Brunner Erzsébet festőművésznél

Ezúttal nem az autóriksás útjaink során megszokott irányba, a Connaught Place felé indulunk, hanem a számunkra a piacáról ismert Szarodzsini Nagart délről megkerülve Rabindra Nagar felé vesszük az irányt. Délután ötre ugyanis a konzullal és feleségével – Ferivel és Melindával – a már évtizedek óta Indiában élő festőművésznőhöz, Brunner Erzsébethez vagyunk hivatalosak. Erzsike néni háza Delhi egyik legzöldebb részén található, mindössze néhány kilométerre a követségtől. Mivel a Melinda által egyeztetett időpontig még van egy bő negyedóránk, rövid kitérőt teszünk a közeli Lodi kertben. A hatalmas park a 16. században Észak-Indiában uralkodó pastu dinasztiáról kapta a nevét, itt találhatók a Szajjid és a Lodi uralkodók kupolás síremlékei. A remekmívű épületek mintául szolgáltak később a Tadzs Máhal építése során. A kert híres szökőkútjairól, vízi medencéiről, mesterséges patakjairól, virágzó fáiról és bokrairól. A Khan Market és Szafdardzsang sírja között húzódó, szépen gondozott zöldterület ideális hely a piknikezőknek, a szerelmespároknak, a pihenni vágyóknak, a sétálóknak és a kocogóknak. A park részét képező rózsakertben több mint 200 fajta rózsa található. A forgalmas, nyüzsgő, zajos metropoliszban valódi ökológiai sziget ez. A park bokrai és fái rengeteg madár számára nyújtanak menedéket. Az út mentén elhelyezett tábla szerint legalább két tucat madárfaj található itt. Egy néhányat mi is felismerünk, most azonban a seregélyből van a legtöbb, olyan irdatlan zajt csapnak, hogy még kiabálva sem értjük egymás szavát. Engem ez nem zavar különösebben, ugyanis gondolataim nem itt járnak, hanem jóval előrébb, megelőzve a személyes találkozást, már Brunner Erzsike néninél tanyáznak. Várakozással teli izgatottsággal tekintek a látogatás elé, érzem, nem mindennapi élményt tartogat számomra, számunkra ez a délután.

A nagy hírű festőművésznő létezéséről az 1980-as években Bengáli tűz című könyvből - melyet felesége által vezetett napló alapján, az ő nevét használva, Hajnóczy Rózsa álnéven írt Germanus Gyula, a híres orientalista, iszlámkutató - értesültem először. Már az első olvasásra felkeltette érdeklődésemet, ahogyan a mama és lánya berobbantak Sántinikétán életébe. A könyv érdekfeszítően ecseteli a festőnők megérkezését, ám a személyükről, meglehetősen igaztalanul, eléggé elmarasztalóan, dehonesztálóan ír a szerző, amikor különcnek, hóbortosnak tünteti fel őket. De ki tudja ennyi év távlatából, hogy a leírtakból mennyi az igaz, a valós és mi belőle a csapongó fantázia szüleménye, mennyire volt az írónő (vagy az író?) a festőnőkkel szemben pártatlan, tárgyilagos, vagy épp ellenkezőleg, elfogult és egyoldalú. A nevüket azért mindenesetre megváltoztatta, a mamát, Sass-Brunner Erzsébetet, Sólyom-Kutasiné Fenyves Böskére átkeresztelve mutatta be, míg a lányát - akihez most iparkodunk - egyszerűen csak Böskének titulálta.

Sass Brunner Erzsébet és lánya Indiába kerülésének történetét a szerző a következőképpen tolmácsolta: „Hívást kaptunk Indiába. Előző életünkben indusok voltunk. Egészen biztos, hogy itt éltünk a csodálatos Indiában, aztán reinkarnálódtunk magyarokká. De India emléke fantáziánkban, álmainkban tovább élt. Leküzdhetetlen vágyódással gondoltunk mindig előző életünk színhelyére. Végre is nem bírtunk tovább küzdeni vágyainkkal, és írtunk Tagorénak, hogy jövünk.(…) Festőnő vagyok - magyarázta az anya - férjem is festőművész, de ő Európában maradt. Én magasabb hivatást éreztem magamban. A lányom, Böske szobrászatot tanult, Kisfaludy Stróbl Zsigmond legkiválóbb tanítványa volt. Festeni sohasem tanult, de erre nem is volt szüksége. Remekül fest tanítás nélkül is. Az ujjából szopta az egészet. Európában a művészet eltolódott. Iskolás mesterség lett. Nem is értik már, mi is az igazi művészet. Ezért fordítottunk hátat Európának. India! India! - kiáltotta, és az ég felé tárta vézna, aszott karjait. India a mi lelki hazánk! Ide vágyódtam én és lányom. Nem sokat gondolkodtam, otthagytam az uramat, s lányommal útnak indultunk Olaszországba. Ott beosontunk egy hajóra. Mire felfedeztek bennünket, már a nyílt tengeren jártunk. Így jöttünk, mint potyautasok.”

