A+ A A-

Az Újdelhi Vasútállomáson

  • Közzétéve itt: Delhi és környéke


Autóval igyekszünk a Connaught Place-tol mintegy 2 kilométerre található főpályaudvarhoz. A konzul hozott el minket, hogy segítsen eligazodni vasúti ügyekben. A Dzsanpathról balra a Connaught Circus-re, a körforgalom északi részén pedig a Kutáb road-ra fordulunk, ahonnan rögtön egy allés utcára térünk le. Ismerősek az itteni házak, ezt a fás, viszonylag csendes utat egyszer már bejártuk. Az utca térben végződik, mely beláthatatlan sínrengeteggé terebélyesedik ki. A szélső sínpáron szerelvény vesztegel, lépcsőin vasutasok mászkálnak le-föl, feltehetően a számukra van fenntartva, ahol ehetnek és pihenhetnek egy kicsit.

A vasúti sínek felől közelítjük meg a várótermet. Alvó embereket kell kerülgetnünk, batyukkal, táskákkal, bőröndökkel és ládákkal felszerelkezve rokonaik társaságában családok tülekednek, próbálnak előrejutni, vagy ráérősen a csatlakozásra várnak, de az is lehet, hogy némelyikük ideköltözött véglegesen, oly komfortos egyikük-másikuk környezete, mintha tartósan berendezkedtek volna az ittlétre. Pedig a vasúti szabályzat kimondja, hogy az utazni szándékozók érdekében korlátozni kell a peronon tartózkodók számát. Tulajdonképpen csak azok lehetnének itt, akiknek van menet- vagy peronjegyük. A peronjegy nagyon olcsó, mindössze másfél rúpia, ami a megvételtől számított két óráig érvényes. Innen hátulról azonban, ahonnan mi is bejöttünk, bárki beléphet az állomás területére. Nekünk sincs semmiféle jogosítványunk az itt-tartózkodásra.

A lépcsőház folyosóján nehezen vergődünk át, az előrejutás nagyon körülményes, lépten-nyomon belénk ütköznek, se egy pardon, se egy „ksamá” de még csak egy „máfi” sem hangzik el, ezt a fajta elnézést, bocsánatkérést nem ismerik, persze amennyien vannak, egész nap az egész ország egy bocsánatkérő mantrától visszhangzana. Az indiaiak - legalábbis a közterületeken - elég udvariatlanok, modortalanok és tapintatlanok, aki útjukba áll, annak nekimennek, legyen bár nő vagy gyerek, teljesen mindegy, csak a kitűzött cél lebeg szemük előtt. Most például az, hogy időben elérjék a vonatukat, vagy hogy jó helyet találjanak a jegyekért kígyózó végeláthatatlan sorok valamelyikében.

Nemcsak a pénztárosoknak van sok dolguk, az információs pultnál dolgozóknak is akad elég, szinte állandóan mozog a szájuk. Feri és Attila már a tudakozódásért is két különböző helyre állnak, így valamivel nagyobb az esélyük, hogy valamelyikük előbb kerül sorra. Amíg a sorukra várnak, én a váróterem közepén cövekelek le, hogy a tömegben el ne keveredjek, s ha végeztek, rám találjanak. Ám az ácsorgást sem könnyű elviselni, hisz minduntalan megtaszajtanak, időnként úgy belém könyökölnek, hogy arról koldulok, megingok, vagy megpenderülök saját tengelyem körül. Egy darabig balgaként tűröm a lökdösődést, ám idővel kénytelen vagyok cselhez folyamodni. Valami védekező pózt kéne felvennem, gondolom, de nem jut eszembe hatásosabb testhelyzet, mint a csípőmre tett kéz, így az elálló, hegyes könyökeimtől remélek védelmet a tolakodók ellen. Fifikás harci beállásom azonban nem túl hatásos, nincs visszatartó ereje, továbbra is lökdösnek, taszigálnak. Karjaim sem óvnak sikeresen.

