Meghívást kaptunk Mary nővértől, látogassunk el a Holy Angel’s Conventbe. Az eszelős dudálástól, varjúkárogástól hangos Trivandrumba háromkerekű motoros riksával pöfögünk be. Van időnk sétálni, ezért a számunkra jó tájékozódási pontként szolgáló, fehér Padmanábhaszvámi templomnál szállunk ki. A környéket jól ismerjük, hiszen néhány napig a nem messze található Luciya hotelben, a város egyik legdrágább szállodájában laktunk. Az impozáns, ívelt tetős mandir piramisszerű felületét aprólékosan kidolgozott szobrok százai díszítik. A Visnu istennek szentelt templom életkora nem ismert (egy legenda szerint i.e. 3000 körül épült), azt viszont, hogy fél évig, 4000 kőműves, 6000 munkás és 100 elefánt dolgozott az építkezésen, érdekes módon több forrás is megemlíti. A hindu szentélybe kizárólag csak hinduk léphetnek be, páriák részére, mint ahogy mi is azok vagyunk, tilos a látogatás. A templom előtti mesterséges tavat öreg paloták karéja övezi. Speciálisan egyedi kialakításuk révén, mely a régi Kerala építészetét őrzi, a dravida stílusú szentéllyel harmonikus egészet alkotnak.
A templom átlós utcája a várost nyugat-keleti irányban kettészelő MG Roadba torkollik. A Mahátma Gandhi sugárút ideális idegenvezetőnek bizonyul, csak követni kell vonalát, oda visz, ahová iparkodunk, bekalauzol a város központjába. Mint az artériából a mellék erek ágaznak szét belőle az utcák, és csatlakoznak a különböző városnegyedekkel. Folyamatosan lüktető forgalmát – mint verőér – ritmusosan préseli tovább. Valami megfogalmazhatatlanul fantasztikus varázsa van ennek az útnak, magával sodró, dinamikus. Az utat kormányhivatalok, szállodák, bankok, mozik, könyvtárak, kórházak, üzletek szegélyezik. Az épületek zöme mutatós, palotaszerű, tekintélyes kinézetű, de akad köztük elhanyagolt, renoválásra szoruló is. Egy szakaszán, ahol hiányzik a járda, libasorban vagy párosan halad az embertömeg. A nők szimpatikusan mosolynak ránk, talán összekulcsolt kezünk tetszik nekik nagyon. Náluk a nyilvánosság előtt furcsa és tiltott mindennemű testi érintkezés, átkarolt váll vagy derék, egyenesen istenkáromlás, megvetendő cselekmény. Nők és férfiak egyaránt filigránok, karcsúak és hihetetlen törékenyek, a megtermett keralaiakról viszont, rögtön lerí, hogy a ksatria kaszthoz tartozó nairok, más néven nájarok. Büszke tartásuk, egyenes derekuk harcias lényükről vall. A britek uralma alatt sok nájar került vezető politikusi funkcióba, lett közhivatalnok, de kiválóan érvényesültek az orvostudomány valamelyik területén, valamint az oktatási és a jogi pályán is.
A hindu szokásokkal ellentétben a módos nájarok matriarchátus szervezetben éltek, a vagyon a család női ágán öröklődött. A 16.- 18. században a nájarok között egy nagyon furcsa házassági divat honosodott meg. Lányaikat még a pubertáskor elérése előtt férjhez adták egy nájarhoz, vagy egy nambúdirí brahmanhoz. A házasságkötés után a pár nem élt együtt, a férj azonban meglátogathatta feleségét, de a látogatások sok esetben el is maradtak. Gyakorta előfordult, hogy a frigy megkötése után a házasságot felbontották. Amikor a férjezett lányok, vagy asszonyok elérték a pubertáskort, tetszőlegesen fogadhattak udvarlókat, de ezek kizárólag hozzájuk illő, megfelelő rangú férfi vendégek lehettek. A nőkről a család volt köteles gondoskodni. Az apáknak gyerekeikkel kapcsolatban nem volt semmi kötelezettségük, de joguk sem volt hozzájuk. A 19. századra ez a rendkívül szokatlan gyakorlat kezdett megváltozni, fokozatosan alábbhagyott, s végül megszűnt. Ettől kezdve a gyerekeikről az apák gondoskodtak, arra számítva, hogy idős korukban lesz támaszuk, valamint aki gondoskodik róluk, és halálukkor elvégzi a halotti szertartást.
