A nyaralók számára külön programot jelent a reggeli halászat, a nap fénypontjaként megkülönböztetett figyelemmel kísérik a halászok munkáját, drukkal kevert izgalommal várják vissza őket portyáikról. A halászasszonyok is ott toporognak a parton, kezükben jókora vájlingokkal, halas edényekkel. Várják párjaikat és a napi haladagot. Türelmesen kémlelik a végeláthatatlan vizet.
A keralaiak nagy halevők, a halászcsaládoknak – a rizs, a zöldség és a gyümölcsök mellett – a legfőbb tápláléka a hal. Noha közöttük is sok a vegetáriánus, a hidegvérűek fogyasztása – köztük a halé is – megengedett számukra, nem tudnak betelni vele: reggelire, ebédre, vagy vacsorára, egyaránt szívesen fogyasztják a frissen készített halételeket.
A halászok még a napkelte előtti hajnali sötét szendergésben indulnak ki a nyílt tengerre. Mikorra a keleti égbolton feljön a nap, már javában dolgoznak. Jellegzetes katamaránjaikkal, vagy többevezős bárkáikkal szállnak vízre, de néha a fából kivájt kenuikkal is kieveznek. Ezen a partszakaszon nem halásznak motoros halászhajókkal. Katamaránjuk tulajdonképpen egy kettős törzsű, kókuszkötelekkel összekötözött fahasábokból álló tutaj. A vízi jármű két oldalán kifektetett úszóinak nyitott résein át szabadon jár ki-be a víz, felcsap rájuk a hullám. Halászbárkáik a normandiai hajók kicsinyített másai, páros számú evezőseik egy csapásra merítik lapátjaikat a vízbe, és ütemesen lendül előre a bárka, siklik tova. A hajó farában egy halász hangos vezényszóval irányítja az evezőseket, szemével kémleli a vizet, keresgéli a halászáshoz legalkalmasabb helyet. Csak bent a nyílt vízen dobják be hálóikat, piszkálgatják a tenger vizét, csalogatják hálójukba a butácska halakat.
A partra visszaérve félkörös kötelékbe állva, az ősi időktől begyakorlott, összeszokott mozdulatokkal vonják a kókuszköteleket. Araszolva, szinte centiként jön kifelé a háló. A halászat évezredes mestersége apáról fiúra öröklődik, a jelenben él a múlt. Megdolgoznak a napi betevőért. Elnézem, ahogy ezek a kis pöttöm emberek, színes dhotikban, ingekben, fejükön körbecsavart kendővel, félkört alkotva, kötelékben állnak egymás mögött. Lecövekelt lábaikat megvetik a sárga fövenyen, nekifeszülő izmokkal, hórukk-szóra vonszolják ki a vízből, a néha halaktól súlyos hálót. A sor legvégén álló halász diktálja a tempót, és az ő feladata a tengerből kiszabadított háló karikába csavarása is. Az izzasztóan kemény munkát a jól megtermett, kipihent turisták könnyű szórakozásnak, reggeli testedzésnek tartják, be- besegítenek a kötélhúzásba. Fogd meg, ereszd meg, nemsokára feltűnik a halászzsákmány. A halfogás azonban nem jár mindig szerencsével, időközönként az eredmény szegényes, a háló alján csak apró halak és gyöngyházszínű pikkelyek csillognak ezüstösen. Az ilyen sikertelen fogások láttán a segítőkész világos bőrűek, mint a kámfor felszívódnak. A halászok csalódottságát látva, eloldalognak az addig segítőkész idegenek, csak a halászasszonyok várják az osztozkodást, és természetesen szent emberünk sem maradhat ki a porciózásból. A kutyák tisztes távolból figyelik a jelenetet, nekik is mindig jut valami maradék.
A halászás végeztével a bárkákat, katamaránokat a szárazföldre vontatják, a köteleket és a hálókat – védendő az erős napsugárzás ellen – gyékénnyel takarják le. Aztán másnap, a több szerencse reményével, megint minden kezdődik elölről. A nagy fogások lehetőséget adnak egy kis plusz keresetre, a tengeri állatokat szívesen vásárolják meg a helyi éttermek.
