Kovalam tengerpartját nemcsak egészséges gyereksereg népesíti be, hanem akadnak itt szerencsétlen sorsú, valamilyen rendellenességtől, betegségtől szenvedők is. A partrésznek megvannak a maga koldusai, elesettjei, akik naponta elzarándokolnak ide egy kis alamizsnáért, az éhenhalás elkerülése reményében valamicske könyöradományért. Le-föl, oda-vissza, fáradhatatlanul járják a partot, egy-egy rúpiáért esedeznek a pecsenye pirosra sült, tehetős üdülőknél, pásztázzák az újonnan jötteket, hátha azok szíve előbb meglágyul, jobban megesik rajtuk.
Egy jóképű, tiszta arcú, őszinteséget sugárzó, kedves fiú különösen szimpatikus számunkra. Mindkét lába tőből hiányzik, testének súlyát a karjaival lendíti előre. Tenyere - az eredeti funkciótól eltérően - átalakult kérges talppá, megvastagodott, elszarusodott. Edzett karjaiból izmos muszklik dudorodnak. Láttára mindig összeszorul a szívem, pedig o nem kér a sajnálkozásból. Trivandum környékéről jár ki minden nap, a busz lépcsőjére tapasztalt mozdulattal húzódzkodik fel, senkitől nem vár segítséget, önállóan közlekedik. Mindig hófehér, frissen vasalt inget és sötétkék rövidnadrágot visel. Frizurája jól ápolt, arcáról a lényét szépítő igaz mosoly nem hervad le soha. Szerencsétlenségéről egy szóval sem kérdezzük, hiányzó lábának csonkjára még csak egy szempillantást sem vetünk. Nincs jogunk vájkálni fájdalmában.
A leprások bádogbögrével járják a partot, mindenkihez odamennek, mindenkit üdvözölnek. Az elutasító magatartásra azonnal reagálva, rögtön tovább állnak, nem erőszakosak, de másnap azért ismét próbálkoznak. Szomorú a felénk kinyújtott ujjatlan kezek, kéregető tenyerek látványa. Leírhatatlanul megrendítő.
A koldusok nemcsak kéregetnek, hanem valami hasznosat is végeznek, többnyire képeslapokat árusítanak. Egy féllábú fiatalember, több-kevesebb sikerrel turista albumokat árul. Mankója árulkodó ívet húz a homokban.
Az öbölnek több szent embere van, a mi partunk szentje kortalan öreg, aki lehet hatvan de, lehet kilencven éves. Alighanem ezen a partszakaszon élte le életét, itt öregedett meg. Mindenki ismeri, elfogadja, sőt mintha becsülné is. Nyeszlett csont-bor testét derekára csavart dhoti és a vállán átvetett kendő fedi. Előtűnik kiálló bordáinak grádicsa, mellének rugalmas szőrepedája. Arcának finom vonásait nem rondította el a múló idő. Jobb kezében méretes botja valamiféle tiszteletet ébreszt az emberben. Lenge dhotija olykor tisztára mosottan leng piszkafa lábai körül, haját és méteres szakállát azonban évtizedek óta nem érinthette víz, csak monszun idején az eső. Szent emberünk annyira hozzátartozik a partszakaszhoz, mint tengermederhez a víz, égbolthoz a csillagok. Hiányzik, ha eltűnik látószögünkből, keresve kémleljük, mikor jön vissza.
Megnyugszunk, ha közelit, tehát nincs baja, csak elcsavargott. A rátarti, önérzetes agg férfi nem kéreget, nem koldul, a kevéske pénzért, amit kap, megdolgozik. Idős emberünk becsülendő tulajdonsága, hogy nem ígér misztikus jövőt, nem jósol, nem varázsol, nem szúrja át arcát késsel vagy kötőtűvel, nem lovagoltat elkerített skorpiót, nem tudja, hol van a szent kő, és merre található életelixír. Semmiféle hókusz-pókusszal nem eteti a világos bőrűeket, nem olvas a csillagokban, és nem nézegeti a tenyerek hieroglifáit. Ő a kocsik beállását irányítja, ehhez ért, és emellett ő Kovalam fotómodellje. Pár rúpiáért hagyja magát lefényképezni. Személyében bárki valódi, élő szentet örökíthet meg, ezért viszont elvár egy kis ellenszolgáltatást, ami biztosítja napi betevőjét.
Érdekes taktikával dolgozik, a kiszemelt idegen elé áll, oly közel, hogy szinte súrolja az illetőt, nem lehet nem észrevenni, aztán ha felkeltette áldozata érdeklődését, szikkadt derekát kihúzza egyenesre, szakállának ősz zuhatagát csábosan meglengeti. Van ebben a felkínálkozásban valami ledérség, olyan, mint amikor egy kívánatos lány mutogatja bájait, formás fenekét, melleit. Kétségtelen azonban, hogy ősz mesterünk legfőbb ékessége hullámos, ápolatlan szőrzete, ami csak közelről hat koszosnak, távolról és fényképről jól mutat. A kedves kis öreget megőrizzük emlékezetünkben.