A mama, akit a szerző olykor csak Fenyves Böskeként emleget, valójában Farkas Erzsébet néven, 1889-ben Nagykanizsán látta meg a napvilágot. A már gyermekkorában a festészethez vonzódó leány később tanárához, a naturalista tájképeket festő Sass Brunner Ferenchez ment feleségül. Ekkor vette fel a Sass Brunner Erzsébet nevet. Leánya, Brunner Erzsébet 1910-ben, ugyancsak Nagykanizsán született. Édesanyjával együtt 1929-ben hagyták el Magyarországot, és Olaszországon, Egyiptomon és Líbián át, a Nobel-díjas bengáli költő és filozófus Rabindranáth Tagore meghívására 1930-ban érkeztek meg az indiai Sántinikétánba.

A szanszkritul a „Béke hajléka vagy a Béke otthona” jelentésű település története 1863-ban kezdődött, amikor Tagore apja, Dévéndranáth megalapította a Kalkuttától kb. 200 km-re lévő ősi birtokon a Sántinikétán Asramot. E helyet a vallásos elmélyedés és a meditáló nyugalom helyszínének szánta, ezen a telepen nem érhette bántódás az élőlényeket, az itt lakóknak pedig semmiféle húst nem szabadott megenniük. A bráhmin családból származó nagyapa és apa vezető szereplői voltak Bengál szellemi életének, az általuk megkezdett utat folytatta a fiú, Rabindranáth Tagore, aki előbb létrehozta a Bráhmo Vidjalaja iskolát, majd 1901-ben megalapította a Visva-Bharati Egyetemet. Az utóbbin a keleti hagyományok és a nyugati tradíciók legjavát kívánta ötvözni egymással, közelíteni egymáshoz a két pólust, segítve ezzel az emberek egymás közötti megértését.

Időközben megérkeztünk a művésznő dús lombú fákkal, virágzó bokrokkal övezett házához. A bejáratot többszörös biztonsági zár védi, amíg kint ácsorgunk, bent kattan a rigli, kulcs csikordul a zárban, veszett kutyaugatás figyelmeztet, maradjunk veszteg. Kellemes arcú, csinos negyvenes nő tessékel be. Tejeskávé színű bőréhez, gesztenyebarna hajához, fekete szeméhez jól illik méregzöld pandzsábija. A svéd-indiai származású asszony egy személyben a társalkodó- és titkárnője a festőművésznek. Az előszobából a résnyire nyitott ajtón túl vadul ugató kutya félelmetesen csattogtatja felénk hegyes fogait, láthatóan utál minket, jövevényeket. A dühös ebet az ablakrácshoz láncolták, ám a láncát mintha mértani pontossággal mérték volna ki, pont az előszobai ajtóig ér, így a kutya engedélye nélkül senki fia nem mehet se ki, se be. Az inas erőnek-erejével küszködik a dühödt ebbel. Megfeszülve húzza hátrébb, szabad utat biztosítva nekünk. A művelet alatt tanácstalanul téblábolunk, Melinda kezében desszerttel, Attiláéban virágcsokorral várunk bebocsátásra. Óvatosan, fél szemmel a respektált állatot figyelve, egyenként megyünk be a szobába. Miután valamennyien áthaladtunk a „felségterületén”, a kutya lassanként lecsillapodik. Rövidesen mi is megnyugszunk, Erzsike néni szívélyes fogadtatása feledteti velünk az előbbi nem várt incidenst.

Hevenyészett szemrevételezésem első benyomásaként megállapítom, hogy a nagy rendetlenség és sok a kép. Képek a falakon és a falakhoz támasztva. A szobában az évek során összetorlódott, egymásra pakolt rengeteg tárgy patinás összevisszasága azt súgja, hogy háziasszonya nem rabja a külsőségeknek. A felfordulás látszatát tovább fokozza, hogy - egy közelgő hazai kiállításra készülve - mindenütt csomagolásra váró képek sorakoznak. A zűrzavar láttán csak Melinda nem lepődik meg, hisz ő bejáratos ide, segít Erzsike néninek ügyes-bajos dolgaiban, jelenleg a magyarországi tárlat zökkenőmentes lebonyolításán bábáskodik. A szokványos bemutatkozás után - némi pakolással - az inas mindannyiunk számára szabaddá tesz egy ülőhelyet.

