Az indulás körülményei - ácsorgás, várakozás, izgulás - kísértetiesen hasonlítanak a tegnapihoz. A különbség csupán annyi, hogy akkor az agrai buszra, most pedig a dzsajpurira várunk, s talán az is némi változást jelent, hogy most kevésbé vagyunk bizonytalanok az elmenetelben. Szoborként állunk a szokásos helyünkön, az Akbar Hotel sarkán, meredten lesünk, melyik irányból tűnik fel buszunk. Közben megint jut időnk szemlélni a kocogókat, s gyönyörködni a hajnali varjúkoncertben. Pontos emberekhez illően töltjük az időnket indiai módra. Csípős az időjárás ebben korai órában, érezhető foga van a februári reggelnek. Fellélegzem, mikor végre, szinte hangtalanul elénk gurul a buszunk. Járgányunk azonban most egyáltalán nem ütött-kopott, a legújabb típusú japán gyártmányú mikrobusz (coach), kényelmes szövetülésekkel, fejtámlákkal, és az elmaradhatatlan videóval. Az sem elhanyagolható szempont, hogy sofőrünk remekül vezet, ezt a tényt rögtön indulás után megállapítom róla. Ő az első indiai vezető, akiben megbízok.
Most is déli irányba indulunk, ezúttal azonban nyugatra tartunk. A város határában lévő tábla jelzi, Dzsajpur 244 km. Delhiből kiérve hamarosan átlépjük Radzsaszthán határát, mely - Madhja Pradés után - India második legnagyobb állama. Az egészen Bombayig (Mumbaiig) megépített nyolcas főközlekedési útvonalon egymás után hagyjuk magunk mögött Bawa, Bahror, Kot Putli, Thana Ghazi helységeket, simán gördülünk előre. Kellemes az utazás, mintha a videó is halkabban szólna, kevésé zavaró, mint a múltkor. Tevekaravánok mellett hajtunk el, a csúnya testű egypúpú állatokat hajcsárjaik terelgetik az út bal oldalán egy sorba. Változatos a táj, olykor a jól művelt nadrágszíjparcellákon kövér levelű haszonnövények zöldellnek, máskor pedig bozótos, homokos, kietlen vidék mellett visz el utunk, imitt-amott a távolban pálmafákkal övezett oázisok életképes szigete hívogatja a megfáradt utasokat.
A földeken öntözőberendezésekbe fogott bivalyok, tevék, emberek, mint perpetuum mobilék, járják körkörös, önmagába visszatérő ívüket, húzzák felszínre a kút vízét. Különös kincs itt a víz, mert ahol hiány van belole, ott nincs élet, ahol nem öntöznek, ott minden elpusztul, itt a hőség és a szárazság a legfőbb úr. A kutaknál színes ruhás asszonyok, vörös fátyollal fedett arcú lányok terrakotta agyag- vagy réz korsókkal a fejükön várják sorukat, tevék tülekedve furakodnak a zubogó víz köré, átszellemült élvezettel, hátracsapott fülekkel, kitágult orrlyukkal vedelik a vályúkból a friss vizet, mint gépjárművek a benzinkútnál, tankolják tele hasukat az éltető vízzel. A radzsasztháni lányok szépek, kecsesek, orrcimpájukban kis rézkarika fénylik, a fülükből alácsüngő hosszú fülbevaló szinte a vállukat súrolja, karjukat olykor vagy húsz karperec díszíti, nyakukon rafinált nyakék látható. A csúf kinézetű dromedárok is felcicomázottak, hosszú nyakukat és fejüket fonott, papírrózsás láncok dekorálják.
Úgy tűnik, ez a táj, mintha életképesebb lenne az agrainál, bár az útközben látottak alapján nem szabad ítélkezni, könnyen hamis kép alakulhat ki az emberben, hisz Radzsaszthán közel 342 ezer km2 nagyságú területéből 260 ezer km2-en a kietlen Thar-sivatag terpeszkedik. Túl az Avaralli-dombokon, a terméketlen sivatagban nem él meg a növényzet, nincsen más ott csak homok és elszáradt facsonkok. Jelenleg azonban az állam keleti részén kocsizunk, a sivatag - mely méretét tekintve a világranglista tizedik helyezettje (nagyobb, mint a Núbiai-sivatag) - pedig innen messze, jóval nyugatabbra van. A gyéren lakott száraz tartomány India egyik legfontosabb ásványi nyersanyaglelőhelye. A réz, cink, ezüstérc, földpát, lignit, foszfát, csillámpala és a kősó mellett igen jelentős gipsz- és agyagkészletek találhatók itt. De nemcsak ezekről ismert Radzsaszthán, hanem öntözéses mezőgazdaságáról, világhíres smaragdjairól, kézműiparáról, pávatollairól és ma már nehéziparáról is.
