megy, ám egy idő után teljesen eltűnik a szemem elől.
Szívesen tovább maradnánk, de nem lehet, egy mozgalmas délutáni program vár még ránk, aztán pedig egy hosszú, éjszakai repülőút. Visszafelé - mint eddig minden alkalommal - ismét megcsodálom a követségek házait, a rezidenciákat, kerteket, nem tudok betelni velük, bár némelyik külsejével kicsit hivalkodó. Gyönyörűek a bejáratok cserepes virágai, a pálmafákkal szegélyezett sok-sok szálloda. A Rádzs Path sarkán - szokás szerint - tüntetők ténferegnek, velük szemben pedig a rájuk felügyelő rendőrök állnak készenlétben, a lovaspóló pályán még folyik a játék. A pakisztáni követség előtt változatlanul rengetegen várakoznak, családok ücsörögnek, heverésznek a fűben, beutazási engedélyre várnak, hogy meglátogathassák rokonaikat Pakisztánban.
A Nemzeti Múzeum közelében, a Nemzeti Művészeti Galéria Amritá Ser-Gil kiállítására hívogat. A fiatalon elhunyt tehetséges festőművésznőre, Amritára különösen büszkék lehetünk, hisz félig magyar, anyja Gottesmann Marie-Antoinette egy jómódú pandzsábi arisztokratához, Szingh Majithiához ment feleségül, s ebből a frigyből született Budapesten lányuk, Amritá. Művészetét méltán hasonlítják Cézanne-hoz és Gauguin-hez, festészete azonban mégis nagyon indiai. Riksánkkal a Magyar Kulturális Intézet előtt haladunk el, az üvegvitrinben magyar programokat propagálnak, meglehet, megint Jancsó filmet hirdetnek. Filmjeinek - meztelen női szereplői miatt - nagy keletje van itt, mindig telt házat vonzanak. Különösen az álszemérmes indiai férfiak fantáziáját izgatják.