Ismeretségünk Szumátival, a picinyke gyümölcsárus asszonnyal – ahogy ezt tőle később megtudtuk – Kerala állam fővárosában, Trivandrumban (mai nevén Thiruvanthapuram) kezdődött. Az egyik reggel, amikor a Kovalam partra igyekezvén motoros riksát kerestünk, az East Fortnál (Keleti Erőd) leszólított minket egy élelmes taxis, és azt fejtegette, hogy felesleges riksáért szaladgálnunk, mert ő taxival olcsóbban visz ki a tengerpartra. Noha kissé kételkedtünk szavainak hihetőségében, mégis beültünk kocsijába, csábított minket a kényelmesebb utazás és a kedvező tarifa. Ám a taxis ahelyett, hogy indult volna, kívül maradt, kint ácsorgott, további utasok után kutatva. Az eredmény nem lebecsülendő, hisz a hat főre tervezett autójába végülis tizenkét személyt - köztük Szumátit is - zsúfolt össze. A tíz apró keralai, vegyesen nők és férfiak, valamint mi ketten termetes fehérek, egymás hegyén-hátán ülve, összepréselődve, heringek módjára rázódtunk végig az úton, értünk ki India egyik legszebb tengerparti fürdőhelyére, a festői Kovalam partra.A kifelé vezető útból nem sokat láttunk, hisz a gyümölcsökkel teli kosarak eltakarták előlünk a kilátást, vakrepülésként tettük meg a 16 kilométernyi utat, mialatt mindvégig attól tartottunk, hogy egy hirtelen fékezésnél, sávváltoztatásnál, kanyarvételnél véletlenül letaglóz minket egy hátravágódó nagydarab ananász, vagy egy kőkemény kókuszdió.
Szumátival később, a tengerparton sikerült egész bensőséges kapcsolatba kerülnünk, bármikor találkozunk, őszintén örülünk egymásnak. A szívélyes köszöntések után jobbnál-jobb gyümölcsökkel szolgál. Olykor bizony nehéz a döntés, nem tudjuk, vajon melyiket szeressük, melyikből vegyünk: érett mangót vagy húsos banánt, lédús ananászt vagy kölni illatú amrudot, esetleg dinnye ízű papayát együnk, vagy igyunk inkább illatos kókusztejet, nehéz választanunk. A napi adagunk ék darzsan kelá, azaz egy tucat banán, ami mellé még elnassolunk egyéb finomságokat is. Faljuk a friss gyümölcsöket, otthon ilyen élvezetben nincs részünk, az egész évi vitaminszükségletünket magunkba raktározzuk. Szumáti egy mozdulattal vág léket a vastagcsontú kókuszdión, éles handzsárszerű késével szinte lefejezi, aztán vékony szeleteket hasit az illatos koprából, az édeskés kókusztejhez pedig szívószálat kapunk. Ügyesen pucolja meg a lédús ananászt is, pár vágással szabadítja meg pikkelyes burkától, majd négyfelé vágva kezünkbe nyomja az ananászszeleteket. A gyümölcsökről lehullott héjat, levágott darabokat a homokba vájt mélyedésbe süllyeszti. Tetszik az ötlet, higiénikus megoldás, mi is ezt választjuk, a banánhüvelyeket bekaparjuk a homokba. Szumáti Trivandrum környékéről jár ki naponta a Kovalam partra, és a fejére tett hatalmas kosárban hozza a városban vásárolt gyümölcsöket, hogy, mint „phalválá”-t, kis haszonnal értékesítse. Szívesen beszél két iskolás lányáról, kérlel, én is meséljek neki magunkról. Mivel szívesebben hallgatom, minthogy én beszéljek, ezért lényegtelen információimmal kell beérnie. Ő elégedett ezzel is, és nagyon büszke barátságunkra. Ha akarná, sem tudná letagadni származását, hisz a keralaiak nemcsak barátságosak, de betegesen kíváncsiak is. Minden érdekli őket, tudni akarnak mindent, nem tudják megállni, hogy ne faggassák az embert, kérdezősködjenek kiléte, hogyléte felől. Minduntalan kibújik belőlük kandi hajlamuk, puhatolóznak, érdeklődnek, lépten-nyomon megszólítják az idegent, honnan jött, mi a neve. A tengerparti indlis párbeszédek körülbelül így hangzanak, Te név mi? Az én név Rám vagy Szita. Te megy hová? Én él Kovalam, te hol?