Könnyen indul a társalgás, a kellemes modorú festőnő átsegít minket a kezdeti megtorpanáson, bizalmat sugárzó lénye oldja gátlásainkat, sőt ahogyan a víz megtalálja vájatát, s utat tör magának a legkisebb résen is, úgy lelt rá csakhamar az idős asszony és férjem a közös ösvényre, a szómorzsából témafolyammá duzzadó, buddhizmus tárgyalására. Kettejük beszélgetéséből kibontakozik a festőnő életútja, annak hosszú, több évtizedes története, amióta Brunner Erzsébet és édesanyja Sass Brunner Erzsébet elhagyták Magyarországot, hogy elmélyedjenek a különböző filozófiai gondolatok sokaságában és művészi áramlatok tanulmányozásában. A legmarkánsabb benyomást talán Buddha tanításai jelentették gondolkodásukra és festészetükre. Kettejük közül kezdetben a mama vonzódott jobban a meditációhoz, s mélyült el a spiritualizmusban. Ő már Magyarországon is a buddhista művészekhez hasonló módszerekkel alkotott, például hónapokra visszavonult, kiválasztva egy zavartalan helyet, egy hegyi tisztást, ahol háborítatlanul festhette meg reggelenként a napfelkeltét. Sass Brunner Erzsébet látomásait és élményeit főleg tájképekkel jelenítette meg. Felfogásáról és ecsetkezeléséről vall a falakat beborító tömérdek festménye, a Himalája gigantikus, hihetetlen fehérségű, tiszta csúcsai, a különös színekben tündöklő fantasztikus fái.

Szívesen tanulmányoznám közelebbről is a képeket, de a morc kutya megállást parancsol, felhúzott vörös ínye, hegyes fogai láttán inkább visszahuppanok ülőhelyemre, csak tisztes távolból kémlelem, szemeim résein elemzem a csodálatos festményeket. Az inas, mint egy bengáli tigris, nesztelenül, oson elénk egy tálca kávéval, orrunk elé dugva kínálja szótlanul. A tálcán szedett-vedett készletű, gyanús tisztaságú csészékben gőzölög a híg fekete. A csészék számából ítélve illetlenség lenne elhárítani a vendéglátó nemes gesztusát, visszautasítani valami ürüggyel a felszolgált italt, pedig nem fűlik hozzá a fogam. Bizalmatlanul választom ki a legkevésbé csorba kis findzsát, de nincs túl nagy gusztusom hozzá, a kiskanál és a kistányér mintha ragacsos volna, nehezen veszem rá magam az első kortyra. A jellegtelen ízű, de annál forróbb lé égeti nyelőcsövem a tüzes hörpintéstől könnybe lábad a szemem, s ekkor a párás függönyön keresztül rátéved tekintetem Feri gondterhelt arcára, benne is ugyanaz a dilemma munkál, inni vagy nem inni, illendő vagy illetlen otthagyni érintetlenül. Neveltetésének köszönhetően gyötrődik a döntésen. Finnyásan keserves ábrázata láttán kárörvendő jókedv kerít hatalmába, fejemet feszesen leszegve, majdnem kipukkan belőlem a nevetés, kényesen vigyázva arra, hogy még véletlenül se bántsak meg senkit se, így aztán csak úgy magamban befelé kuncogva, kávémba meredve élvezem a kényszerű helyzetet és azt, hogy nem vagyok egyedül.

Közben a társalgás az elindított mederben folyik tovább, Brunner Erzsébet oly hibátlanul beszél magyarul, mintha csak néhány éve hagyta volna el szülőhazáját. Előszeretettel érdeklődik az otthoni dolgokról, de a válaszok után, Attila ügyes kérdéseivel újra és újra visszatereli a szót az eredeti témára, inkább Erzsike néni beszéljen magáról, az érdekesebb. Jó hallgatni, visszamerengő emlékezéseit. Szívesen beszél, csemegézik a múltban. Élete élő legenda. Minduntalan visszakanyarodik szeretett anyjához, az évtizedek sem enyhítettek fájdalmán, nem pótolta senki hiányát. Mint mondja, miután megérkeztek Sántinikétánba édesanyja majd két évig minden idejét meditálással töltötte. Ezt követően bejárták szinte egész Indiát, vászonra vitték ennek a hatalmas országnak legszebb tájait, megörökítették nevezetességeit. Sajátos technikával dolgoztak. A festés megkezdése előtt a kép körvonalait faszénnel rajzolták meg, a festést mindig a legvilágosabb színnel kezdték, majd sötétebbekkel folytatták. A nagy melegben egyes színekkel komoly problémáik akadtak, a festék a palettán megolvadt, a vásznon viszont nagyon gyorsan megszáradt. Ez azt eredményezte, hogy gyorsan kellett dolgozniuk.

