Rosta Erzsébet weboldala


Forró napra ébredünk, tűző fény vakít be ablakunkon. A gyors készülődés után alaposan szemrevételezzük a szobát, nem hagyunk-e itt valamit. Aztán irány a reptér! A pöfögő kis autóriksában olyan érzésem van, mintha a házak sorfalat állnának tiszteletünkre. A Mascot Hotelt elhagyva, már a reptér közelében járunk. Bent a váróteremben állig felfegyverkezett katonák vagy rendőrök, ruhájuk hasonlatossága miatt nem tudom megkülönböztetni őket.

A váró mennyezetén lusta ventilátorok kényelmesen, nagy összevisszaságban pörgetik propellerjeiket, keverik a fullasztó meleget, fülledt meleggé. Mihaszna munkájuk nem hoz enyhülést. A födém minden négyzetméteréről lóg lefelé egy-egy ventilátor, így ránézésre több ventilátor van a plafonon, mint katona a padlón. Vagy ötven pörgettyű lehet, de nincs elég türelmem a becslésem leellenőrzésére, huszonnégyig jutok, aztán abbahagyom a számolást.

Sok az utas, lassú a csomagvizsgálat. Attila kezében útleveleinkkel békésen vár a sorára, mi mást is tehetne, bár benne olykor fellelhető az indiaiakkal rokon jámbor türelmesség, a mások hibáit elnéző, megbocsátó megértés. Én kevésbé birtokolom ezeket a pozitív tulajdonságokat, a türelmetlenkedő sorbaállás helyett inkább kényelmesen ücsörgök a műanyag széken. Elbambulva vigyázok lapos hasú pakkunkra, bámészkodok elmélázva, céltalan.

Nem akarok hinni a szememnek, amikor az utcai front bejáratában Teodóra és Bazilia nővér jelenik meg. Szemeimet megdörzsölöm, hogy tisztábban lássak, látomás-e vagy valóság. A két létező, hús-vér apáca alakját tündöklő fénynyaláb fonja körbe. Elbúcsúzni jöttek, és Mary nővér ajándékait hozták emlékül. Lelkemben hirtelen melegség gyúl. A kedves figyelmesség meghat, örömet szerezve megörvendeztet. Örömöm meg kell osztanom Attilával, s a nővéreket a sorban álló férjemhez húzom. Jó osztozkodni a kellemes érzésben. Hálás köszönettel és sziszter Marynek jobbulást kívánva búcsúzunk a két hajlott korú apácától.

Keralai kígyó hajó - Mary nővér ajándékaA beszállás előtt gondot okoz az egyik (a képen látható) ajándéktárgy, amelynek géppuskaformájú csomagolása nagy riadalmat kelt a biztonsági őrök körében. A gyanús külsejű tárgyat kezdetben hiába kérik vizsgálatra, megmakacsolom magam, nem vagyok hajlandó ajándékomtól megválni. Kötöm az ebet a karóhoz, bizonygatom szuvenírem ártatlanságát, magamhoz szorítva a törékeny darabot, bár fogalmam sincs tartalmáról, nem tudom, mi van becsomagolva, mégis bizonyos vagyok veszélytelenségéről. Ám hasztalan magyarázom, nem hisznek nekem, a kétségtelenül megtévesztő alakú tárgyat illetően. Érzem, benne vagyok a csávában, de mielőtt engednék követelésüknek, valami botor ötlettől indíttatva, az emléktárgyat, mint valami fegyvert fogom rá az egyik „security woman”-re. Ennyi épp elég, hogy kitörjön köztük a pánikhangulat, hisz szükséges a szigorú ellenőrzés, jogosan félnek egy esetleges terrorcselekménytől, akár egy őrült utastól, gépet robbantó ügynöktől, vagy életunt bolondtól, akik végezetül ezt a megoldást választják. Értetlenségem lassan tisztul, megjön közben józan eszem, és jobb belátásra térve adom át nagy kegyesen vizsgálatra Mary nővér ajándékát. A biztonsági személyzet a kellemetlen affér után nemcsak a csomagomat ellenőrzi alaposan, hanem engemet is nagy gondossággal tapogatnak végig tetőtől-talpig. Végtére is igazuk van, belátom, nagy felelősség nyomja vállukat, csupán a munkájukat végzik.