A csarnok, ahol ezernyi ember kavarog, magas, tágas, nagy, akár egy maharadzsa palotája, méreteiből ítélve már a tervezésnél eleve rengeteg utassal számoltak. Az embermassza úgy hullámzik, mint az érett kalászok a búzamezőn, ha szellő fújdogál. A fal mentén, a kőpadlón lepelbe burkolózott alakok fekszenek, mozdulatlanul, ugyanúgy, mint a peronon. Fent a kupolában madarak röpködnek, a közelemben egy virágos, tarka száris fiatalasszony csecsemőjét rázza, mintha csak lisztet szitálna, pedig a ráncos képű újszülöttnek esze ágában sincs sírnia, édesdeden alszik. A kismama mellett szárijába kapaszkodva ácsorog egy hároméves korú kisfiú, szemeit vastag fekete festékkel keretezték, ez előnyösen kiemeli bogárfényű pupilláit. A festéssel valamilyen szembetegség ellen védekeznek, de azt is mondják, ezzel tartják távol a gonoszt. A kisfiú orra folyik, a váladék felváltva csúszik ki hol az egyik, hol a másik orrlyukából. Aszott testű, lestrapált, hennás hajú vén banya jár embertől-emberig, színészkedő képpel koldul. Alázkodó szájából előtűnik bételtől vörös nyelve, megritkult fogainak csonkjai olyanok, mint eróziótól lepusztult kis sziklamorzsák, göcsörtösek, szilánkosak. Szénakazal-haja nemezes fürtökbe csomósodott, szanaszét mered, rég összetapadt a sok kosztól. Szerencsétlenről messziről lerí, hogy számkivetett haridzsánként született, és haridzsánként is fog meghalni. Baksis, baksis, hallom könyörgő, sírós hangját, úgy ismételgeti a kéregető szót, mint megakadt lemez az utolsó dallamot. Az egyik bejárati kapuban meghúzódva rossz arcú jegyüzér kínálgatja jegyeit feketén, borsos felárral. Ha közelít feléje egy tébláboló, bizonytalankodó utas, nyomban kitárja mellényének szárnyait, mint egy kéjenc szatír úgy mutogatja jegykészletét. Most egy vakítóan fehér ingű, kávébarna öltönyű férfi, halk hangon alkudozik vele, sürgős lehet az útja, ha megéri így szereznie jegyet.

Sűrű, émelyítő szag örvénylik körülöttem, benne izzadt testek kipárolgása elegyedik illatos parfümmel, mely a döglesztő hőségben megrekedve iszonyatosan felerősödik. Kint a fényözönben utasra váró motoros riksások és taxik feketéllnek, ténfergő, ugrása kész vezetőik, amint beterelik kuncsaftjaikat a kocsijukba, máris indulnak. A kanyargó kocsiktól méternyire a járda szögletén egy asszony csapáti tésztát formál az aszfaltra terített papíron, majd a levegőbe dobálva kerekíti körkörössé. Zsonglőrködésnek beillő tüsténkedését bámulva lesi kislánya, közben teljes átéléssel turkálja haját. Egy-egy tincsét meg-megcsavarva, nyamvadt kis varkocsából hervadt szalag piroslik, fakó ruhája ágyékáig ér, alig takarja el pici fenekét.

Ahány arc, megannyi termet, annyiféle embertípus, lágy idomúak és markáns kinézetűek, apró, törékeny alkatúak, és robusztus magasak, kövérek, soványak, erősek, vékonyak, sokszínűek, mind olyanok amilyenre predesztinálja származásuk, hovatartozásuk. Találgatom India melyik fertályáról jöhettek, Kasmírból vagy Tamilnáduból, azt tippelgetem, vajon melyik lehet kannadai, és melyik gudzseráti, bengáli vagy Orisszából való, az az apró férfi ott a második sorban biztos malajalam, messziről lerí róla dravida jellege. Öltözetük vallásukról, bőrük színe kasztjukról árulkodik.