A II. világháború idején mindketten angol fogolytáborba kerültek, mert ellenséges ország állampolgárainak nyilvánították őket. A háború végeztével, szép éveik voltak, kilenc évig - 1941-tol 1950-ig - éltek a Himalájában lévő festői kisvároskában, Nainitálban. Édesanyjának itt születtek legszebb tájképei, festészetének betegsége, majd a halála vetett véget. Sass Brunner Erzsébet, 1950-ben, 61 évesen, tüdőgyulladásban hunyt el. A festőművész édesanya főleg utcai képeket, tájképeket, csendéleteket festett. Festészetére a különböző vallási irányzatok közül a buddhizmus tanai hatottak legjobban. Amikor, lánya is Buddha követőjévé vált, elzarándokoltak szinte valamennyi híres buddhista emlékhelyre: a buddhisták Mekkájába, Bodh Gajába, ahol a vallásalapító megvilágosodott(a következő képen az a fügefa látható, mely alatt Buddha meditált), Rádzsgirba, az első buddhista zsinat színhelyére, a Szárnáth mellett található Őz parkba, melyben Szidhártha első prédikációját tartotta, valamint Nálandába, a buddhizmus szellemi központjába. Eljutottak olyan buddhista országokba, mint Japán, Nepál, Sri Lanka, Thaiföld és Burma. Hosszú utazásaik során szerzett élményeit Sass Brunner Erzsébet „Buddha megvilágosodásának lépései” című sorozatában örökítette meg.

Mint Erzsike néni meséli, egy alkalommal anyja annyira elmerült képe festésében, hogy észre sem vette, hogy közben szobáját elöntötte a víz és ő térdig áll már benne. Tőle hallunk először az édesanyját gyötrő „Bombay-láz”-ról, melyre az indiaiak szerint csak egyetlen orvosság létezik, amilyen gyorsan csak lehet, el kell hagyni az országot. Ekkor mentek első alkalommal Japánba. Édesanyja nagyon vigyázott a képeire, még a lánya elől is elzárta őket. Az elkészült festményeket, hogy azokat az ő életében senki se láthassa, egyszerűen becsomagoltatta. A becsomagolt festményeket aztán külföldi útjaira is magával vitte, bárhová is ment a képei kísérték őt, Japánba, az Egyesült Államokba, Angliába majd vissza Indiába. A festmények 15 évig, 1950-ben bekövetkezett haláláig mindenki szeme elől rejtve maradtak, csak halála után kerültek kiállításra, a nagyközönség számára is láthatóvá. Anyja elvesztése után, az egyedül maradt Erzsike néni Delhibe költözött, és édesanyja emlékére megrendezte képeinek gyűjteményes kiállítását.

Anyát és lányát inspirálta és meghatározó példaképül szolgált számukra a nagy magyar orientalista, Körösi Csoma Sándor elhívatott élete. Erzsike néni szívesen és nagy tisztelettel beszél személyes ismerőséről az indiai emigrációban élo XIV. Dalai Lámáról, akivel 1959-ben találkozott, s akit az európaiak közül elsőként örökített meg az Őszentsége számára rendelkezésre bocsátott Birla-házban, az Uttar Pradesh államban található Másszúriban. (Ez a fotón az Őszentségét bemutató két festmény közül a felső). Újra és újra visszaemlékezik a Sántinikétánban töltött időre, és a híres vendéglátóra Rabindranáth Tagoréra, akinek házában mindenhová szabad bejárása volt, de büszkén említi a Néhru családot is, kikhez régi baráti viszony fűzi. Mesél indiai utazásairól, a maláriáról, amit Dél-Indiában kapott el és Bangaloreban megállásra kényszerítette őket. Megtudjuk, hogy tulajdonképpen megbetegedésének, a váltóláznak köszönheti a találkozását Gandhival. A Nagy Lélek nevének említésére valósággal felragyog az arca, mély átéléssel mesél az első találkozásukról Bangaloreban, aprólékosan felidézi, miképpen sikerült félórát szereznie Bápudzsitól, hogy lefesthesse a lelkét, hogy portrét készíthessen róla. (A bódhifa fölött látható Gandhidzsit ábrázoló kép egy későbbi festménye.) Akkoriban - 1934 januárjában - az esemény híre bejárta az indiai sajtót. Hasonló emlék fűzi Néhruhoz is, akinek először Londonban, a kiállításukon tett látogatása után, másnap reggel vitte vászonra a portréját.