A termékeny, nyílegyenes sorú földsávokat sziklás vidék szakítja ketté. A ligetes partoldalakon rátarti pávák sétálnak kihúzott nyakkal, szivárványszínű legyezőnyi farktollakkal, a sivár tájon porosan pödröttek a fák levelei. Az úton autók tömkelege, egymást érik a felpúpozott, óriási, feldíszített Tata teherautók és roncsbuszok. Noha járműsorban haladunk, tempónk jó, sebességünk megfelelő. Megállás, pihenés és étkezés nélkül érünk Amberba, amely Dzsajpurt megelozően hat évszázadon át volt Radzsaszthán fővárosa. A parkolóval szemben, kanyargó, fölfelé húzódó városfalakkal körülvéve, három domb gerincén trónol a város híres várkastélya. A maharadzsa palotája két domb közé ékelve, szinte azok védő ölelésében pihen. A völgyet minden oldalról sziklás, kopár hegyek veszik körbe. (Valójában ezek inkább domboknak nevezhetők, olyan Gellért-hegy magasságúak.) Itt lent a völgyteknőben, a feszes víztükrű tó körül egy ütött-kopott, hagymakupolás, kétminaretes mecset, az Akbar moszk árválkodik. A domboldalon a megannyi palota között, elszórtan kerti házak, kastélyok nőnek ki a földből. A nagyszerű látvány fényképezésre ihlet, az oly keveset kattintgatott, elhanyagolt gépemet amberi tartózkodásunk alatt sűrűn használom, szinte mindent megörökítek.
Rögtön a parkolóban egy furcsa öltözetű varázslót szeretnék lencsevégre kapni, miközben egyik kezét áldásra emeli fel, a másikban pedig egy stilizált üveggömbben végződő rudat tart. Ám a fényképezésért arcátlanul sokat - ötven rúpiát kér - ezért a tulipiros színű, aranyzsinóros cafrangos ruhájú, arany szakállú, ezüst kalpagú, mezítlábas mágus helyett, inkább a szépséges várat, a feldíszített teherhordó elefántokat, a szürkés szőrű, szúrós szemű majmokat, az autóriksák társaságában sziesztázó, kérődző szent tehenet, a helybéliekkel a viteldíjról alkudozóm férjemet, valamint egy bájos mosolyú mogyoróárus kislányt fotózok le. Némi baksis ugyan ő is elvár, de a kért tíz rúpiát méltányosnak tartom.
A várhoz elefántok és terepjárók viszik fel a látogatókat. Választhatunk az óriási állat vagy a fürge dzsip között, anyagi megfontolások miatt az utóbbi mellett döntünk. Az emelkedő alján pihenő elefántok nagyon díszesek, hátukat fodros szélű, tarka mintás takaró fedi, ami háromszögben beborítja nagy feneküket, de szabadon hagyja lapát füleiket. Ormányuk, agyaruk színes festékkel kipingált fantáziadús motívumokkal cifrázott. A turisták az elefántok hátán lévő keretes deszkaemelvényre lépcsőn másznak fel, majd a hátukat egymásnak vetve kucorognak a ringó állaton. Olykor tíz-tizenkét utas is felkapaszkodik a három méter magas, szelíd ormányos hátára. A hajcsárok vezényszavára indulnak el a kövezett úton, fel a várba, nekivágva a meredély hegynek. Az előttünk kényelmesen baktató elefánt oszloplábai alatt döng a föld, lapos farka végén drótszerű szőrpamacs leng ütemesen, utasai ijedten kapaszkodnak az elől-hátul védő vasrúdba. Dzsipünk ugyancsak megtömve ered útjára, hamar felrepít minket a magaslatra.
Fent a vár udvarában az elfáradt elefántok, míg utasaik körülnéznek, alaposan kipihenhetik magukat, jókat abrakolnak, s közben óriási csattanások kíséretében nagyokat pottyantgatnak. India-szerte nagy becsben tartják az értelmes elefántokat, akiket - Indra hátas állataként - az isteni bölcsesség szimbólumaként ábrázolnak, de közkedvelt Siva és Párvati fia, az elefántfejű, gömbölyű hasú Ganésa is, aki az isteni pantheon jóindulatú, tisztességes, segítőkész istene.
A palota termeit járva az ember nem győzi kapkodni szemeit a sok látnivalótól, háborítatlanul maradt fenn a hindu és a muszlim ízlés, stílus, amit most megcsodálhatunk. A palotarészek látványa közül nekem az elbűvölő Tükör Csarnok a legjobban tetsző, amelynek mennyezetét és falait apró tükrök borítják, melyek a beszűrődő napsugaraktól káprázatosan csillognak. Az alabástrom színű Kihallgatási Csarnok sok-sok oszlopával, a Dzsagvinasz palota pedig árkádos teraszával és gyönyörűséges kertjével igéz meg.