A trivandrumi repülőtér tüzes betonján a géphez igyekezvén szandálom sarkára rálép egy figyelmetlen indiai férfi. A leszakadt pánttal gyakorlatilag használhatatlanná vált újonnan vett sarum, a két pánt közül - a rüsztömnél - csak az egyik tartja a talpat, vigyáznom kell, hogy el ne hagyjam. Bicebócaként, sántikálva iparkodok az udvariatlan fiatalember után, szeretnék belőle legalább egy pardont kicsikarni. Ő azonban, mint aki a fülére ült, süketen törtet előre, én meg groteszk módon a lábamat húzva szorosan rátapadva követem. Nagy kitartást kell tanúsítanom, mire végre kipréselek belőle egy bocsánatkérésnyi sorryt. Noha ettől az apró szótól nem leszek elégedett, csak abbahagyom, feladom értelmetlen szélmalomharcomat a neveletlen férfivel.

A repülő ajtajában egy mélyfekete szemű, hosszú, dióbarna hajú stewardess fogadja az utasokat. Mindenkinek kijár egy bájos mosollyal kísért Namaszkár. Egyenruhaként viselt bordó szárija, esztétikusan mutat rajta, homlokán ugyanilyen bordó pötty virít. Rafináltan csavart ruháját kecsesen hordja, a blúzától fedetlen bőre tejeskávé színű. Rövid fészkelődés után megtalálja mindenki a saját helyét. Hindi és angol nyelven köszönt a pilóta, majd a bemutatkozást követően bemutatja az utazó személyzetet is. Bekötjük magunkat, rövid eligazítás, mit tegyünk válságos helyzetben. Az ilyesféle eligazítást mindig feleslegesnek tartottam, véleményem szerint, ha baj van a repüléssel, az ember a kiszolgáltatott helyzetben hiába próbál bármit is tenni. Ettől függetlenül érdeklődve figyelem a pilóta szavait, s az utaskísérők pantomim-bemutatóját.

Pilótánk begyakorlottan, simán viszi felfelé a gépet. Szorítjuk egymás kezét. Az emelkedő gépből megakad szemem a trivandrumi reptér épületének mozdulatlanul csüngő trikolórján. Mielőtt a repülés félelme erőt venne rajtam, s a pilóta fenn a kék égen vízszintesre állítaná a gépet, már szorgos stewardessek kötik le figyelmemet. Apró ánizsos cukorkákkal kínálják az utasokat, s a fülükbe vattacsomót ajánlgatnak. Sikerült a felszállás, irány Delhi, nyugtázom megnyugvással magamban. Még el sem szopogattuk a felszálláshoz kapott cukorkát, máris kapjuk a reggelit, ropogós császárzsemlét, hozzá mini vajat és sajtot, dzsemet, selymes mézet, ananász karikát és joghurtot.

Egyre jobban fázom, hamar rájövök, hogy a buta légkondicionálónk fújja buzgón a hideget, s gyártja a szelet, ha kell, ha nem, véletlen sem pihenne meg, kapcsolna ki akár egy percre is. Gyapjútakarót osztogatnak, szorosan derekamra csavarom, lazán lábamra terítem, gondosan eligazítva, hogy egyetlen résen se szökjön be a hideg. Amint látom, nem vagyok egyedül, a légi kisasszonyok ajánlgatják a fázós nőutasoknak a puha plédeket, s azok örömmel nyúlnak érte. Fáradtság vesz rajtam erőt, nem bóbiskolok el, lehunyt szemhéjam mögül is érzékelem, hogy a Nappal szembe repülünk. Párom keze részben biztonságot kölcsönöz nekem, mert bevallottan a repülés félelmet kelt bennem. Ha csak az indiai utakat veszem számba, már a Malév gépen Róma felé menet kellemetlenül éreztem magam, ugyanis a gép időnként rázkódva remegett, magasságát vesztve süllyedt, szívem ezalatt vadul percegett, akár egy fába szorult féreg.

