Közeleg a visszautazásunk napja. Kihasználva a még hátralévő időt, úgy döntünk, felkeressük India legdélibb csücskét, a Comorin-fokot, vagy, ahogy az indiaiak nevezik: Kanyakumarit. Másnap reggelre tervezzük az indulást. Ám nem sokkal utána, hogy befizettünk az útra, érzem, nincs velem minden rendben. Mintha a fejem vízzel teli lenne, úgy feszít, gyanúsan kapar a torkom, s az orrom eldugult. Valószínűleg megfázhattam, fut át agyamon, máris okolom fránya ventilátorunkat, de folytatva a gondolatsort, lehet, hogy valamilyen vírus fertőzött meg. Mindazonáltal rossz közérzetem nem gátol meg benne, hogy holnap elmenjek párommal Kanyakumariba.
Éjszakám rosszul telik, verejtékben úszva álmatlanul forgolódom az ágyban. A korán induló buszon, ha rám néz valaki, méltán vélheti, hogy úgy gubbaszt ez a nő, mint egy beteg, tüsszögő túzok. A tájból nem sokat észlelek, azt sem veszem észre, mikor léptük át Kerala határát, mikor értünk Tamilnáduba. Lapos kis épületeket hagyunk magunk mögött, sok kókuszpálmát és banáncserjét látok, azokat is csak elmosódottan. A cégtáblákon, a keralaihoz hasonlító kerek betűs írásokat fedezek fel. Azt olvastam, hogy a dravida nyelv ábécéje, a szanszkrit ábécé módosulásaként jött létre. Mind a malájalam, mind a tamil nagyon gyors nyelv, beszédük úgy pereg pattogva, mintha apró kavicsokat ráznának egy bádogdobozban.
Az út menti településeken hömpölyög az emberfolyam, a már tűző napon, gumipapucsos lábak csattognak az átforrósodott aszfalton. Mindenki végzi a maga dolgát. Ezek az emberek is sötét bőrűek, de jóval magasabbaknak, inasabbaknak látszanak, mint a keralaiak. A férfiakon öltözetként nem fehér dhótit, hanem többnyire színes lungit látok, s a nők is mintha másféleképpen raffolnák szárijukat, mint például Delhiben élő honfitársaik.
A tamilok büszkék dravida származásukra, sok ezer éves kultúrájukra, magukat tartják India őslakóinak. Történelmük során gazdag és erős királyságaik voltak, hatalmas templomokat, öntözővíz-tárolókat, gátakat és utakat építettek. Híresek voltak haditengerészetükről, például 1205-ben meghódították a maláj Sri Vidzsaja királyságot. Tamilnádut többségükben hinduk lakják, sokan ezt az államot tartják a hagyományos hinduizmus központjának, az indiai civilizáció egyik terjesztőjének. A szanszkrit írások után a tamil nyelven íródott irodalmi művek a legrégebbiek. Az első tamilul megírt emlékek az i.e. II. században születhettek, óvatos becslések azonban ezt az időpontot inkább az i.sz. II. századra teszik. A bráhmin származású Szubramania Cs. Bháratí (1882-1921), korának egyik neves írója, akit méltán tartanak a modern tamil stílus megteremtőjének, hazája nagyságáról így ír:
„Sok nyelvet ismerek ugyan, hanem a tamilnál |
Egy másik versében pedig az alábbi sorok olvashatók:
„A szép Tamilországról szólni – méznél |
Bhárati 1910 és 1919 között, a Nemzeti Kongresszus Párt szélsőséges szárnyával került kapcsolatba, ezért emigrációba kényszerült, majd rövid időre börtönbe csukták. Haláláig ismét egy lapnál dolgozott. Rövid életének egy sajnálatos baleset vetett véget, Madrászban egy templomi elefánt halálra taposta.
