Megérkezésünk másnapján első utunk Mary nővérhez vezet. A kölcsönös üdvözlés, ajándékátadás után még alig melegszünk bele a kölcsönös érdeklődésbe, az elmúlt időszak történéseinek mesélésébe, amikor a főnővér azt javasolja, látogassunk el egyik lányintézetükbe. Az ötletet jónak tartjuk, bár lenne még mit mondanunk egymásnak, a beszélgetésre nem sok idő marad, mert hamarosan egy fiatal kis nővér bependerülve az ajtón, jelzi, hogy előállt az intézet mikrobusza, készen arra, hogy elvigyen minket. A maradék citromitalt hamar kihörpintjük, és igyekszünk kifelé. Sofőrünk eddig nem látott városrészen, a Rózsadombhoz hasonló villás negyeden hajt át. Ez Trivandrum elit negyede, módos gazdák lakhatják. Hosszan kanyargunk, míg végre az intézethez érünk.
Sokat kell csöngetni, mire végre feltárul előttünk a nehezen nyíló vaskapu. Az udvarról gyerekzsivaj szűrődik ki. Az arasznyira nyílt kapuszárnyon egy középkorú nővér dugja ki a fejét. Rögtön jelzi, bólogatva mondja, tud jövetelünkről, Mary nővér értesítette, megtelefonálta látogatásunkat. Ebédidőben érkeztünk, a kertben kis törpe padokon szorosan egymás mellett ülve tömik magukat a gyerekek. Két harapás közben csivitelnek, mint a kis verebek. Ölükben tányérkájuk, abból majszolják ujjaikkal a szaftos rizst. Kerekre nyílt szemekkel figyelnek ránk. Szépek valamennyien, kettő és nyolc év közöttiek lehetnek, fiúk és lányok vegyesen. Furcsállom, miként kerültek fiúk a lányintézetbe. Az egyik dada bevezet a főnővérhez, aki kedvesen hellyel kínál, kellemes idős hölgy, talán még szimpatikusabb mint Mary nővér. Hogy miről beszélget férjem a nővérrel, fogalmam sincs, a szavak nem jutnak el tudatomig, még a hangfoszlányokat sem érzékelem, egyre csak a falatozó gyerekeket figyelem, a résnyire nyitott ajtón keresztül.
A látogatás után nyakunkba vesszük a várost, a jól ismert Mahátma Gandhi Roadon, amint a centrum felé tartunk, az egymás mellett sorakozó templomok láttán - mint előző utunk során annyiszor - most is elismeréssel adózóm a keralai emberek toleranciájaelőtt, szinte hihetetlen, milyen békességben megférnek egymással a különböző vallások hívői. Pedig lehetne itt is vallási villongás, mint szerte Indiában és a világ más tájain, hisz mindenféle felekezet képviselteti magát, vannak itt zsidók, katolikusok, muszlimok, buddhisták, dzsainok, Krisnások, protestánsok és Zoroaszter-követők, de a legtöbben a hindu vallást vallják magukénak, végül is az ő befogadó türelmüknek köszönhető, hogy Keralában egyetlen vallásgyakorlót sem üldöztek, illetve üldöznek a hite miatt. Ez a fajta békés együttélés követendő példa lehetne sok békétlen nép előtt.
A szagok ismét izgatják orromat. Sarkonként öblös üstökben sütik zöldséges kotletteket és pakorákat. A déli étkezés ideje még tart, mert ahová csak nézünk, mindenhol esznek. Az éttermekbe is tódulnak befelé az ebédre éhesek. Bőven választhatnak, karnyújtásnyira vannak egymástól a restaurantok: Pankadzs, Szamgam, Kalandriya és a vendégcsalogató Tandoor. Megtelt táblát tehetnének ki az Indian Coffe House-ra is, az édesszájúak pedig már megszállták az Agra Sweets Centert. A spórolósak és a kevés pénzűek az utcán esznek a pár rúpiás ételekből, édességekből. Potom árért adják a rizst, a sült banánt, a tejes teát és a főtt tojást. Mindenhol kapható jeges gyümölcsital és friss víz.