Az említett nambúdirí kaszt tagjai szélsőségesen ortodoxok, az ősi védikus vallás legfőbb képviselőinek vallják magukat. Kerala legnagyobb földbirtokosai, nem foglalkoznak hasznot hajtó foglalatossággal. A nambúdirík a legfelsőbb papi kaszthoz tartozó brahmanok. A kaszton belül megkülönböztetnek: templomi papokat, ritualistákat, hagyományos tudományok és a filozófia művelőit, a védák tanulmányozóit, valamint az ajurvédikus orvoslás gyakorlóit. A nambúdiríak házassági szövetségben állnak a nájarokkal. Ez azt jelenti, hogy a nambúdirí családok elsőszülött fia csak saját kasztbéli lánnyal köthet házasságot, a fiatalabb testvéreik azonban már nájar lányokat is elvehetnek. Ennek a következménye az lett, hogy sok nambúdirí lány pártában maradt, s ma már legtöbbjük saját közösségükön belül házasodik meg.
A többségében alacsony növésű emberek közül mi is kimagaslunk, néha bizony óriásoknak érezzük magunkat. A férfiak legtöbbje makulátlan hófehér inget visel, hozzá derekukra tekert dhotit, öltönyben csak a hivatalnokok járnak. A tarka-barka száriba csavart nők gracilisak, kecsesek, sikkesen, szinte észrevétlenül haladnak. Hosszú, derékig érő hajukban illatos virág díszlik, a kezükben fekete férfiernyőt tartanak a fejük fölé. Noha a tűző nap, vagy a teljesen váratlanul eleredő eső ellen védekeznek ily módon, mégis valahogy nem illik hozzájuk az otromba méretű ernyő.
A Kormányzósági Palotánál kissé kiöblösödik az út, így ezen a részen több ember zsúfolódik össze. A tömegből ítélve olyan, mintha Trivandrum összes lakója itt adott volna randevút egymásnak. Autóbusz átszállóhely lévén, pillanatonként jönnek-mennek a buszok, hordják temérdek utasukat. A kormányépületet kovácsoltvas kerítés veszi körül védelmezően, előtte khakiszínű szafári egyenruhás, rohamsisakos rendőrök állnak őrt. Hirtelen támadt ötletből bependerülök a két őr közé, hogy férjem megörökítsen a két marconával. Ritka pillanat ez fényképkészítéshez. A szégyenlős őrállók, szemérmesen húzódnak el tőlem, a ledér nőtől, ám szerencsém van, az exponálásra már megenyhülten bazsalyognak bajszuk alatt. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az egyikük mosolya így is elég visszafogott.
A sugárútról balra letérve egy viszonylag csendesebb és kevésbé forgalmas, hangulatos kis utcán közelítünk a Conventhez. A villanegyed házai modernek, egyéni ízlésről vallanak. A kerítéseken túl az üde zöld, nagy levelű banáncserjék, egzotikusan pompázó tűzpiros és pasztell-lila fellevelű bougainvilleák, feketéllő pálmák csak fokozzák a buja hatást. A házak falai és a kerti utak mentén kirakott cserepes virágok további dekorációként szolgálnak. Szatócsboltok, szabók, optikusok, cipészek cégtábláin gömbölyű kurzív betuk. A malajálam feliratok eltérnek a hindi írástól, mind formára, mind vonalvezetésben, a betűk kerekdedek, mintha valamennyi betű egy „ó” betűből születne meg. Könnyen eligazodunk, hisz az információk többnyire háromnyelvűek, a malajalomon kívül mindent feltüntetnek angolul és hindiül is. Az idegen nehezen téved el.
A kis templomok sorát a St. Joseph Kollégium zárja, itt az utca körforgalomba olvad. Ide érkezvén újra erőre kap a forgalom, sok az autó és az ember. A fátlan térre beszorul a levegő, mint egy katlanban fortyog a hőség, az árnyat nyújtó fás utca után - legalábbis nekünk - ez nagyon meleg. Árnyékban is legalább negyven fok lehet. A térre érve megint felerősödnek az orromat izgató, irritáló szagok, szaporodnak a bazárok. Minden második boltban árusítanak jéghideg gyümölcslevet vagy szénsavas üdítőket. Az egyik bolt inasa szorgalmasan seperget, a szemétkupacot a másik üzlet portálja elé söpri. Sok a hulladék, eldobott papír, az elhasznált holmit a legnagyobb természetességgel dobják a földre, hajítják félre. Sehol egy hulladékgyűjtő, egy szemétkosár, csak a szerves anyagokat veszi vissza a természet. A virágágyások körül kocsik, szkuterek kergetik egymást, különböző irányokban hagyják el a teret. A Convent közelében járhatunk, mert egyre több egyenruhás iskolás lánnyal találkozunk. Kis fehér blúzuk és világoskék szoknyájuk remekül harmonizál a hófehér házakkal szabdalt zöld környezettel. A biztonság kedvéért megkérdezünk egy járókelőt, érdeklődésünkre a kérdezett megerősít útirányunk helyességében. Karjával készségesen integet a követendő út felé.