Lefelé jövet a lépcsősor alján két öreg radzsasztháni kuporog, egyikük szikrázó fényű drágaköveket, a másikuk egzotikus illatú parfümöket árul, ám sem az egyik, sem a másik portékáinak árát nem a mi pénztárcánkhoz szabták. Ez azonban nem tart vissza attól, hogy végigszagoljam az üvegcsékbe zárt, olajosan sűrű, jázmin, rózsa, szandál illatú szagosítókat. Parfümök, drágakövek helyett amberi emlékként megelégszünk egy olcsó Krisna-furulyával. A Palota mögött áll a félelmetes Káli temploma. Ő az ellenségeskedés, a háború, a betegség, az erőszak istennője. A piros drapériával körbevont fényes fekete szobor előtt az oltár frissen szedett virágokkal és áldozati ételekkel van tele. Az elrettentő Káli dühtől elfeketedett arcából fehérlik golyó szeme, feszülő kezeiben koponyákat, kardot és kés tart. A nem túl nőies, vérszomjas, ijesztő külsejű jelenség előtt két térdeplő asszony imádkozik átszellemülten. A démonirtó Káli, a pusztító és újjáalkotó Siva félelmetes feleségeinek sorából való, ő az, aki állandóan küzd és oltalmaz a sötét hatalmakkal szemben. Káli India egyes részein nagyon népszerű, de talán Bengálban tisztelik legjobban, hisz legnevezetesebb ünnepük az őt éltető Káli pudzsa, valamint fővárosuk is róla kapta nevét, ugyanis Kalkatta (a mai Kolkata), melyet a világ csak angolul, Calcuttának ismer, neve eredetileg Káligháta volt. A hinduk időszámítása alapján jelenleg a Kálijugában, a vaskorban élünk.
Mitikus időszámításukat a Brahma-tojás megjelenésével indítják, ami 22 394 880 000 000 000 000 000 000 földi évvel ezelőtt kezdődött. Teremtésmítoszuk szerint a Brahma, a világteremtő, legfőbb isten 100 Brahma évig fog élni, ami 311 040 000 000 000 emberi évvel egyenlő, Brahma napja pedig 1000 nagy korból, mahájugából áll, amely mindegyike négy jugára tagolódik és egyenként 4 320 000 emberi vagy 12 000 isteni évig tart. A jelen mahájuga 1 728 000 éve volt, ez az aranykor, amely a tisztaság és a törvényesség jegyében telt el. Az ezt követő ezüstkorban már felbukkannak a vétkek, romlanak az erkölcsök, felüti fejét a tisztességtelenség, a bronzkorban elharapódzik az erkölcstelenség és a gonoszság, a mostani korra, a kálijugára végérvényesen elromlott a világ, a bűn és az agresszivitás uralkodik. Vallásháborúk robbannak ki, társadalmi változások zajlanak, fokozatosan romlik a közerkölcs. Terjed a bűnözés és a prostitúció, az emberek szívében a kapzsiság, a düh, az irigység, a hazugság vert tanyát, elidegenednek társaiktól, háborúkban gyilkolják egymást. E korszakot pusztító harcok, öldöklések, természeti csapások jellemzik. A kálijuga, korunk vaskora 432 000 éve tart, kezdetét a Bháraták testvérháborújától datálják, e korszak letelte után megnyílnak majd az óceánok és vizük mélyéből pusztító tűz csap fel, elemésztve a mindenséget, martalékává lesz minden, hogy aztán a folyvást ősöreg Brahma főisten újra megalkothassa, megteremthesse a világmindenséget. Ha pontosak a számítások, akkor most Brahma életének 51. esztendejében jár.
A visszautat dzsip helyett inkább gyalog tesszük meg, így legalább lefelé menet is alkalmunk nyílik alaposabban szemrevételezni a tájat. A teraszos, kertes belső udvart egy ősi levegőt lehelő boltíves várkapun át hagyjuk magunk mögött. A lejtős úton kényelmesen, kihúzott derékkal, két megpakolt hátú, utasokkal teli elefánt közé ékelődve ereszkedünk alá. Az utat szegélyező lekerekített ívű, fogazott öreg és magas bástyafalak szolgamód követik a hegy vonalát. Míg egyenesen haladunk addig csak a hegycsúcsokra van kilátásunk, ám amikor a fordulóhoz érünk, elénk tárulkozik teljes pompájában a romantikus vidék nagyszerű panorámája. A lejtő alján letérve az útról, egyszer csak egy tündérszép rózsalugasban leljük magunkat. Jó megpihennünk a márványcsipkés padon. Fent a hegytetőn, mint méltóságteljes, komor felvigyázó őrködik az ősi erőd, az a legenda járja róla, hogy gyomra mélyén, titkos pincéiben, jól elrejtve őrzik Dzsajpur kincseit. A régóta elnéptelenedett csipkerózsika álmát alvó palota a rádzsputok dicsőséges fénykorát hirdeti. A rádzsputok neve a szanszkrit Rádzsaputra, királyfi szóból ered, tartományuk mai elnevezése, Rádzsaszthán, a királyok lakhelyét jelöli, ami korábban, mint a Rádzsputok földje, Rádzsaputana volt ismert.