A Kormányzósági Palotával szemben a Telegráf Hivatal kapuján ki-be áramlik a tömeg, náluk eszerint nincs ebédszünet. Egy kis bodegából, végtelenített magnószalagról malajalam szöveg szól, valamiféle szerencsejátékról hadar, a hangosra erősített pattogó beszéd, úgy hangzik, mint a puskaropogás. A lottóstól nem messze egy ékszerésznél két no válogat a nyakékek között, egy kelméket árusító üzletben pedig selymeket nézegetnek fiatal lányok. Lótuszülésben ülnek, mialatt az eladó végszámra görgeti eléjük a selymesen színes anyagokat. Egy szatócsbolt előtt jut eszünkbe, nem ártana a vacsoránkról gondoskodni. Jó pár boltba beszédelgünk, amíg megszerezzük esti betevőnket, ömlesztett sajtot, konzerv vajat, szeletelt kenyeret és a neszkávéhoz a literes műanyag flakonú Bisleri ásványvizet. A Csalai Bazárban, hogy jobban csússzon le torkunkon a vacsoránk, édes ízű lila hagymákat és rücskös, kis zöld paprikákat veszünk, emlékezve előző utunkra, hogy mennyire ízlettek nekünk. Vacsoránkat a szállodai szobánkban költjük el, a falatozás alatt úgy döntünk, reggelenként kiutazunk a Kovalam partra, ahová már nagyon vágyunk.
Amint robogunk a tenger felé, az üvegtelen, rácsozott pléhbuszon a huzat ráncigálja ruhánkat, majd letépi rólunk, a lestrapált kocsi ráz, zötyög, rángat, kapaszkodnunk kell, hogy ki ne essünk. A buszon alumínium vájdlingokkal utazó kofák hada a halászokhoz tart, hogy tőlük vegyék meg a frissen kifogott halakat. A halszagú asszonyoknak be nem áll a szájuk, egyfolytában beszélnek. Azt hiszem, képtelen lennék megtanulni a nyelvüket, a pergő malajalám füleimnek bántó gyorsaságú. Az út ismerős, már előre tudjuk, mikor melyik megálló következik, s az út melyik oldalán sárgállnak a banánok, s hol díszlenek a különlegesen szép színű virágok, hisz ezt a 12 kilométeres távot már jó néhányszor megtettük.
Lent a parton, az ide valósiak ismerősként üdvözölnek, még a kovalami szent ember is biccent felénk fejével. De hiába pásztázzuk a partot, keressük szemünkkel Radhát és Bindut, nem találjuk őket, a part menti kis viskójuk is eltűnt, valószínűleg elmosta a víz, de az is lehet, hogy ledozerolták. Tampit sem látjuk sehol sem, talán a falatozójukban lesz, de helyette Radzsut, a szakácsot találjuk ott, aki kitörő örömmel köszönt minket. Azt mondja, hogy az előző tulajdonosról nem tud semmit, így Tampiról sincs információja, most ő itt egy személyben a személyzet és a séf. Hellyel kínál, legyünk a vendégei, felkínál egy asztalt, s közli, hogy meglep minket egy finom étellel. Aztán, mint a kámfor eltűnik egy felakasztott abroszféle mögött, ahol feltehetően a konyha van. Marasztalásának engedve, szót fogadunk és várunk, közben nem győzzük elhajtani magunktól az erőszakosan csípő legyeket.
Már nagyon korog a gyomrunk, megéheztünk mire Radzsu megjelenik két tányér dállal. Az illata finom, ínycsiklandozó, mielőtt megkóstolnánk, az abrosz egy-egy csücskét terítjük a fejünkre, így próbálunk védekezni a legyek ellen. A sárgaborsó dálíze finom, jól eteti magát, ám hirtelen ráharapok valami keményre, először arra gondolok talán egy szem borsó nem főtt meg rendesen, de tévedek, mert a kemény valami nem más, mint egy kis darab kavics. A kanalat félretéve, ezzel befejezem a dálos ebédemet. Ebéd közben Radzsu végig az asztalunk mellett áll és figyeli a hatást, miként ízlik nekünk a főztje. A kavicsra nem reagál, én viszont áldom az eget, hogy nem törött el egyetlen fogam sem.