Mint aki hirtelen a paradicsomi édenbe csöppent, úgy érezzük magunkat a Conventbe lépve. Ádám és Éva érezhette magát ilyen remekül. A hatalmas kapun túl gyönyörű világ tárulkozik elénk, nagyon szép minden, az épületek, a park, a kápolna, a virágok, a megannyi fa, bokor, a megfertőzetlen környezet valami csodálatos összhangban olvadnak egységes egésszé, alkotnak tökéleteset. A Nap sugarai átszűrődnek a lombkoronák résein, az átszivárgó fehér fénykévék tündöklően ragyognak. Nyugtató a madárdal, kirekeszti a külső zsibongást. Vöröskő zúzalékos utak csíkja fut a kert hátsó traktusáig, ahol tenyérnyi részen kiviláglik az ég világoskékje.
Jólesik a fogadóterem kellemes hűse, a jókora gyaloglástól porosan, megizzadva huppanunk le a felkínált helyre. Tiszta arcú, fiatal apáca fogad, kedves lénye barátságos. Hogy otthonosan érezzük magunkat Mary nővér megérkeztéig, beindítja a ventilátorokat, hűsöljünk kedvünkre. Térül-fordul, majd eltűnik, és kisvártatva egy tál szendviccsel tér vissza. „Valószínűleg megéheztek, fogyasszák egészséggel.” - kínál bennünket. Nem kéretjük magunkat, a hosszú séta után jóízűen falatozzuk az uzsonnára felszolgált vajas-sajtos kenyereket, csemegeként pedig vékonyra szeletelt kókuszkoprát. A citromos víz savanykás ízétől felfrissülünk. A résnyire nyitott spaletták sávnyi nyílásain betörni próbál kintről az erőszakos napsugár, ám a szűk hasadékon csak kevés fényesség szökhet be, sovány fénycsóva vetődik a szemközti falra. A gyéren világoló csillárok diszkrét homálya hangulatos, naptól elvakított szemünknek időbe telik, míg megszokja a benti homályos szürkeséget. Ám amint regenerálódik, előtűnik előttünk a terem belső berendezése, kirajzolódnak, kibontakoznak a nagyobb bútorok, majd a kisebb tárgyak is. A nagy terű aula egyszerűen berendezett és nagyon zsúfolt. A bútorzat puritánságról árulkodik, szinte szedett-vedettnek tűnik. A különböző stílusú faragott vitrinek polcain nippek roskadoznak, a világ minden tájáról érkezett ajándékok arzenálját gyűjtötték össze itt. A rengeteg kincs, ereklye mind-mind a szeretet és hála relikviája, külön-külön mindegyiket valamilyen nemes tettükért, cselekedetükért kapták a klastrom lakói. A sok szuvenír meghittséget, nyugalmat sugároz, úgy érzem magam, mint valaha nagyanyám birsalmaszagú szobájában. A szomszédos kápolnából orgonaszó hallik, talán Bach, vagy egy szent ének dallamai.
A silány műbőrrel behúzott ülőgarnitúrák előtt álló asztalt egyszerű praktikus megfontolásból viaszosvászonnal terítették le. A többi asztal abrosza díszesebb, kézzel varrott, virágmintás. A vitrinekben minden mütyürke tárgy alatt, mint a szűz hó, horgolt csipke fehérlik. A hímzett párnák és futók virágai, indái, levelei a növendékek vagy a diakonisszák kézügyességét dicsérik. Az egyik rövid fal mellett néma pianínó árválkodik, tetején szobrok sorakoznak, Szűz Máriát és Jézust mintázzák többféle felfogás és színezés szerint. A fő falon Nagy Szent Teréz képét fedezzük fel, o a karmelita rend védőszentje, a terembe lépőnek azonnal erre az arcképre téved tekintete. A képtől balra Bernini ismert képének reprodukciója, Szent Teréz eksztázisát örökíti meg. A többi falfelületet fényképek borítják. Az arcképcsarnokban megtalálható a rend számba vehető nagyjainak, egyházi méltóságainak, püspökeinek, rendfőnöknőinek fotója. Több fényképen II. János Pál pápát fedezzük fel, a fotók akkor készültek, amikor Indiába járt, s ellátogatott a Conventbe is. Az egyiken a szentatya éppen megáldja a szerzetesrend apácáit.
