Szobánk a Sea Rock hotelben táncteremhez hasonlóan tágas, óriási ablaktáblája teljes szépségében tárja fel előttünk a végeláthatatlan tengert. A pazarló helykihasználású, értelmetlen beosztású fürdő több mint tíz méter hosszú, kész kirándulás, amíg a mosdótól elérünk a zuhanyozóig. Valóságos lakosztályt birtokolunk, méretei alapján, akár egy héttagú család is megszállhatna benne. Ablakunk nyugatra néz, így a szobánkból is nyomon követhetjük, amint a vörösen izzó napkorong a tengerbe merül. Itt az Egyenlítő közelében különösen gyönyörűek a naplementék és a napkelték, nem tudunk betelni a természet tökéletes esztétikumával. Nincs átmenet a nappalok és az éjszakák között, hiányoznak a hajnali pirkadatok és az esti szürkületek. Hirtelen világosodik ki, és az egyik percről a másikra szakad sötétség a tájra. A nap tizenkét óránként, menetrendszerűen reggel hét órakor kel fel, este hétkor tér nyugovóra. A tenger szüntelen dübörgő morajlása kitölti szobánk minden szögletét, bensőmben tovább zúg zajongva.
A szálló személyzete kulturáltan vendégszerető, mindent megtesznek, hogy kényelmesen, jól érezzük magunkat, ám nagyon zavaró baksisimádatuk, kellemetlen, hogy minden mozdulatukért, cselekedetükért rögvest benyújtják a számlát, ellenszolgáltatást várnak, amit egyébként is megkapnának. Nem kérnek, de minden szónál többet mond kérlelő szemük. Talán az a legkellemetlenebb, ha valamilyen oknál fogva az elvárt tarifánál többet sikerül adnunk, ennek ugyanis az a következménye, hogy a díjazott árnyékként szegődik hozzánk, újabb és újabb jótéteményt produkál, amiért ismételten baksis dukál.
Legfeltűnőbb portásunk kapzsisága, már-már leplezetlenül követeli, vagy inkább kiprovokálja tőlünk - feltehetően másoktól is - a neki járó borravalót, pedig az adminisztráláson és a köszönésen kívül nincs velünk sok dolga. Óhajait kertelés nélkül, pimaszul közli, szuvenírként mindent - többek között tollat, órát, zsebrádiót, fényképezőgépet, magnókazettát, férfiinget - szívesen elfogadna, sőt az egyik reggel kívánságát egy újabbal egészíti ki, megígérteti velünk, hogy Magyarországról küldünk neki gipsy songokat. Magabiztos fellépéséről sugárzik, hogy nem szenved semmiben sem hiányt. Egyébként nagyon tájékozott, meghatódunk, ahogyan ismeri a magyar futballcsapatot, az aranycsapatból emlegeti Puskást, focimeccseket idéz fel, eredményeket sorol, sőt azt is tudja, hogy országunk fővárosa Budapest. Jólinformáltsága ellenére sem vívja ki rokonszenvünket a jóképű, termetes portás, ugyanis lerázhatatlan, kullancs természetét ki nem állhatjuk. Mivel nem nagyon kívánunk vele találkozgatni, többnyire tolvaj módjára osonunk el pultja előtt. Ez azonban nem jár mindig sikerrel, többnyire kiszúrja sunnyogásunk, s hogy mindenki meghallja, tüntetően nagy hanggal üdvözöl bennünket. Különösen a bejövetel körülményes, tudniillik a bejárati ajtó elé tett lavórban illő leöblítenie minden belépőnek a homokos lábát, így aztán vizes lábnyomaink árulkodó foltjai könnyen felfedik fondorlatos lopakodásainkat. A jó fülű, éles szemű portás előtt nem könnyű észrevétlennek maradni. Az előtte lévő pulton szembeötlőn feketéllik egy lakattal lezárt telefon, ez lehet a vendégekkel szemben egy nagyfokú bizalmatlanság, de árulkodhat a vendégek alapos ismeretéről is.
A hotel kövér, zsíros tulajdonosa sem nyeri el szimpátiánkat. Esténként valószínűleg a bevételért jön, amikor megjelenik óriási luxuskocsijával. Többnyire magával hozza elhízott, túltápláltan elrontott nyafka fiát. A megveszekedetten komisz, értelmetlenül vernyákoló, mindig duzzogó, félrenevelt hétéves forma gyerek jelenlétét nehezen viseljük. Elképesztő látvány, amint kezének egyetlen mozdulatával lesöpri az asztalról a teli poharakat és üvegeket. Mindezért apjától egy ejnye-bejnye intést sem kap, a személyzet pedig lévén főnökgyerek, fapofával statisztál hülyeségeihez. Hiába, fizetésüket a rakoncátlan gyerek apjától kapják, tőle függ megélhetésük, kiszolgáltatottak.
