Már az első nap első félórájában piros pecsenyére sült bőrünk, de aztán fokozatosan értük el a bronzos szint, sőt idővel kezdtünk hasonlítani a keralaiakhoz, testünk barnás fekete, vagy inkább kékesfekete lett. Itt a tengerparton nagyon csalós a Nap, mert tűző sugarait enyhíti a lengedező, fújdogáló szellő. A forró homok égeti lábszáramat, talpam is vörösre ég. A vízben fekete és fehér lábak, karok kapálóznak, vagy szépen tempózva úsznak, egyik-másik fürdőző lebeg a víz felszínén, testük ringatózva követi az addigra lehiggadt hullámok játékát.
Varjúk billegnek köröttünk, alig karnyújtásnyira. Elvétve egy-egy szelíd madár hozzánk totyog, megnézi, mit csinálunk, van-e valami lopnivaló. A fán tanyázó varjak is csak arra várnak, mikor csaphatnak le az őrizetlen tárgyakra, mindent megkaparintanak, ami ehető, fénylik vagy csillog. Egyik nap szemtanúi vagyunk annak, amint a közelünkben napozó fiatalember csillogó órájára lecsap egy varjú, majd karmaiban zsákmányával elröpül, s ha jól látom, gunyorosan pillant vissza a károsultra. Társai pihegő csőreikből kipréselnek egy-egy repedt károgást, ami feltehetően azt jelenti, hogy brávó, brávó.
A part áttetszően sekély vizébe behatol az aranyló fény, vakítóan csillog, majd megtörve hosszúra nyúlik és elúszik. A parton szárazra vetett apró rákok iszkolnak előlünk, s fúrják be magukat a homokba, a sziklák barna moszatjait hullámok borzolják. Mint homok a sivatagban úgy fodrozódik az Arab tenger vize. A házak falán és a sziklákon gyíkok napoznak, jöttünkre ijedten futnak el. Az egyik bokron mozdulatlanul lustálkodó kaméleon, őt soha nem zavarja meg közeledésünk. A furcsa testű, tarajos hüllő farka visszakunkorodik, óriási szemei közül az egyikkel lépteinket kíséri nyomon, míg a másikkal rezzenéstelenül les zsákmányára. Meghitt órákat töltünk itt. Jó messzire, egész távol egy aprócska hajó tűnik fel a vízen, olyan mintha legoból készült volna.
A minap a partszakasz első öblénél felfedeztem egy cápát. A délutáni szieszta lustaságát nyújtózva kikémleltem szobánk ablakából, csak úgy néztem a vizet, amikor feltűnt előttem az ijesztően nagy hal. Nem akartam hinni a szememnek, ahogy lassan körvonalazott hatalmas uszonya. Futótűzként terjedt híre, nagy riadalmat keltve az emberek körében, még látcsövek is előkerültek. A nagytestű állat, amilyen lassan jelent meg a színen, oly komótosan úszott tova, és tűnt el a baloldali sziklák mögött, barnásan beleveszve a tenger mélyzöld színébe.
Furcsálljuk, hogy sem itt a tengerparton, sem a Kovalamba vezető úton, sőt Kerala fővárosában, Trivandrum utcáin sem láttunk szabadon kószáló szent tehenet. Ezért lepődtünk meg, amikor egy tisztáson felfedeztünk egy láncra kötött, legelésző bocit. Nem tudtam megállni, hogy meg ne vakarjam butuskán kedves fejét. A vakarásra elégedetten nyalta meg szaftosan nedves orrát, farkával csapkodva hajtva a legyeket. Nyelve feltűnően liláskék, hasonló színű, mint az itteni kecskéké. A nagy tőgyű keralai kecskék másfélék, jóval nagyobbak, mint magyar rokonaik. Vidám mekegéssel bóklásznak naphosszat, csak a fejés idejére állnak meg, hogy könnyítsenek tőgyük súlyán.