A tengerparton az árusok pillanatonként közrefogják a napozókat, kínálnak, árulnak mindent, kókuszolajat, képeslapokat, törölközőket, bedekkereket, angol nyelvű ponyvairodalmat, vagy papírkötésű ezoterikus könyveket, füzeteket, kasmíri kelméket, sálakat, szütyőket, táskákat, fejkendőket, szemüvegeket, kagylókat, láncokat, gyöngysorokat, napozógyékényt, színes ruhaanyagokat, lungikat és még sok minden mást. Santi, a magas, sovány, kékesfekete bőrű lungi árus igencsak állhatatos, makacsul a nyakunkra jár, mígnem úgy döntünk, veszünk tőle egy türkizkék, fekete csíkos lungit, ami nem más, mint egy húzott, bő szárú, vékony anyagú szellős nadrág. Attila a bolondos szabású és színű nadrágban elég furcsán néz ki. Magamnak egy aranyszálakkal átszőtt halványlila kendőt választok, amiről előre látom, sohasem fogom hordani, Santitól azonban megtudjuk, hogy a cigányos kendő a mérete miatt praktikus a tengerparti átöltözködésnél, takarásában a fürdőruhát le lehet cserélni, de lehet használni földre terítve, nyakra- tekerve, fejre téve, szoknyaként, terítőként, lepedőként, sálként, takaróként, csak fantázia kérdése, hogy mire. Reméljük, hogy a vásárlással leráztuk a ruhaárust, ám nem, mert naponta többször is kísérletezik újabb és újabb ajánlataival. Az árusok rafinált taktikát alkalmaznak, úgy állnak a napozó elé, hogy testükkel eltakarva a napot, árnyékot vetnek a sütkérezőre, aki a rávetődő árnytól hirtelen felpillant, s ez a pillantás már elegendő, hogy elkezdődjön az ajánlgatás, kínálás, alkudozás, kérlelés. Az árusok indlish nyelvű mondókája magyarul valahogy így hangzik: Én lenni nagyon szegény. Te venni ezt, vagy azt. Nagyon olcsó! „Very cheap. Very, very cheap. Not expensive.” – hallatszik mindenünnen. A tűző naptól elkábult, elbambult napozó tanácstalanul bámul az árusra, kézzel, lábbal int, hogy nem akar semmit sem venni, ez a tiltakozás azonban még jobban inspirálja az árust, aki csak akkor áll odébb, ha sikerült valamit eladnia a turistának. A nyaraló sóhajt egyet, letudva az üzletelést, ismét átadja magát a napnak s a langy szellőnek, sütteti halvány sápadt borét, lazán elterülve a homokban, aztán újra rávetődik egy árnyék, és kezdődik minden elölről. Nem lehet unatkozni, és sosem lehet megunni ezt a fergeteges körforgást, színes kavalkádot. Az árusok karmaiból időnként Szumáti szabadít ki, segítségünkre siet, ha azt látja, ismét tömörülés vesz körül minket. Ilyenkor cinkos szemével közli, mikor akarnak rászedni, mit szabad elhinnünk, mi az igaz, és mikor vernek át. Az arcáról leolvasom, mit érdemes megvenni, s ha valami megtetszik, akkor az árus háta mögött ujjaival mutogatja, mennyit adjak érte, vagy a homokba rajzolja a reális árat, ami legtöbbször a közölt ár fele. Izgalmas, szórakoztató játékok ezek a nyaralóknak, az odavalósiaknak viszont létkérdés, küzdelem napi megélhetésükért.