A karmelita rendet a 12. században Berthold kalábriai szerzetes lovag alapította a Szentföldi Karmel-hegyen. A karmeliták első kolostorát Franciaországban Szent Lajos király létesítette, a női ágat pedig Soreth János hozta létre még a 13. század közepén. Ennek a női rendnek volt egyik reformere Nagy Teréz, akit XV. Gergely szentté avatott. A Holy Angel’s Convent karmelita rendjét angol és ír szerzetesek alapították a 19. század végén. A szegénységre, tisztaságra, engedelmességre felesküdött karmelitáknak 42 kolostora van Indiában, Rómában és Afrikában. Munkásságukról, küldetésükről Mary nővér egyik levelében így irt: „Mi nem vagyunk kolostorba zárt apácák, hanem a karmeliták egy aktív rendjének vagyunk tagjai, akik kolostoron kívüli munkát végezhetnek. Az Isten szolgálatában álló tanárok vagyunk, legfontosabb feladatunk az ifjúság nevelése, ezért iskolákat, kollégiumokat és árvaházakat tartunk fenn. Ötvennél több szegény kislánynak adunk szállást, támogatjuk, tanítjuk őket. A gyerekek a szünidőben hazamennek szüleikhez – ha élnek - a Conventben nincsenek fiú gyerekek, ők csak az iskolát látogathatják, szállásuk egy másik intézetben van. A legnagyobb iskolánk Trivandrumban van, több mint 6000 gyerek tanul nálunk.”
Mary nővér eredetileg hindi nyelvet tanított, tanárként nyugdíjba vonult, jelenleg a Convent adoptálási ügyeit intézi. A terembe belépő idős nővér régi ismerősként üdvözli férjemet, Attila, Attila ismételgeti nevét furcsa akcentussal. A szíves fogadtatás elsősorban neki szól, ok voltak egymással levelező viszonyban. A köszöntés melegségéből nekem is kijut. A nővér érdeklődő kérdéseire kezdetben szorongva, lámpalázas diákként válaszolgatunk, majd oldódik a hangulat, egész bensőségessé válik. Sziszter Mary készségesen tágítja ismeretünket a kolostor és az intézet életéről. Mint megtudjuk tőle, az iskola 10 osztályos, a továbbtanuló lányok a trivandrumi főiskolára mehetnek. A College fennállásának ezüst jubileumát nemrég ünnepelték meg. Az itt tanító, nevelő nővérek rigorózus napi program szerint élnek. A szerzetesi munkán kívül be kell tartaniuk a zárda szigorú rendjét, liturgia, közös imák, elmélkedések, lelki olvasmányok, a szentségek felvétele szerepel az előírásokban. A magánfoglalkozások idejére ki-ki kedve szerint választhat, muzsikálhat, kézimunkázhat, kertészkedhet, vagy éppen azt teszi, amiben örömét leli. „Mi valamennyien boldogok vagyunk, isten menyasszonyaként éljük, tartalommal töltjük ki életünket.” - fejezi be mondandóját.
Az idős asszony láthatóan kifáradt a beszélgetéstől, nem akarunk terhére lenni. Súlyos cukorbetegségéről júdáskodik egészségtelenül felpuffadt arca, elhízott teste. Ajándékunktól elérzékenyül, láthatóan meghatódik, a madeirás terítő és párna minden bizonnyal ezt a termet fogja díszíteni. A kalocsai bőszoknyás, hímzett kötényű, főkötős baba meg bekerül az egyik vitrinbe. A néger, japán, kínai és fehér babák között szorítanak majd helyet neki, hogy hirdesse, létezik egy ország, amelynek Hungary a neve. Megígérteti velünk, hogy ittlétünk alatt még ellátogatunk hozzájuk. Szívesen vesszük a meghívást. Hosszan integet utánunk, vissza-visszafordulunk, hogy lássuk távolodó alakját. A kapun túl, amint kiérünk az árnyas fák alól, egyből letaglóz a házak közé szorult hőség. Itt még javában tombol a meleg. Az átforrósodott aszfalt csak úgy sugározza magából a napközben magába szívott hőt. Fényzuhatag zúdul ránk, a járókelők körvonalai élesen kirajzolódnak szinte fluoreszkálnak a rájuk eső fénytől. Otthon most hideg van, naptalan, fázós februári tél. Talán havazik, vagy havas eső esik.