Nem tudok megbékélni a riksásunkkal, ez a mostani is becsapott, de az előttünk megálló is megszeghette a játékszabályokat, hasonló afférja akadt utasával. Az angol lányt is átverhette járművezetője, Attilát hívja segítségül, de ő sem tud mit kezdeni a szószegő fiatalemberrel. Nem használ semmiféle szemrehányás, adja a süketet, szemrebbenés nélkül hallgatja a mihaszna prédikációt, lepereg róla. De az is lehet, oda sem figyel, hagyja elmenni füle mellett a szónoklatot. Mindössze azzal érvel, hogy használhatatlan a taxamétere. Nehezen viselem el, de próbálom megérteni ezeket a pitiáner átveréseket, az angol lány is int végül, és sarkon fordulva morog a fogai között. Kényelmesen oldom meg a vitás ügyeket, ezúttal is Attilára hagyom az alkudozást, a sofőrökkel nem kívánok foglalkozni. Dohogok magamban még egy kicsit, hiába náluk más a mérce, az ilyen kisebb átverések nem esnek olyan súllyal a latba, mint nálunk, ami nekünk szemérmetlen, számukra teljesen természetes. Sajnos nálunk a felsőbb szinten és nagyban megy az átverés!
A kocsifordulóban sovány inas, cserzett bőrű asszonyok dolgoznak. Kőtörők. Ősi technológiával repesztik, verik széjjel a mázsás bazalt tömböket, kalapáccsal pattintgatják egyre kisebb darabokra, dió nagyságú zúzalékká a hatalmas köveket. Az ütések nyomán éles kőszilánkok repülnek szanaszéjjel, üvegesen csillog a kristályos kőmorzsalék. Mint a bazalt, olyan szürke és barázdált az asszonyok arca. A tűző nap sugarai elöl napszítta, fonott kókuszlevél ernyő alatt találnak menedéket. Naphosszat törik a követ, ott van köröttük gyerekük és ételhordójuk. Fátum rendelte sors ez, talán előző életük bűnei miatt vezekelnek, törlesztenek ezzel a kegyetlenül nehéz munkával. A karma szerint jó tettekért jó, rossz tettekért gonosz sors vár, mindenkinek „meg kell ennie a gyümölcsöt, amely a maga ültette magból fakadt”. A rideg sorsú asszonyok arcán nem fedezek fel semmiféle elégedetlenséget, békétlenséget, mintha természetesnek tartanák nehéz életüket. Gépiesen verik a keményen ellenálló követ, megállás nélkül végzik dolgukat. A kész zúzalékot az úton portyázó, nyitott platójú Tata billencsek viszik el, út- vagy vasútépítéshez. A közeli kőfejtésből hozzák a következő adag kőtömböt. Az egyik asszonynak megtetszik földig érő, acélkék hímzett ruhám. Őszinte elismeréssel dicséri ízlésem. "Very beautiful clothes", mondja és keze a röpke dicséret alatt sem pihen meg, veri szakadatlanul a követ. Az ismeretlen kedves keralai asszonyka szavaitól melegség költözik szívembe. Hálásan mosolygok és integetek az elhasznált testű, fonnyadt mellű, meleg érzésű, fekete kőtörő nőnek.
Időmilliomosként úgy döntünk, hogy a falu felé vesszük az irányt. Nemcsak a parton járkálunk le-föl, mint a többi nyaraló a világítótoronytól a buszvégállomásig vezető kaptatóig, hanem messzebbre is elmerészkedünk, túl az üdülőövezettől más tájak után kémlelünk. Bepillantunk az itt lakók mindennapi életébe, ami nem különbözik semmiben sem a világ más tájain élőkétől, itt is esznek, isznak, dolgoznak, szenvednek, szeretkeznek, örülnek, szeretnek. Lépteinket többnyire népes gyereksereg kíséri, ismerkednek velünk, tollat, karórát kunyerálnak ajándékba, hozzá pár rúpiát ételre. A legapróbbak csupasz fenékkel totyognak nagyobb testvéreik nyomában. Feketék, kedvesek, kíváncsiak, barátkozók, és elvárják, hogy adjunk nekik valamit, akármit, az a fontos, hogy kapjanak valami holmit, egész lényükben remegnek valami apróságért. A puccos üdülők, hotelok, motelok mögött megbújva áll egypár kunyhó is, szerényen behúzódva a pálmák árnyékos mélyére, hogy ne pillanthassák illetéktelen idegen szemek. A napsütötte tisztás kimélyített tarlója szárad a napsütésben, nemrég arathatták le a rizst. Lent a parton jókat szippantunk a friss levegőből, bár az erős párásság időnként megüli mellünket.
Jóleső túránkról visszatérve Radha rohan elénk, az ő talpait nem égeti az átforrósodott csillámló fekete homok, az én lábam annál érzékenyebb, mert kapkodva ugrálok az izzó kvarcos homoktengerben. Radha duzzogva kéri számon rajtunk, hol jártunk, miért voltunk ilyen sokáig távol, kedves szemrehányásai nem tűnnek komolynak. Kiengesztelésül fagylaltra hívjuk, most látunk először fagylaltost a parton. Elégedetten nyalogatja a fagyasztott csokoládés-vaníliás édességet, peckesen lépked mellettünk vékony dereka alatt gömbölyödik formás kis fara. Radha méltán büszke istennői nevére, hisz Krisna isten legkedvesebb szerelméről nevezték el szülei. A flangálás során hozzánk csapódik Tampi is, aki vagy kimenőt kapott, vagy egy kis időre meglógott a munka elől. Ezúttal Tampi veszi a fejébe, hogy malajálam nyelvleckét adjon számomra. Könnyű, biztat, csak mondjam utána azt, hogy kumárum, kumári, manaválan, manavátti, vagyis fiú, lány, vőlegény, menyasszony. Leheveredünk egy napernyő alá, kicsattanó jókedve van minkét gyereknek. Úgy veszem észre, mintha Radha évődne Tampival, bár lehet, hogy rosszul látom. Tampi viszont előttem produkálja magát, s mint akit felhúztak, az ember szót, a manushyát kezdi ragozni, manushyane, manushyanótu, manushyannu, manushyanta, manushyanil. A sok manushyától már szédülök, fülemet befogva jelzem, hogy a többes számból nem kérek már többet, elégséges ennyi is. Szumáti jelenik meg hatalmas vékájával a fején, leteszi elénk a homokba, válogathatunk gyümölcseiből. Santi is követi, fején egyensúlyozva tartja árukészletét. Megáll előttünk, kísérletezik, talán veszünk valamit, s egy barna mintás anyagot kínál megvételre. Szumáti és Santi pihennek egy kicsit, majd indulnának dolgukra. Férjem, mint általában, most is felsegíti Szumáti fejére a súlyos kosarat. Az öböl felől egy apró, vékonydongájú, száris nő közeleg, fején úgy tíz-tizenkét téglát egyensúlyoz, építkezéshez viheti súlyos terhét.