A szkíta eredetű indoárják északnyugatról vándoroltak be, idegenként kerültek Nyugat-Indiába, majd idővel beleolvadtak az itt lakó harcos ksatrija kasztba. Megkétszereződött harci kedvükről, hősiességükről számtalan történet maradt fenn. A középkor lovagjaihoz hasonlítható radzsputok a Rámájana és a Mahábhárata eposz hőseitől, a Hold és a Nap nemzetségből származtatják magukat. Becsületességük, áldozatvállaló harciasságuk India-szerte nagy hírnevet adott nekik. A muszlimok irgalmat nem ismerő hódítása idején ez az önérzetes hindu nép szívósan védekezett, szembeszállt az idegenekkel. A keményen ellenálló rádzsputok hőstettei legendáikban élnek tovább. Nem ismertek sem megfutamodást, sem megalkuvást, az ellenséges betolakodókkal szemben hősiesen küzdöttek, a csatamezőn az utolsó emberig kitartottak, a harctéren utolsó csepp vérig hadakoztak. Az asszonyok elvárták férfijaiktól a győztes hazatérést, egy-egy vereség vagy férjük elvesztése után inkább választották a halotti máglyát, mint a megalázó rabságot. Lányaikat inkább küldték tűzhalálba, minthogy a méltatlanok kezébe jussanak, nőként birtokolhassák őket, sok lánycsecsemőt már újszülött korában megölettek, csak azért, nehogy a tisztátalanok részére serdüljenek kívánatos lányokká. A szatit, özvegyek az önként vállalt tűzhalálát - tiltakozásul az idegenek ellen - az angol uralom idején is folytatták, sőt minden tilalom ellenére még napjainkban is előfordul néhanapján egy-egy eset.
A mogulokkal szemben is kemény ellenfélnek mutatkoztak, véget nem érő háborúskodás folyt közöttük. Az okos Akbar azonban fordított a helyzeten, nem harcot provokált, helyette ügyes politikával megnyerte a rádzsput urak bizalmát, megszüntette a vallási megkülönböztetést, s hozzá még a leghatásosabb kötelékként, furfangos megoldásként asszonyait a rádzsput hercegnők közül választotta. Legkedvesebb felesége is egy ilyen nemzetségű hercegnő volt, ő adott életet Szelim fiának, akit az utókor Dzsehángirként ismer. A császár bölcsességének köszönhető, hogy ez a rátarti nép Akbar idején feladta harcias meggyőződését, s hogy a nagy mogul korában konszolidálódott helyzetben számos olyan rádzsput állt a császár szolgálatába, aki előzőleg még az ellentétes oldalon harcolt. A megbékélés azonban nem azt jelentette, hogy valaha is behódoltak volna a moguloknak, a rádzsputok mindig ízig-vérig hinduk maradtak. Rádzsaszthán lakói a britek ellenében is sikeresen védekeztek, évszázadokon át megtartották szuverenitásukat, az angolok ide csupán helytartót delegálhattak.
Távozóban még egy pillantást vetünk a rádzsput fejedelmek régóta halott várkastélyára, ahol többek között Dzsajpur tervezője és a Dzsantar Mantarok építtetője, Dzsaj Szingh maharadzsa és csillagász élt. Az elefántok alsó pihenőhelyével rézsútosan átellenben egy szári festő üzembe látogatunk, ahol alkalmunk van meglesni, amint az ügyes kezű kelmefestők gyönyörű mintákat varázsolnak a hosszú textilekre. Arra is marad időnk, hogy jól körülnéznünk az út túloldalán lévő parkoló környékén. Hangulatos éttermekben, árnyékos fák lombjának takarásában vidám vendégek esznek, isznak. Az asztalok körül kutyák szaglásznak, egy vándor zenész háromhúrú hegedűn cincog valami helyi dalt. A szent tehén még mindig a riksák mellett heverészik. A sziklás hegy tetejét uraló ősi vár, a hegy lábánál csillogó tó, s a domboldal palotáinak együttese remekül mutat. A Dzsajpurba vezető betonsáv a sziklaszögelést megkerülve észrevétlen tűnik el az amberi kapun túl.