Az ebéd után továbbra is ott áll Radzsu mellettünk, nem tudjuk mire vélni kitartó társaságát. De hamarosan mindent megértünk, amint belekezd mondókájába. Azt ecseteli, nagyon szeretne minket meglátogatni hazánkban. Faggatjuk, hogy jutott erre a gondolatra, mégis mihez ért a főzésen kívül, miben van gyakorlata, a malajalámon kívül milyen nyelven beszél. Bármit kérdezünk tőle, mindenre igennel felel, tehát mindenhez ért, s fogadkozik, hogy az útiköltség legnagyobb részét ő állja. Férjemet mellbe vágja a kérés, nem tetszik neki ez az egész história, de az én lágy szívemet még tovább lágyítja. Sajnálom ezt a fiatalembert, s már ott a helyszínen, de a későbbiekben is a szószólója lettem. Győzködtem páromat, ha tudunk bárkin is segíteni, akkor segítsünk rajta. Bár ne tettem volna, mert végül csúnyán becsapott minket ez az agyafúrt indiai fiatalember. Mondanom sem kell, az útiköltséget mi álltuk, Delhiben konzul barátunknak állandóan a nyakára járt, követelte tőle a vízumot. Ám hiába volt nálunk arany élete, ahelyett, hogy nekem segített volna, én mostam, vasaltam főztem rá, egészen addig, míg egy alkalommal kibökte, hogy barátja után akar menni Ausztriába. Ettől aztán mindketten megrémültünk, hisz mi vállaltuk érte a felelősséget, eltűnéséért bennünket vonhattak volna kérdőre. Ezért úgy döntöttünk, hogy az egy hónapos magyar nyaralás után - különféle ajándékkal ellátva - repülőgépre tesszük és hazairányítjuk Indiába.
Néhány napig még ki-kibuszoztunk a Kovalamra, és vissza Trivandrumba, aztán ráuntunk a zötykölődésre, és úgy határoztunk, hogy bivalysétáltató utcai Szamgaram Hotelbőla tengerpartra költözünk, itt keresünk szállást. Sikerült is egy fehérre meszelt, emeletes kis vendégfogadóban kivennünk egy egyszerű, puritán szobát. Emeleti ajtónk közelében szobánkba behajoltak a kókuszpálma ágai, karnyújtásnyira tőlünk voltak nagyra nőtt gyümölcsei. A folyosó párkányán ülve egy óriásira nőtt hibiszkusz vörös virágai virítanak a fejem fölött, amit sikerült férjemnek megörökítenie. Bármennyire is kedveljük Trivandrumot, de a Szamgaram szálloda utcája mégsem volt bizalomkeltő, nemcsak az utat tarkító „bivalylepények” zavartak, hanem az út szélén lévő nyitott csatorna is. Esténként, amikor a szállásunk felé tartottunk, a tőlünk megijedő patkányok a csatorna széléről, egymás után, mint a műugrók a trambulinról, ugrottak a szennyvízbe.
Radzsu kérésétől és a patkányos sztoritól, valamint férjem - a Szarodzsini piac egyik turkálójában „fillérekért” (darabonként 10 rúpiáért) vett - kötélen száradó kimosott trikóinak eltűnésétől függetlenül, a városban és a tengerparton töltött napjaink - akárcsak korábban - most is örömet szereztek. Élmény volt bebarangolnunk az ismeretlen és a már ismerős helyeket, megismerni Trivandrum egyéb nevezetességeit. Még most is előttem van a pályaudvar közelében lévő kis szatócsbolt ősz hajú tulajdonosának alakja, aki - bármikor jártunk nála - 1 rúpiáért (még a legnagyobb melegben is) jéghideg ananászlét varázsolt elő a hűtőszekrényéből. Sajnáljuk, hogy a Visnu mandir szent medencéje melletti fákról eltűntek a denevérek, talán betegség végzett velük, de az is lehet, hogy kiirtották őket. Emlékezetes marad az is, amikor egyik este a kis piac környékén állva, azt észleltem, hogy a kupacba felhalmozott zöldséglevelek mintha megmozdultak volna, és valóban a zöldséghegy mozgott a megannyi svábbogár turkálásától, amint keresték számukra finomságnak számító harapnivalókat. Sajnáljuk, hogy a Kovalam partról nemcsak Radha, Bindu, Tampi, hanem gyümölcsös barátnőm Szumáti, és a lungijait áruló Santi is eltűnt, de hát ilyen az élet.
Most is azzal az érzéssel és elszántsággal búcsúztunk a tengerparttól, Trivandrumtól és Keralától, hogy visszatérünk még ide. Miközben a Kerala Expresszen robogtunk Delhi felé, az egyik lámpaoltás utáni estén, mikor már bezárták a vagonok mindkét végét, épp az álom határán szenderegtem, amikor kaparászást hallottam a fejem közelében, erre azonnal kiébredtem, és mint egy vaspánt oly szorosan megmarkoltam valakinek a vékony csuklóját. A sötétben arra gondoltam, a férjem nyakáról akarja elemelni a pénzes tasakját. De tévedtem. Az illető a szorításomtól felnyögött, s amint a kis villanyégő kigyulladt, megláttam a vékonydongájú kalauzt, amint a csuklóját masszírozza. A tolvajlás helyett a kis éjjeli jelzőfényt próbálta meggyújtani, nem minket akart megkárosítani. Elszégyelltem magamat, és bocsánatot kértem tőle.