A pénztáraknál lévő sorok lassan araszolnak, az utasok, itt már bárgyú türelemmel várják sorukat. Csodálattal adózom kitartásuk előtt, lehet, én már feladtam volna. Persze Indiában sem mindenki türelmes, vannak, akik sorálló embereket fogadnak fel, vagy dugipénzzel próbálják jobb belátásra bírni a magasságos vasút valamelyik hivatalnokát. Aki nem folyamodik ilyen fajta trükkhöz, járhat ide hetente, órák hosszat állhat sorba, míg megkapja a választ, jöjjön egy hét múlva, mert nem szerepel a névsorban, nézzen be többször, vagy adjon egy kis csúszópénzt, de akkor sem biztos, hogy sikerrel jár, az ügyintézők malmai ugyanis lassan őrölnek, a bürokráciát Indiában is magas fokon művelik a tisztviselők, kifinomult tehetséggel, rátermettséggel, fontoskodva végzik munkájukat, miért lenne a vasúti személyzet kivétel. Miért lennének ők rugalmasabbak, gördülékenyebbek, amikor dolgoznak.

Segítőkész konzulunk, Feri végez előbb, de csak azt tudja meg, hogy egy másik helyre kell mennünk. Egy oldalbejáratról jutunk egy kisebb, de még zsúfoltabb terembe. Egy pult mögött sorszámokat osztogató vasutas körül emberek ölik egymást, barna karok kaszálnak a levegőben, megpróbálnak bilétához jutni. Feri önfeláldozóan veti magát a ringbe, indul rohamra helyettünk, s amint látjuk nem kis sikerrel. Remek könyöktechnikával gyúrja magát szemvillanás alatt az első sorba, rövid időn belül az élre tör. Itt csak így lehet, indiai módszert kell alkalmazni, mert a finomkodás, udvariasság semmit sem ér, azzal nem lehet célba jutni.

A belső teremben már a vonatjáratok és irányok szerint állnak sorba az emberek. A levegő itt még áporodottabb, a levegőtlenség még fojtogatóbb. Izzadtságban fürdök, már rátapadok a műanyag székre, trikóm, nadrágom ronggyá nedvesedett. Előttem egy nehrusapkás férfi ül, meg se kottyan neki a kucsma prémes melege, talán a ventilátor léghuzata ellen védekezik ilyen sajátos módon, pedig ezek a légkeverők ártalmatlan masinák, se nem hűtenek, se nem keverik meg a levegőt, ha leállítanák őket, senki sem venné észre. Szemközt egy fáradt fiatalember bóbiskol, kobakja minduntalan leesik, olyan, mint nemrég megválasztott országgyűlési képviselőink némelyike.

Felesleges itt sorba állni, mert a digitális kijelző szerint hívják a sorszám szerinti következő klienst. A hívószámokkal egyidejűleg sípoló hang is megszólal, jelezve, hogy melyik ablakhoz kell menni. Ahány ablak, annyiféle magasságú és erősségű hangjelzés hallható, lehetnék akár Pavlov kutyája is, egy idő után felismerem azt, melyik ablakhoz, melyik hang társul. A sorban állás kicsit hasonlít a ventilátorok munkájához, értelmetlen, de mégis mindenki ott tolong, hogy végre megtudja számíthat-e az utazásra, van-e egyáltalán reménye, mikorra van hely, milyen időpontra tervezze az utat.