A tamilok számára a tamil nyelv szent és sérthetetlen, ezért fogadták fekete zászlókkal az 1958 januárjában a Madrászba érkező Néhrút, így kívántak tiltakozni az árja elnyomás ellen, követelve a hindi nyelv kötelező oktatásának megszüntetését. Elszántságukra jellemző volt, hangsúlyozták, hogy elutasítás esetén még a polgárháborútól sem riadnak vissza. Az 1967-es választás után a tamilok elálltak az Indiától való elszakadás gondolatától, ezzel egyidejűleg megszűnt az iskolákban a hindi oktatás, valamint törvényben engedélyezték, hogy a hivatalos ügyintézés angol nyelven történjék. Egy korabeli híradás arról számolt be, hogy Tamilnádu kormánya egy Delhiből érkezett hindi levelet azzal az érvvel küldött vissza, hogy a levélhez nem mellékeltek angol fordítást. Ugyanis Delhi és Madrász között abban az időszakban már, vagy angolul folyt a levelezés, vagy a hindi nyelvű átirathoz csatolni kellett az angol fordítást. 1986 őszén a központi kormány „hindi nyelv hetet” kívánt rendezni, ami azt jelentette, azon a héten az összes hivatalos levelet hindiül kell megírni, akik nem ismerik a nyelvet, azoktól azt követelték, legalább az aláírásuk legyen hindiül. Erre a felhívásra hisztérikusan reagáltak a tamilok, a hindi nyelvű feliratokat az állam összes vasútállomásán, postahivatalán valamint a kormányhivatalán (ugyanis csak ezeken az objektumokon voltak) megsemmisítették. Diákok és pártok tiltakoztak a hindi nyelv rájuk kényszerítése ellen. Sokan emlékeznek még Radzsiv Gandhira (1944-1991) India miniszterelnökére, aki a Tamilnáduban tett látogatása során pokolgépes robbantás áldozata lett. A pokolgépet egy tamil nő hozta működésbe, aki hat társával egyetemben a letartóztatás elől inkább az öngyilkosságba menekült.
A busz valamennyi ablaka nyitva, hiába ülök huzatban, mégis melegem van, kótyagos a fejem, talán hőemelkedésem is lehet. Homlokomon izzadtságpöttyök gyöngyöznek, szemem majd leragad. Sorozatban tüsszentek, akár egy nyuszi, Attila idővel abbahagyja a sok „Váljék egészségedre!” kívánságát. Szomjúság gyötör, csak folyadékot innék. Orromból vékony vízszerű váladék csöpög, olyan érzésem van, mintha csiklandozná orrom falát. Még a busz indulása előtt sikerült férjemnek egy guriga WC papírt szereznie, a későbbiekben sem tudtuk meg, merrefelé árusítanak papír zsebkendőt. Az indiaiak egyébként is furcsállják, ha a külföldiek zsebkendőbe csomagolják taknyukat, ok orruk váladékát többnyire csattanva csapják ki a földre. Hiába, ahány ház, annyi szokás! A WC papírt pazarló módon, szorgalmasan tépegetem, az elhasznált papíroktól táskám már kövérré dagadt.
A Kanniyakumaritól mindössze 18 kilométerre lévő Nagercoilon csak áthaladunk. Sajnos nem állunk meg, pedig e város számtalan idegenforgalmi látványosságot kínálna. A „kígyótemplom” jelentésű városba beérve, buszunk zsúfolt bazársorok között kanyarog, kerülgeti a töméntelen biciklist, szkúterest, motorost, riksást és autóst. Az egyik helyen virágkoszorúk függnek tízesével-százasával, füstölők füstje szál spirálban az ég felé. Valószínűleg a közelben lehet egy hindu templom. Némelyik bolt bejáratánál parázslón égő vastag madzag lóg, amiről rágyújthatnak a dohányosok. Ebben a városban található a kígyó-félisten, Nága tiszteletére épített híres Nágarádzsa templom. A január-február hónapokban évente megrendezett fesztiválokra, valamint augusztus és szeptember vasárnapjain rengeteg hívő zarándokol el ide, főleg asszonyok keresik fel ezt a helyet. A templomi ajándék itt nem édesség, hanem csak homok, melyet a kígyóistenség ereklyetartóban álló képe előtt a földről kaparnak össze. Állítólag a templom helyén eredetileg egy dzsain templom állt, ezt a vélekedést támasztja alá, hogy a templom oszlopain Mahávíra, a „Nagy Hős” (i. e. 599 k. - i. e. 527), a dzsainizmus megalapítójának képe látható. Mivel úgy tartják, hogy a kígyók szeretik, a hívok minden vasárnap tejet és tisztított vajat, ghít áldoznak istenüknek. Azt mondják, sok kígyó él a templom környékén, de halálesetről vagy kígyómarásról nem szól a fáma.
