Nagyobb térképre váltás
Nyugalmasabb környékre vágyunk már, ezért a vasúti felüljárót elhagyva kis keskeny utcán át menekülünk a szédítő forgalom elől. Itt is elsuhannak mellettünk időnként halk személygépkocsik és pöfögő autóriksák, de ezek már közel sem olyan zavaróak. A lejtős utcából szűk kis sikátorok nyílnak, a házakban most végzik az esti teendőket, vacsorát készítenek, virágot locsolnak, a gyerekeknek készítik a fürdővizet. Nagy a gyerekzsivaj, a lefekvés előtti rövidke időt kihasználják a virgonc lurkók. Fogócskáznak, mint megvadult csikók rohangálnak. Az anyukák hiába hívogatják az utcáról befelé csemetéiket, a hívó szavukra rá sem hederítenek, olyan szófogadatlanok, mint a világ más táján élők. Rezzenéstelen a levegő, szellő sem rebben, megrekedten rátelepszik a környékre. Egymást érik a fák ágai, lepedő nagyságú leveleik mozdulatlanul feketéllnek, óriási legyezőként borulnak fölénk.
Gondterhelten ballag hazafelé egy kecske, teli tőgye majdnem az aszfaltig ér, a bandukoló állat láttán, megint eszünkbe jut, hogy Trivandrumban eddig még egyetlen szent tehénnel sem találkoztunk. Mahátmá Gandhi a kecskét „a szegény ember tehenének” nevezte, mert a kecske is ad tejet, húst, fonalat, bort, trágyát, pénzért eladható, vagy elcserélhető. Betájoljuk a fel-feltűnő Visnu templom tornyát, jó irányjelzőnek bizonyul, csak figyelni kell, és elirányít minket az East Fortig.
A Ganésa templomban a hívők egy medence falához csapkodják az áldozati kókuszdiókat, amint eltörik egy-egy kókusz, akkorát szól, mintha valakik puskával lőttek volna. A széttört kókuszok illatos vize szertefröccsen. A jókora hindu mandirral szemben két megtermett öreg fa áll, óriásira nőtt koronáikon regimentnyi denevér él. A nappali alvás után már kiébredve, kipihenten frissen röpdösnek, mintha csak rajzanának, feketére festik az eget a megéhezett bőregerek. Ide-oda csapkodnak, lebernyegszerű szárnyhártyáik vitorlaként rezegnek, zizegő hangot hallatnak. Alacsonyan repülnek, röptükben bekapnak egy-két rovart, lepkét. Van miből választaniuk, az utcai lámpa fényének vonzásában milliónyi kis apró bogár röpdös. Fent az égen csillámló csillagok rezegnek, távoliak és nagyon fényesek. A denevéres fák tövében szent emberek gubbasztanak, a feléjük közeledő gyalogosok láttán mindig felélénkülnek, alamizsnáért nyújtogatják kezüket.
A zajos, fényes MG Road emberfolyamából – felénk véve az irányt - időnként kiválnak néhányan. Valószínűleg erre van dolguk, mert nem messze tőlünk elnyeli őket egy sötét kapualj. Furdalja oldalam a kíváncsiság, ugyan hová mehetnek? Tolvaj módjára osonok utánuk, talán látok valami érdekeset. Az udvarból buddhista szentély nyílik, a kiszűrődő sárgás fényben feltűnnek a buddhisták jellegzetes zászlói. Tehát a napzáró elmélkedésre igyekeztek Buddha követői. Illetéktelen kíváncsiságomon elszégyenkezve, azonnal fordulok vissza, semmi keresnivalóm ezen a helyen.
Kifelé jövet megakad a szemem a szemközti építményen, mint oly sokszor, most is belefeledkezem a nagyszerű gúlás hindu mandir képébe. 
Oly izgató, hogy jó volna ismét közelebbről is szemügyre venni. A megszámlálhatatlan egymásba fonódó szobor mintha csak élne, mozogna, a hindu képzelet tobzódása és a kőfaragók munkájának remeke ez. A Visnu mandirba csak hinduk mehetnek be, de még rájuk is szigorú öltözködési előírások vonatkoznak. A belépés a férfiak számára félmeztelenül, fehér dhotiban, a nőknek pedig csak száriban megengedett. Az ívelt kapun özönlenek befelé a hívők hívja őket az esti ájtatosság, az imától remélt megtisztulás lehetősége. Kívülállóként lesünk be a bazaltoszlopos csarnokba. Képzeletünkre és könyvünkre hagyatkozva képzeljük el, mit rejtegethet a templom mélye. Amint a bedekker írja, a mandapam egyetlen nagy gránittömbből készült, amibe számtalan szobrot véstek. A szentély három fülkére tagozódik, és úgy van megszerkesztve, hogy amikor a vaisnavák hódolatukat, tiszteletüket kívánják kifejezni Istenük előtt, akkor a fülkék bármelyikéből láthatják a világ urát, a középen elhelyezett Visnut. Az ezerfejű adisésa kígyóra támaszkodó Visnut istennők és bölcsek karéja veszi körül. Sridévi, Bhudési, Niladévi istennőkön kívül helyet kaptak a templom belsejében Subramanya és Ganapathy istenek, az emberoroszlán Naraszimha és a kedves, vidám Krisna. Az oltárok előtt délutánonként a kókuszdióhéjban rizst áldoznak az életfenntartó, világteremtő Lordjuknak és avatárási emlékének, s közben mormolják a lelki megbékélést, nyugalmat kérő fohászt: „Teljes amaz, és teljes ez. Teljesből teljes árad ki. Teljesből teljeset vesz el, és a teljes teljes marad. Béke, béke, béke!” A templomról kapta a város a nevét, ugyanis a Thiruvananthapuram jelentése szanszkrit nyelven „Anantha isten városa”, mely a szentélyében található, Visnunak (Padmanabhának) támasztékot nyújtó Ananantha-Sesa kígyóra utal.