De izgalmas volt előző - Delhi-Trivandum közötti - repülőutunk is, különösen a Kocsin fölötti néhány perc tűnt végtelen hosszúnak. A géppel jó néhányszor köröztünk a város fölött, azt hittük, hogy a navigáló tiszt nem találja a leszállópályát, vagy a műszerek mondták fel a szolgálatot. Gépünk alább siklott, a hajózószemélyzet végre rátalált Willingdon-szigetére, ahol a reptér van. Pilótánk a sok körözés után még egy félkört tett meg a tenger fölött, majd kifelé jövet, kiszemelte a célpontot. Kár volt félnem, mert a tengertől elrabolt, emberi kéz építette mesterséges szigeten simán landoltunk. Önfeledtünk lélegeztünk volna fel, de örömünk túl korai volt, vagy a leszállópálya hossza túl rövid, ugyanis a lassítás helyett feltartóztathatatlanul robogtunk a beton csíkján előre, egyenest a város felé. Az erős fékezéstől minden porcikájában remegni kezdett a nagytestű gép. Pilótánk a Boeing megzabolázására leengedte a fékszárnyakat, féklapokat, leszállólapátokat, az összes szerkentyűt, amitől csökkenhet a sebesség, ami segíthet a megállásban. A szárnyszelvényekhez csapódó levegő süvöltő hangot hallatott. Egyik kezemmel a szék karfáját masszíroztam, a másikkal Attila kezét markolásztam. A betont radírozó gumik fájdalmasan sírtak, füstölve visítottak. Az utasok egy emberként figyelték a fejleményeket. Az utastérben néma csend honolt. A szurkolás azonban csodát művelt, a megveszett gép egyszer csak veszített iramából, lassulni kezdett. Szinte az utolsó pillanatban sikerült megállnunk. Egyszerre szakadt fel az utasokból és a személyzetből a megkönnyebbülés jóleső sóhaja, többen önfeledt tapsolásba fogtak. Ezt megúsztuk, s ezzel a gondolattal mások is osztoztak velem. A hirtelen megállástól előre-hátra bólintó járművünk kezesre jámborult. Futóművünk kerekei szinte hozzáértek a leszállópályát záró acélkorláthoz. A kerítésen túl nagy forgalmú út, egymásra épült házai szinte karnyújtásnyira húzódnak tőlünk. Gépünk orra jócskán benyúlt az út fölé.

Goában vörösre sült, foszló bőrű angol turistákkal töltődik fel gépünk. Van hely bőven, ugyanis - az Arab tenger királynőjének, vagy kelet Velencéjeként tartott - Kocsinban leszálltak a keralai utasok. A goai repülőtér falusias épületével, szokványos irányítótornyával, egyenes kifutópályáival, sürgölődő alkalmazottaival, ácsorgó repülőivel ismerős látvány. Idefelé seregnyi orosz asszony és lány szedelőzködött, vidám csivitelés közben, s lépkedtek lefelé a gépről, súlyuk alatt döngött a lépcső. A rikítópíros szívre formált duzzadt szájú bárisnyák megállás nélkül karattyoltak. Úgy viselkedtek, mintha India kizárólag csak az övéké volna. Gloknis szoknyájuk, mély dekoltázsú, nagy mintás tintazöld-tulipiros-acélkék-citromsárga színű nyári ruháik kissé ódivatúaknak, elég ízléstelennek tűntek. Valószínűleg üdülni jöttek. Remek helyet választottak, itt minden együtt van, napfény, homokos föveny, kék ég, selymes víz, elegáns szállodák, úri kiszolgálás, minden, amitől jól érezhetik magukat. Átható Krasznaja Moszkva kölnijük verejtékszagukkal keverten orrfacsaró bűzzé elegyedett, szédültem tőle. A fülledt melegtől izzadtságfoltok rajzolódnak ki trikómon, be nem vallott fáradtságomtól gyöngyözni kezdett homlokom. Arra gondoltam, hogy ezek a kerekded, bögyös, faros menyecskék milyen furcsán kontrasztosak a picinyke, madárcsontú, apróbb termetű indiai asszonyok mellett.

