A jó, öreg Bazilia nővér indítványozza, hogy nézzük meg alaposan intézetüket. Megörvendeztet javaslata. Szívesen fogadjuk el az újbóli meghívást. Már ismerősként köszönt a zárda őrszeme, a míves kapu melletti őrbódéból tisztelettel üdvözöl. Láttunkra jobb keze halántékához lendül, úgy tiszteleg. A lapos tetejű emeletes ház fantáziátlanságát oldja a vörös klinkertégla borítás. Az üvegtáblák mögött jól kivehetően kanyarog felfelé a lépcsősor, sarkosan fordulva a földszinttől a felső emeletig visz, onnan üvegezett átjáró vezet át a másik házba. Ilyen függőfolyosókkal van összekötve az épületegyüttes négy háza. Az épületek stílusváltozásain lemérhető az intézet terjeszkedése, jól kivehető hol kezdték el, és hol folytatták az építkezést. Az évtizedek során, ahogy szaporodtak a tanulók, nőtt a létszám, úgy sokasodtak a házak, gyarapodott a zárda tekintélyes oktatási központtá. A kívánalom térfoglalása ez.
Az aszfaltozott térségből pár lépcsőn egy elkerített területre lehet jutni. Pirosra mázolt padok, a fehér murvával felszórt területet kis templom zárja le, ami jóval nagyobb, mint az apácák kápolnája. Valószínűleg itt tarthatják az évzárókat, évnyitókat, a különböző ünnepségeket. Köröskörül csupa zöld, a liánok mindent befonva kúsznak fölfelé. Az egyik ház falán filodendron kapaszkodik fel egészen a harmadik szintig, léggyökerei bizarr módon lógnak alá. Lyuggatottan hasított levelei, mint nyílvesszővel átszúrt hatalmas szerelmes szívek. A nem ismert, nem látott növények között végre felfedezek egy ismerős virágot, a mályvapiros hibiszkuszt. Harang formájú virágaiból kilógó porzóin méhek sürögnek serényen. Úgy elmerülök a nézelődésben, észre sem veszem, mikor érkezett meg, mióta figyel minket Bazilia nővér. A napsütötte feljáróban namasztézik felénk, hív, menjünk inni egy kis frissítőt. Földet söprő szoknyája eltakarja lépteit, úgy halad előttünk mintha kerekeken gurulna előre. Jól fog esni egy kis jeges páni.
A látogatást a legkisebbeknél, az óvodásoknál kezdjük. Egy népes csoporttal a homokozóban találkozunk, ahol nagy hozzáértéssel készítik ebédre a homokpogácsákat. Először csak egy kislány vesz észre bennünket, azután a többi is felénk fordul, mosolygósan, tágra nyílt szemmel, nagyon kedvesen, egyikük sem durcás, elégedetlen. Az óvónőnek nem kell kétszer kérnie, első szavára azonnal dalra fakadnak a kicsik. A malajálam gyermekdalt jókedvűen éneklik, a szöveget tapssal és kifejező kézmutogatással kísérik. Teljes átéléssel dalol a sok pici gyerek. Tisztán csillognak az olajfekete gyöngyszemeik.
Az iskolában először egy alsós osztályba megyünk be. A tanterembe lépve, tiszteletünkre az egész osztály vigyázzállásba pattan fel, a katonás mozdulattól egyszerre csattan lábuk a padlón. Itt is dallal kedveskednek személyünknek, a tanító néni kathákali táncra kéri a kislányokat. Jelentkező karok lendülnek a levegőbe, a tanítónő kiválaszt hármat közülük. Az egyik kislány csengő hangon elénekel egy malajalam népdalt, majd mindhárman táncra perdülnek. A keralaiak klasszikus táncára, a kathákali ritmusára könnyedén hajladoznak, arcmimikájukról, pantomimjátékukról titokzatos misztikusság olvasható le. Porcikájukban évezredes kecsességet hordoznak, hajlékony testük, mint nemes virág, oly bájos. A fülemnek idegen dallamra harmonikusan kígyóznak, törékeny csuklóikat kecsesen forgatják jobbra-balra, minden ujjuk külön életet él. A produkció végeztével egyik lábukat sarkukra állítva, sikkesen meghajolnak. Lelkes tapssal köszönjük meg a művészi értékű, rögtönzött előadást, pedig a gyerekeken nem volt díszes öltözék, színes szoknya és zubbony, arcuk sem volt maszkszerűen, félelmet keltően kifestve, fejüket sem magasította óriási fejdísz, mint az igazi kathákali táncosokét, e nélkül is hiteles volt produkciójuk. Ám nincs vége, most a középső kislány zendít rá egy újabb énekre. Hangja kristálytisztán szárnyal. Osztálytársai lélegzetvisszafojtva figyelik. A lányoknak csinos az egyenruhájuk, jól áll barna bőrükhöz a fehér blúz és a világoskék kantáros, zárt kötény. Fekete hajuk varkocsba gumizott, vagy copfba font, a világoskék, tenyérnyi nagy masniktól majdhogynem elrepülnek. Fehér zoknijukhoz fekete lakkcipő párosul. Egyik-másik kislány csupa fehér öltözetben van. Akár kékbe, akár fehérbe is bújtak, mind-mind gyönyörű virágszál, viruló fekete tulipánok. Elismerő köszönetünket, dicsérő szavainkat, az osztály s tanítójuk hálásan fogadják. Csilingelő énekhangjukat, graciőz mozgásukat, kedves lényüket szívünkbe zárva, magunkkal visszük.