Nem kis büszkeséggel mondja, hogy itt Indiában megbecsülik. Míg mesél, rámutat a bekeretezett, nagy elismerést jelentő Padma Sri állami díj oklevelére, amit Gianni Szingh indiai elnöktől - munkásságának elismeréséül - vehetett át 1985-ben. De amint botor módon (bár ne tettem volna!) megemlítem Hajnóczy Rózsa könyvét, mintha áramütés érné, összerázkódik, ennyi év távlatából is kellemetlenül érinti, nem kíván beszélni róla, még most is mintha sértenék az igaztalan sorok, mereven elzárkózik ettől a témától. Sajnálom a malőrt, de a bölcs asszony képes azonnal lapozni, okosan kitérve, visszasiklik az előző tárgyra. Részletesen kezdi ecsetelni buddhistává válását, azt a katarzist, melyen keresztül eljutott az erkölcsi-lelki megtisztulásig. A buddhizmuson kívül azonban megcsapta a hinduizmus szele is, ezt reprezentálja a Buddha arcképein, és a sztupákat megörökítő festményein túl számos hindu templomról, mandirról készült képe.

A falakról a két festőnő életútjának művei néznek le a szemlélődőre, Buddha életképek elevenednek meg. Az aranyos, bronzos színekben tündöklő jellegzetes Buddha ábrázolásokon jól érvényesül az ihletet adó Megvilágosodottnak szuggesztív erejű belső nagysága és külsejének puritán egyszerűsége. Az egyik festményről Buddha szemei szinte a vesémbe látnak. Az ég liláskékjébe rajzolódott csúcsos sztupák, titokzatos tájképek közül kitűnik Tagore hófehér szakállával, Gandhi jóságos mosolyával. A szemközti fal legfőbb helyén (a lenti képen Erzsike néni és férjem feje között) van a szeretett anya, Sass Brunner Erzsébet virágfüzérrel ékesített portréja, mintegy emlékeztetve az elmúlásra. Lánya tekintete vissza-visszarebben anyjának nemes vonásaira.

Az idős festőnő ölébe ejtett, reumától meggyötört kezein meglátszik a tapintatlan idő, szeplős kézfején pergamen vékonyságú, rugalmatlan bőr árulkodik koráról, kifelé hajló, deformált ujjai súlyos ízületi betegségéről júdáskodnak. Kezei már régóta nem képesek festeni, nem bírják fizikailag uralni az ecsetet, de szemei is öregek az arányok helyes bemérésére, megsaccolására. A látogatás szemmel láthatóan kifárasztotta. Ideje búcsúznunk, indulnunk. Készülődésünkre a kutya felkapja a fejét, ismét éktelen ugatásba kezd, teljesen felesleges, hisz már megyünk. A viktoriánus lakótelepet buja növényzet szövi körbe. Az ajtóban álló törékeny alkatú matróna mosolyát retinámon rögzítve magammal viszem, bennem marad, míg élek. A már indiaivá vált asszonyról elégedettség és belső béke sugárzik. „Az élet utazása alatt a hit táplálék, az erényes cselekvés a menedék, a bölcsesség a nappali fény, a helyes gondolkodás az éjjeli világosság. Aki tiszta életet él, annak semmi sem árthat, aki legyőzte a mohóságot, annak semmi sem korlátozhatja szabadságát.” - tanítja Buddha. Erzsike néni, akit P. N. Mago professzor, a jeles művész, művészetoktató és kritikus egyszerűen csak „India magyar leányaként” írt le, 2001. május 2-án, 91 évesen távozott az élők sorából. Édesanyja mellett, Nainitálban van eltemetve.

A magyar származású festőnők emlékének adózva,az Indira Gandhi National Centre for the Arts (IGNCA) Brunner Erzsébet életéről a világhálón egy elektronikus könyvet, a két festőnő képeiből pedig egy multimédia adatbázist állított össze.