Az üdülőhely különös színfoltjai a jópofa virgonc kutyák, akiket valószínűleg egyetlen kan kutya egy közös nősténytől nemzett, annyira egyformák. A zsemleszínű kutyák kivétel nélkül hosszú lábúak, hegyes fülűek, kampós, kunkori farkúak. Hozzátartoznak a parti képhez. A reggelt nagy hancúrozással köszöntik, szaladgálnak, csaholva üdvözlik egymást, s a korai kocogókat, beleharapnak a fodrozódó sós vízbe, hangos ugatással ijesztgetik, kergetik egymást. A vidor futkosás után ki-ki megkeresi kosztot adó szakácsát, hátha leesik egy kis falat, odavetett finomság, aztán teli hassal nyugovóra térnek. Árnyékba húzódva vagy asztal takarásában durmolnak naphosszat, a homokba mélyedést fúrnak, abban gömbölyödnek össze, a vizes homok hűsíti testüket a nagy melegben. Nem zavarja álmukat semmi, szabadon, elégedetten élnek. Az egész napi alvás után estére kiébrednek, kipihenten indulnak kosztért, vagy vakaróznak nagy átéléssel. A vidám kis bolhás állatok kiálló bordáikat pengetve ritmusosan gitároznak. A hűst hozó estén élnek igazából, ekkor vannak elemükben. Hatalmasat játszanak kergetőzve, aztán valami vélt vagy valós ok miatt hirtelen csatasorba rendeződnek, két csapatra oszlanak. Rezgő fülekkel, felhúzott ínyekkel, csattogó fogakkal, harci pózban feláll egymással szemben a két ellenséges tábor. Lassan fenyegetően elindulnak egymás felé. Izgalmas pillanatok, feltehetően komoly sérelmük akadt, törleszteni akarnak. Mikor már oly közel vannak egymástól, hogy érzik a másik leheletét, hallani vélem állkapcsuk vészjósló csattogásait, vélni látom kicsorduló vérük, megsebzett bőrük, tátongó sebeiket. Nem akarok vérengzésük tanúja lenni, becsukom szemem, befogom fülem, aztán várok, hogy csituljanak a felkavart érzelmek, vége legyen a harcnak. Kis idő múlva kikukucskálok ujjaim résein, s nem akarok hinni a szememnek, mert a két viszálykodó eb sereg ismét jókedvűen rajcsúrozik. Futkosnak, hemperegnek a homokban, leszaladnak a vízhez, belegázolnak, vidáman morognak, mintha csak azt mondanák, nem szabad komolyan venni őket, mindez csak játék volt csupán.
Esti sétánk alkalmával majdnem rálépek egy skorpióra, mezítelen, fedetlen lábam közvetlen közelében ásta be magát a homokba, felfelé álló mérges farka antennaként követi testét a puha fövenybe. Szállodánk pálmafáin még a hajnali sötétségben elkezdik napjukat a korán kelő derűs mókusok, önfeledten kergetik egymást, köszöntik a napot. Láttunkra riadtan szaladnak fel a pálmák legmagasabb csúcsára, majd amikor oszlik a veszély, tisztul a levegő, lemerészkednek onnan, zuhanórepülésben vetik alá magukat az alsó ágak egyikére. Búvóhelyükről, hollétükről rezgő szőrpamacsú nagy füleik árulkodnak. Muris, ahogy felcsapott farkukkal, imádkozó, mellső lábaikkal fogják csemegéjüket, lakmároznak valami finomat. Felkészültünk a szúnyoginvázióra, de sem szúnyog, sem más rovar nem kellemetlenkedik, kivéve a masírozó hangyákat.
Azt, hogy a hangyák imádják a jó illatú kókuszolaját nem sejtettem, erről saját bőrömön győződtem meg. Egy délutáni pihenésemet zavarta meg egy egész hangya ármádia. Zuhanyozástól ideig-óráig felfrissült pecsenyére sült testtel pihegtem az ágyon, s elmélyülten figyeltem a plafonon masírozó hangyajárat kitaposott ösvényét, amint zárt sorokban, megszállottan gyalogoltak előre. Elmélázásomból valami furcsa bizsergető érzés zökkentett ki. Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam testemen a milliónyi apró állatot, mintha mákkal szórtak volna be. Csípésüktől sajgott lesült bőröm, égető érzést érzek. A zuhany alól kilépő párom jót nevetett rajtam. Könnyű neki, gondolom magamban, hisz őt nem csipkedik. Bár jól tudom, hogy nekik is kell élettér, és feltehetően épp az útvonalukon fekszem, most mégis fellázadok ellenük. A mosolygós szobainas begyakorlott mozdulatokkal szórja körbe szobánkat valami mérgező porral, talán DDT-vel. Az akció után önvádat érzek, a nem ártás, az ahimszá elvét követő lelkiismeretemmel nem tudok mit kezdeni. Azon töprengek, hogyan fogok elszámolni magammal, a lelkemen fog száradni a sok-sok kis hangya élete. Talán nem kellett volna megöletni őket, végül is sajnálom szegényeket, isten teremtményeit.