Bekukkantunk a nagyobbakhoz is, a kiválasztott felsős osztályban épp matematika órát tart a tanárnő. Az érett kamaszlányok érkeztünkre egyszerre pattannak fel, ugyanolyan tisztelettudók, mint a kisebbek. Attila elemében van, kedvére kérdezgetheti kedvenc reáltárgyából a lányokat, lemérheti, mit tudnak a bakfisok Püthagorasz és Thálesz geometriai tételeiből. Kitűnő angolsággal remekelnek, kérdezhet tőlük mást is, rájövünk, hogy az algebrában szintén jártasak. India nagy matematikusai, Árjabhata, Brahmagupta, Ácsárja Bhászkara büszkék lehetnének jó eszű utódjaikra. Indiában a matematika ősi kultúrából táplálkozik, innen indult diadalútjára a számírás. A ma használatos arab számok, tulajdonképpen indiai eredetűek, a hindu bráhmin számjegyekből erednek. A matematikában használatos zéró, vagyis a nulla (0) bevezetése, ugyancsak a hindu matematikusok érdeme. Ezen az sem változtat, hogy a nulla rendes számjegyként való használata feltehetően az arab csillagász és matematikus Muhammad ibn Múszá al-Hvárizmi (800 előtt - 850 körül) nevéhez köthető.
Árjabhatta (476-550 körül) noha elsősorban csillagász volt, matematikusként elsőként használta az algebrát. Brahmagupta (598-665 körül), akit az utolsó és a legnagyobb óind csillagászként tartanak számon, versbe foglalta mindazt, amit tudott a csillagok rendszeréről, két fejezetet fordítva a matematikára, írt például a határozatlan egyenletről, a számtani haladványról, és érdekelte a trigonometria is. Csillagászként kedvelt témája volt a napfogyatkozás és a holdfogyatkozás, de foglalkozott a bolygók együttállásával, holdfázisokkal, bolygók helyzetének meghatározásával. Ácsárja Bhászkara (1114-1185 körül) - akit Brahmagupta utódjának tartanak - kiváló matematikusként előfutára volt a plusz és a mínusz előjelek modern használatának, ő jött rá először arra, hogy negatív számot negatívval szorozva pozitív, míg ellenkező előjelű számokat egymással összeszorozva negatív számot kapunk eredményül. Matematikai munkáiban különösen a Lilávatiban (Az elbűvölő) és a Bidzsaganitában (Magszámláló) a tízes számrendszert használta.
Ahogy elnézem ezeket a nemcsak eszes, de nagyon csinos keralai lányokat, bizton tudom, hogy nem maradnak pártában, mint a jeles matematikus és asztrológus, Bhászkara lánya. A legenda szerint Bhászkara a csillagok állásából számította ki lánya esküvőjének legkedvezőbb időpontját. Közeledvén a férjhezmenetel órája a lány egyre izgatottabban leste a vízórán az idő múlását, eközben nem vette észre, hogy fejékéből egy gyöngyszem a vízórába pottyant. Az apró gyöngytől eldugaszolódott a lefolyó, amitől megállt az óra. Várhatta a szerencsétlen lány az ideális dátumot, az óra nem mutatta azt, az idő viszont haladt tovább, a menyasszony lekéste esküvőjét. A szerelmes hajadon vigasztalhatatlan lett. Az apja, látva lányának szomorúságát, vigasztalásul írta meg a már említett Lílávatit, vagyis az Elbűvölőt, ami nem más, mint egy 13 fejezetes feladatgyűjtemény. Hogy aztán a búfelejtő matematika könyv mennyire terelte el a lány figyelmét saját bajáról, hogy szórakoztatta-e arról nem szól a fáma.
Nem várva meg az óra végét, távozunk és rövid időre kertben pihenünk meg, mely ugyanúgy elkápráztat, mint első látásra, elbűvölően szép most is, nem tudok betelni látásával. A szúrós levelű szép csalánok narancs-, vörös-, zöld- és bronz színekben díszlenek, leveleik hónaljából piros füzérű virágok csüngnek alá. Sötétzölden fénylenek a fikuszfa borlevelei, fényesen viaszosak a déli napsütésben. A léggyökerű csavartpálmák belegabalyodnak a növényrengetegbe. Az anyósnyelveknek csúfolt szanszavériák húsos kardleveleik ezüstcsíkosak, akár egy tigris. Egy falra kúszó filodendron tövében ferde levelű királybegóniák virítanak. A vaskos hoya csopros virágai részegítően illatoznak. A már nagyon várt szünetben felszabadultan tódul ki az udvarra a seregnyi gyerek, hogy élvezze a szabadság röpke tíz percét. Amint meglátják Attilát, hirtelen megtorpannak. Remek alkalom - gondolom magamban - egy képet készíteni a fehér és kék ruhás lányok gyűrűjébe zárt férjemről. Hogy megörökítsem őket, Attilát közéjük állítom, ám a sok kislány a fényképezőgépnek hátat fordítva, illedelmes érdeklődéssel, szemérmesen szemléli férjemet.
Terepszemlénket a papírszagú könyvtárban folytatjuk, a polcok roskadoznak a rárakott könyvektől. Benézünk még a nővérek adminisztrációs irodájába, majd a csendes kápolnába is bemegyünk, hogy fejet hajtsunk Mária oltára előtt. Kiérve a hűvös, tömjénszagú templomból, mellbe vág a párás forróság. A tantermekből felszabadult gyerekzsivaj szűrődik ki, időközben befejeződött a tanítás. Az ebédlőben esznek a kicsik, mint a hét törpe házában, kis asztalok mellett, kis székeken ülve, kis tálkákból eszik a rizst és a zöldséget. Három ujjukkal a rizst összegyúrják a szaftos zöldséggel, majd felcsippentik az ételt. Potyog a sok rizsszem a földre, ahogy tömik az ételt magukba.