A templom kertje híres a Kígyó félistent, a Nágarádzsát szimbolikusan megjelenítő Nága virágáról. Ez az úgynevezett ágyúgolyófa virága. Ennek a 30-35 méterre megnövő, örökzöld fának a virágai narancs, skarlátpiros vagy rózsaszínben pompáznak, a virágok 3 méter hosszú virágfüzért alkotnak. A fa gömb alakú termései 15-24 cm átmérőjűek, bennük 200-300 maggal. A gyümölcs húsa kékes színű és nagyon kellemetlen, rossz szagú. E fákat, a kókuszpálmákhoz hasonlóan, nem szabad utak mentén, vagy forgalmas területek közelébe elültetni, mert a lehulló gyümölcsök balesetet okozhatnak. A fák, melyet a tamilok nágalingam fának neveznek, s a virágait pedig Siva-lingam vagy Nága-lingam virágoknak hívják, gyakran nőnek Siva templomok közelében. A hinduk szent fának tartják, mert a virágja a Siva lingamján pihenő - Siva lingamokkal körülvett - Nága szent kígyót formázza.
Közeledünk a Comorin-fokhoz. Az úttest minősége meglepően jó, az aszfaltburkolat széles és sima. A program szerint azonban előtte még megállunk Szucsindramnál. Magas tornyával már messziről látni a megigézően szép Thanumalayam templom tornyát. A templomot a hindu istenhármasság (Trimurti), Brahmá, Visnu és Siva tiszteletére emelték. A méltóságteljes templom hétszintes gopúramja - a dél-indiai templomoknál a falak fölé a világtájak irányába elhelyezett toronyszerű szobrokkal gazdagon díszített, „tehénvár” jelentésű kapukat nevezik így - kb. 40 méter magas. Az építményen szobrok és festmények, valamennyi fantasztikus színű kompozíció. A tető oldalain az indek két nagy nemzeti eposzának a Mahábhárata (A nagy Bhárata-háború) és a Rámájana (Ráma királyfi és felesége Szitá életének, valamint a Rávanával vívott harc története) eseményeit örökítették meg. A hagyomány szerint a Világmindenség ura, Siva itt áldotta meg a szőke, nagyevő, nagyivó óriás Indrát, aki lerombolta a sötét bőrű démonok várait.
A hindu utasok valamennyien betódulnak a templomba, mi kint maradunk, nekünk, mint idegeneknek, nincs bent semmi keresnivalónk. Noha Mahátma Gandhi az érinthetetlenek részére kiharcolta, hogy kasztkülönbség nélkül beléphessenek a hindu templomokba, mi viszont külföldiek vagyunk, olyan érinthetetlennek, akiknek nem jár ez a kiváltság. Pedig jó volna megnézni a templom közel 6 méteres Hanumán szobrát. Ez az isteni rangra emelt majom, a majmok királya, Ráma isten hűséges, alázatos, önfeláldozó segítőtársa. Szívesen megszemlélnénk a gopúram falait díszítő, s a legendákat ábrázoló faliképeket, s érdekes lehetne megszólaltatni és hallani a számtalan zenélő oszlopok valamelyikét, amelyekről azt írják, hogy megütve különböző hangszerek hangján szólalnak meg.