A főnök öccse viszont kifejezetten rokonszenves számunkra. A hórihorgas, kisportolt alakú, szemüveges fiatalember geológus. Attól függően, hogy munkahelyéről jön, vagy éppen itt tartózkodik, hol remekbe szabott, kifogástalan öltönyben, hol trikós-derekára csavart dhótis összeállítású lenge szerelésben jelenik meg. Kedvenc sportjai lehetnek a kézilabdázás és a kikapcsolódásként űzött sakk, mert, amint teheti, rögvest kihasználja a kínálkozó alkalmat, mindkettőt szívesen játssza. Egy varázslatosan szép, holdfényes, csillagos estén, mikor már túl vagyunk a vacsorán, italainkat hörpöljük, ráérősen beszélgetünk, vagy nagyokat hallgatva figyeljük a robajló tenger szűnni nem akaró búgását, megáll asztalunk előtt, s udvariasan helyet kér. Szívesen osztjuk meg vele társaságunkat, hisz az esti séta még ráér, egyébként is a többi vendég még csak várakozik vacsorájára: a roston piruló halakra és a parázson sülő rákokra, a lobsterekre.
Hamar kiderül, miért tisztel meg jelenlétével, hisz rögtön előkerül drágakő-gyűjteménye, egy ceruzalámpa és egy lupe, hogy jobban szemrevételezhessük a gyönyörű darabokat. A különböző színekben csillogó, csodálatos fénnyel szikrázó kövek mindegyikéről van mit mondania, külön kis előadásban számol be azok eredetéről, előfordulási és lelőhelyükről, megmunkálási technológiájukról, értékeikről. A smaragd, a gyémánt, rubin, zafír, akvamarin, türkiz, ametiszt drágakő kollekció láttán nem dobog gyorsabban szívem, fel sem merül bennem a vágy, hogy akármelyiket is birtokolhassam. Soha nem vonzott, nem hozott izgalomba efféle világi hívság, pedig a fiatalember azzal a nem titkolt szándékkal mutogatja meg ritka kincseit, hogy veszünk féltve őrzött, nagyszerű készletéből. A meghiúsult üzlet azonban nem zavarja, így hát a kövek megszemlélését követően, ismerve férjem sakkszenvedélyét, egy baráti partit javasolok. Mindketten örömmel kapnak az ötleten.
Attila az első játszmában fehér figurákkal játszik, királycsel megnyitása után röviddel felhangzik a sakk, majd nem sokkal később a matt. A vereség sem szegi kedvét ifjú barátunknak, mert újabb partiért lelkesedik, de azok sem hoznak jobb eredményt számára. Attila királyindiai védelemmel folytatja, majd megcsillogtatva tudását, a dán csellel rukkol elő. Férjem a játékban nem ismer tréfát. A fiatalember szeret, de nem tud sakkozni, többnyire ösztönösen játszik, gépiesen lépeget, átgondolatlanul támad, a szabályos megnyitásokat nem ismeri, az áldozatul felkínált gyalogokat azonnal mohón leüti, nem számolva azzal, hogy ebből a későbbiekben komoly problémái adódhatnak.
A ’boss’ rokona nem hoz dicsőséget őseire, akik minden valószínűség szerint e játék feltalálói, a hagyomány ugyanis a sakkjátékot Indiából származtatja. Állítólag az időszámításunk kezdete körüli években már ismerték itt a sakkhoz hasonló játékot a csaturangát, amit eredetileg négyszínű figurákkal négyen játszottak. A legenda szerint a sakkot egy bráhmin találta fel, aki jutalmul „szerényen” mindössze annyi búzaszemet kért a rádzsától, amennyi a 64 kockát tartalmazó sakktáblára „rátehető” oly módon, hogy az első kockára egy, majd ezt követően mindegyikre az előző kockán lévő búzaszemek kétszeresét teszik. Rövid számolás után kiderült, hogy ennyi búza nem terem a Földön. A vesztett partik után az ifjú földtantudós elismerése jeleként megkülönböztetett tisztelettel néz férjemre, a légkörtan kutatójára. Nagyrabecsülését nem rejti véka alá, minden találkozásnál őszinte örömmel üdvözöl minket.