A most leszállt utasok helyébe újabbak érkeztek. Legnagyobb meglepetésünkre ok is oroszok, a különbség csak annyi, hogy ők férfiak. Mint kiderült focisták, egy egész futballcsapat, gyúró, edző és a tartalék játékosok kászálódnak fel a lépcsőn. A Nehru Kupán vettek részt. A labdarúgók is elég hangosak, nagy dirrel-dúrral jönnek, vonulásukra kénytelenek vagyunk figyelni. A lejátszott meccset tárgyalják, s a következő kilátásait, az esélyeket latolgatják. Izmos combjukon feszül vászonnadrágjuk.

Elmacskásodott lábunknak jót tenne egy kis mozgás. Még van egy kis időnk. Már a gép ajtajához közeledve, mellbe vág a gatyarothasztó hőség, a szabad levegőre érve pedig azonnal elönt az izzadtság tetőtől-talpig. Veríték tocsog hónaljamban, a csípős szag orromba csap. Picinyke rakodómunkások ráérősen pakolják ki a gép gyomrából a csomagokat. Cinóberpiros turbánjuk, ruhájuk, pipaszár lábuk vonzzák szemem, minduntalan őket bámulom. Kerozingőz rezeg az átforrósodott levegőben, vádlimon érzem, ahogy pörköl az aszfalt. A hangáron túli füves réten fehér tollú kócsagféle madarak keresgélnek valamit a földön, hegyes csőreikkel kocogtatják a szikkadt talajt, cérnavékony lábaikat magasra emelik, amint bóklásznak. A madarak társaságában inas testű asszony hajladozik, nem tudjuk kitalálni, mit gyűjtögethet.

A kocsini és a goai leszállást és felszállást is beszámítva öt és fél órába telik, míg Trivandrumból Delhibe érünk. Nagyjából az út felén vagyunk túl. A felszállás izgalmas perceiben visszatekintek a reptér épületére, aminek homlokzatán a felírat hirdeti: GOA. Lassan emelkedünk felfelé, pilótánk mintha csak az ablaknál ülőknek kedvezne, hadd legeltessék szemüket kedvükre. Az ovális ablakokon túl, amerre csak ellátok zöldellő erdőség, szemet nyugtató a Malabár-part végeláthatatlan trópusi növényrengetege.

Bámészkodásomat a légikisasszony szakítja félbe, egy kis tálban desszertként édes fárszi cérnametélt kerül elénk a kis asztalra, hozzá forró teát vagy kávét kínál. Gépünk feltételezett útvonalát ölembe terített térképemen kísérem nyomon, a sebesség alapján próbálom kiszámítani, kisilabizálni, vajon India melyik táján járhatunk. Az útikönyv szerint Maharashtra állam után Madhya Pradésh következik, valahol alattunk kanyarog a Narmada, a távolban pedig a Vindhya-hegység húzódhat. A néphit azt tartja erről a hegyről, hogy valamikor réges-régen versenyre kelt a Himalájával, eldöntendő, melyikük magasabb. Ám a versengésből a Vindhya vesztesként került ki, azóta meg kell elégednie a dobogó második fokával. A fantázia szülte legendát férjem érdeklődéssel hallgatja. Egyre jobban közelítünk Delhihez. A sima földre szállás után nagy kő esik le szívemről. Jó ismét Delhiben lenni. Konzul barátunk alig ismer ránk, lefogyva, barnára sülten másként mutatunk, mint mielőtt elindultunk volna a csodálatos Keralába.