A templom szomszédságában lévő szent vízmedence szélén állva, a figyelmemet egy ágyneműt mosó asszony vonja magára, elnézem, amint hajlong, s dörzsöli tisztára a ruhákat. A medencével szemközti bazárok csecsebecsékkel megrakva, a környéken áll egy öreg fa, melyről azt mondják, hogy több mint 2000 éves, sőt sokan állítják, hogy van az már 2300 éves is. A fa üregében egy lingam található, mely állítólag a fából sarjadt ki, és három ága az isteni hármasságot jelképezi. Rossz a közérzetem és a kis település közelében nemrég történt baleset képe is nagyon lehangolt. Megrendített a helyszín látványa, elszorult szívem az összetört autó, a sok szanaszét repült használati tárgy, s a gazdátlanul heverő véres gumipapucsok láttán. Ez a kép sokáig kísért. Itt ácsorogva nem győzöm elhajtani magamról a rengeteg szemtelen legyet.
Közel kilencven kilométert tettünk meg, mire megérkezünk az egyenlítő közelében fekvő Kanyakumariba. Ezt a helyet rengetegen keresik fel, a hindu zarándokok főleg azért jönnek, hogy megmártózzanak az óceán szent vizében, sokan Gandhidzsí és Vivékananda előtt kívánják leróni tiszteletüket, míg vannak olyanok, akik egyszerűen csak a hely páratlan szépsége miatt látogatnak el ide. A legenda szerint itt ölt meg egy démont Kanjá Kumári, vagyis Szűz Kisasszony, vagy más olvasatban a Fiatal Szűz istennő. Itt ér véget India szárazföldje, a tengerparton megfigyelhető, amint a nap felkel a viharosan hullámzó Bengáli-öbölből, és lenyugszik a csendesebb Arab-tengerben. Középen terül el a végtelenbe vesző Indiai óceán. Amerre csak néz az ember, mindenhol vizet lát, óriási víztükröt. Ahol a vizek összefolynak, ott van Siva isten hitvesének, Párvatinak a szentélye. Az istennőt a szentélyben fiatal lányként ábrázolták, jobb kezében egy rózsafüzér, mint a bűnbánás gyakorlásának eszköze. Egy legenda szerint itt vette Siva feleségül Párvatit, a Himálaja király lányát. Az esküvő alkalmával a vízbe szórt hétféle rizsből hétféle - vörös, barna, sárga, ezüst, narancs, sötétkék és bíbor - színű homok lett, melyet megőrzött a tenger istene, Varuna. A templom körül ghátok (lépcsősorok), a déli oldalon lévő ghát szentelésre szolgál, úgy tartják, hogy az itt megmártózó, megfürdő, vagy a tenger vízében elmerülő zarándok lelke megtisztul.
A vízparton, az Amman templom szomszédságában emelték a modern építészet egyik remekét, a Gandhi Memoriált, Gandhidzsí emlékére, 1956-ban. Gandhit az indiai függetlenségi harc nagykövetét a Nemzet Atyjának, Bapunak tekintik. Halálát követően testét elhamvasztották, és a hamvait itt Kanyakumariban szórták a tengerbe. Mielőtt átadták a hullámoknak a teste maradványait, azon a helyen tartották urnáját, ahol most az emlékmű áll. A Gandhi Mandirt oly módon építették, hogy az épület tetején levő résen át, Gandhidzsi születésnapján, október 2-án déli 12 órakor, a nap sugarai pontosan arra a helyre esnek, ahol a hamvait tartalmazó urna állt.
A templomban őrzik Gandhi utolsó személyi tárgyait, azokat a holmikat, melyek az utolsó óráiban voltak vele. Mint Indiában a legtöbb emlékhelyre, a belépés itt is díjtalan. A Gandhi Memoriálban helyet kapott könyvtárban számos könyvritkaság szól Gandhi életéről és munkásságáról. Több ezer könyv, magazin méltatja filozófiai elképzeléseit, tanításait. Az ide látogatók valós képet kaphatnak a Nagy Lélekről. Emellett pamfletek, vagyis korabeli gúnyiratok, gyalázkodó röpiratok is olvashatók róla.