Feri hindi nyelven faggatózik a falatnyi ablakon át, Attila némán asszisztál. A tudakozódást megelőzően ki kellett tölteni egy jelentkezőívet, melyen fel kellett tüntetni a nevünket, korunkat és nemünket, az utazás tervezett időpontját, az útirányt, az útlevélszámunkat valamint a vonatszámmal jelzett szerelvényt. Mindezt öt példányban kell előterjeszteni egy mindenható vasúti alkalmazott számára. Ezt a jelentkezőívet kell aztán igazoltatni, ha az illetőnek oly nagy szerencséje van, hogy sikerült a helyfoglalása. A helyszerzés azonban a legfáradtságosabb feladat. Már nem csodálkozom azon, hogy az indiaiak áprilisi, májusi utazási igényüket beadják már január első napjaiban, egyébként ők az utazás előtt négy hónappal, a külföldiek pedig egy évvel előbb benyújthatják ezt az ívet. Az illetékes tisztviselő jelentkezőíveinkről az adatokat kényelmesen pötyögteti be a központi számítógép memóriájába, kiguvadt szemekkel mered hol a klaviatúrára, hol a monitorra. Mindhiába keresgél, nem talál egy fia helyet sem a Kerala Expresszre, már hetekre előre minden jegy elkelt, érdeklődjünk pár nap múlva, vagy menjünk fel az emeletre, talán ott, mint külföldiek, valutáért kaphatunk jegyeket.

Miután újból keresztülpréseljük magunkat a vasútállomás hatalmas várócsarnokán, diadalmasan lépkednénk felfelé a lépcsőkön, ám az emberfolyamon kívül vigyáznunk kell arra, bele ne lépjünk az emeletről csordogáló szurtos lébe, ami fentről, valószínűleg egy eldugult WC-ből - mint apró kis csermely - folyik lefelé, leérve a földszintre, már terebélyes tócsává duzzadt. Az emelt fejű indiaiak minduntalan belegázolnak, jókorát rúgnak a szennyes lébe, ha nem ugornék el időnként, egyből telibe találnának. A lépcsőfordulóban átlósan előttünk egy férfi fekszik, őrá sem árt vigyáznunk, nehogy rálépjünk. Az első emeleten találjuk meg az Újdelhi Vasútállomás külföldiek részére fenntartott irodáját. Ez a hely friss, kellemesen hűs, tiszta levegőjű, csendes. Köröskörül pultok, középütt pedig több sorban összekapcsolt székek a várakozóknak, úgy érzem itt magam, mint a sivatagi vándor, aki egy felüdülést adó oázisba ért.


További olvasnivaló

Rendellenes tenyérküllem

A száraz, ráncos bőr - ha csak ezt nem foglalkozási ártalom (például mosás. vegytisztítás okozta) - általában a gyomor és a bélrendszer súlyos akut betegségéről tanúskodik, mely gyakran hasmenéssel és...

Folytatás...

Pro és kontra a cápaporcról

Néhány hónapja egy kedves ismerősöm egy doboz cápaporc kapszulával lepett meg, aminek igen megörültem, mert hallottam, hogy kiváló gyulladás gátló, enyhíti az ízületi fájdalmakat, a porckopásokat. Ráadásul éppen kapóra jött...

Folytatás...

Ezt tapasztaltam és olvastam az Omega-3 …

Háziorvosom néhány éve javasolta, nem ártana egy laborvizsgálat, mert - mint mondta - a páciensei nemcsak ezt kérik gyakorta, hanem ultrahangra szóló beutalót is. Utóbbi ajánlatát nem fogadtam el, de...

Folytatás...

Az életvonal hossza és minősége

Olvasóimtól gyakran kapok a rövid vagy szakadt életvonal miatt aggódó privát leveleket. Bár az ezzel kapcsolatos kérdéseket általában „postafordultával” megválaszolom, a probléma általános érdeklődésre tarthat számot, ezért úgy döntöttem, kissé...

Folytatás...

A széles kezeket szeretem, mert azokat m…

  Vitray Tamás újságíró, Magyar Televízió A tenyérjóslásról elég keveset tudok, mindössze annyit, amennyit Joshi Bharattól hallottam a Telefere műsorban. Egyebet nemigen, ez viszont nem jelenti azt, hogy nem érdekel. Egyszer...

Folytatás...

Lazac kézelemzése

Ujjai az összes képen egyenesnek látszanak, ami érzelmi stabilitást, kiegyensúlyozottságot szimbolizál. Az elvékonyodó, lekerekített ujjak szerint igazságkereső, kritikus alkat, az ilyen ujjak jellemzője, hogy átmenetet jelképeznek az elméleti gondolkodó...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?