A parton a tengerbe ereszkedik a Nyugati Ghátok hegyvonulata, a víz alatti sziklák nagyon veszélyesek a hajósok számára. A homokos partot vörös sziklás partszakasz váltja fel, a parttól nem messze a sziklák némelyike kis szigetet képez a tengerben. Az egyikükre két templomot építettek, melyekbe az építkezés befejezése, 1970 márciusa óta, zarándokok és turisták ezrei látogatnak el. A szigetre bárkával lehet eljutni. A jegyvásárlásnál végeláthatatlan sor, csak hosszú várakozás után jutunk jegyhez. A lélekvesztőre temérdek embert szállítanak fel, veszélyesen inog, billeg a vízi eszköz, nemcsak oda, hanem visszafelé is halálfélelmünk van. Valószínűleg azonnal felborulnánk, ha mondjuk, a távolban feltűnne egy cápa, és minden utas az egyik oldalra tódulna.
A sziklás szigeten mindkettő templom hindu szentély; az egyik, a lapos tetejű, alacsony, pilléreken nyugszik, és jó kilátást enged a magasabbra, a Vivékananda emlékének szentelt templomra. Az emlékműnél túl sok az ember, náthám már sűrűre váltott, fogalmam sincs, honnan és hogyan jöhet belőlem ennyi sárgás-zöld váladék. Elanyátlanodva állok a tűző napon, és egyre csak tépem-tépem a WC-papírom, s törlöm-törlöm az orrom.
A Kalkuttában 1902-ben elhunyt (1863-1902) Vivékananda Szvámi, aki Náréndra Náth Datta néven, 1863-ban látta meg a napvilágot, ugyancsak Kalkuttában. A bölcselő és hittérítőnek Vivékananda a szerzetesi neve, a Szvámi pedig a szerzetesi címe. A bengáli misztikus hitújító, Rámakrisna tanítványaként, nagy műveltségre tett szert, s nyelvtudása révén nemcsak Indiában, hanem Európában és az Egyesült Államokban is sikerrel hirdette a hindu Védanta-bölcseleti rendszer modernül kifejezett tanait. A Védanta szanszkrit szó, jelentése a Védák (az árják vallási szövegeinek neve) tökéletes ismerete, végkövetkeztetése. Ez a legjelentősebb ind filozófiai irányzat mai napig is él. Leegyszerűsített lényege, hogy egyedül a világot létesítő Brahmá, az ős-ok, az igazi valóság, a világ csak látszat, érzékcsalódás.
Időközben sikerül szerencsésen partot érnünk. A busz indulásáig sétálgatunk, nézelődünk. Az egyik kilométerkőfélén felirat figyelmeztet mindenkit, vigyázzanak értékeikre. Lépten-nyomon árváknak gyűjtőkkel akadunk össze, képtelenek vagyunk ennyi szerencsétlenen segíteni. A visszaúton reméltem, pihenek egy kicsit, ebben megakadályoz a csomagtartóból rám szóródó homok, mely a mögöttünk ülő házaspár kislányának cipőjéből hull rám, s amikor ismét elzsibbadok, akkor egy flakonból víz folyik a fejemre. Feladom a pihenés iránti vágyamat. Bambán belefeledkezem a tájba. Visszatérve Trivandrumba, egy patikába betérve, a patikus javasolja, igyak sok folyadékot, egyek narancsot, citromot. Ajánlatára veszünk egy doboz Vicks VapoRub kenőcsöt, s egy orrszippantót. Noha az eukaliptuszos mentás kenőcs kezdetben mit sem használ, később jótékony hatású. Örömmel nyugtázom, hogy ismét az orromon keresztül tudom venni a levegőt, fejem kezd kitisztulni, és már a tüsszentés is elkerül. Egyre jobban érzem magam, holnap még alaposan szétnézzünk ebben a lüktető városban, s elbúcsúzunk a Holy Angel's Convent apácáitól. Berzenkedek a visszautazás ellen, de holnapután már Delhiben kell lennünk. Pedig szívesen maradnék még egy kis ideig.