A templom történetét olvasva, nem tudjuk, melyik könyvnek higgyünk, nagy a dilemmánk a leírtak körül. A Fodor’s útikalauz szerint nem ismert, hogy mikor építették a Padmanábhaszvámi templomot, egy legenda az i.e. 3000 évekre teszi. A Keraláról szóló ismertető füzetben az időpontot 1733-ra datálják, és felépíttetését a Travankor királyi család egyik híres uralkodójának, Marthanda Varmának tulajdonítják. A két dátum között mindenesetre elég nagy a különbség. Leghihetőbbnek az tűnik, hogy az eredetileg aprócska templomot az évezredek során állandóan alakíthatták, magasították, toldozgatták, új tornyokkal, új csarnokokkal bővíthették ki. Az idők folyamán, aztán a Visnu mandir monumentálissá nőtt, és lett végül is a fenséges mandir hét emeletes gopuramja (tornya) több mint 30 méter magas.
Noha a legtöbb keralai hindu vallású, de jelentős lélekszámú keresztény és muzulmán, valamint kisebb dzsaina és zsidó közösség is él itt. Sétáink során gyakorta találkozunk krisnásokkal, a helyi újságokból tudjuk, hogy Jehova tanúinak is vannak követői, de feltehetően más vallások is képviselve vannak ebben a rendkívül liberális államban. A római katolikusok mellett szólni kell az itteni szír keresztényekről, akik vallásukat a tizenkét apostol egyikétől, Szent Tamástól eredeztetik. Ő az, aki elhozta Jézus mondásainak gyűjteményét az indiaiaknak. Nem tudni, mikor jutottak el a perzsa származású Nesztóriosz (született a 4. század végén – meghalt 451 körül) konstantinápolyi pátriárka eretnek tanai Indiába, aki azt hirdette, hogy Krisztus az egyetlen személy, aki egyszerre teljességgel emberi és teljességgel isteni.
A nesztorianizmus mai napig létezik, de nemcsak itt Indiában, hanem Irakban, Iránban, Észak- és Dél-Amerikában valamint Szíriában is. A Keralában élő nesztoriánusok szektájának tagjai a szír kereszténység követői. Állítólag birtokukban van Máté evangéliumának egyik héber szövege. A szír egyház tagjai most is a hajdanában meghonosodott liturgiát éneklik. A világ legrégebbi keresztény templomai - nemcsak a szír, hanem a római katolikusoké is - itt találhatók. Az ide települt, ún. „fehér zsidók” (árja zsidók) valószínűleg Nabukodonozor elől menekülhettek el, amikor i.e. 587-ben elfoglalta Jeruzsálemet. Vannak azonban fekete, vagyis ind zsidók is.
Az MG Road túlsó végén ugyancsak most készülődhetnek az esti ájtatosságra a gyönyörű Szent Joseph székesegyházban és a szomszédságában álló muszlim moszkban. A zsinagógákban is kezdődik az esti elmélkedés. Kerala India legtöbbfajta vallású állama. Jó volna, ha a világon sok ilyen ország lenne, ahol ilyen tiszteletben tartják mások vallási hitét, mint itt Keralában. A hinduk becsületére válik, az a több mint kétezer éves türelem, amivel viseltetnek a más vallásúak iránt. Le a kalappal előttük, hogy soha nem üldözték sem a keresztényeket, sem a zsidókat.
A városnak ez a része az East Fort (Keleti Erőd). Ebbe a városrészbe két városkapun lehet bejutni, a rózsaszínre mázolt, szalagokkal körültekert, villanykörtékkel teleaggatott kapukon áramlik a forgalom. Itt található a központi buszpályaudvar, ide futnak be a városi és helyközi járatok, erről a végállomásról indul a kovalami busz is, meg a többi tengerparti járat. Az indítóállomásokon túl sűrű ligetes rész terül el, a fákon milliónyi varjú károg, hangerejükből következtetünk nagy számukra. A két városkapu vonalában, a fal tövében bazársor húzódik, a kis boltok egymáshoz simulnak. Nagy élet folyik itt, még több az ember és a jármű, mint napközben. Szédítő körforgás kavarog vásárló, traccsoló, politizálgató, buszokra várok tömkelege. Ügyesen futnak a gyalogosok az egymást érő járművek között, a vezetők udvariatlanul dudálva söprik le őket az útról, a zebra sem nyújt elsőbbséget, védelmet számukra. A járművek elől szétspriccelnek a járókelők, megállnak, várakoznak az út közepénél, időbe telik, míg átjutnak a túlsó oldalra. A sofőrök a jármű nyújtotta előnytől megrészegülve felsőbb kasztba tartozónak hiszik magukat, egyáltalán nincsenek tisztában az emberek törékenységével, sérülékenységével, csak mennek, mennek feltartozhatatlanul. Ezen a fertályon sincs tehén, kéregető annál több akad, lépten-nyomon beléjük botlunk. A számkivetettek esdeklő hangja kórusban szól; a „Máá rupisz! Máá rupisz!” szavakat mantrázva nyújtogatják felénk remegős tenyereiket. Együttérzés ágaskodik bennem, amibe némi irtózat is vegyül.
Rossz látni a sok kacskalábút, nyomorult csonka kezűt, és az ujjatlan, beesett orrú, oroszlánarcú szerencsétlen leprást. Egyszeriben zavarni kezd a tömeg, látni kezdem, hogy mennyit köpködnek, észreveszem, hogy mennyire szemetelnek az emberek. A férfiak nagyokat sercintve köpik ki a bételtől összegyűlt nyálat szájukból, a friss köpetek undorítóan csillognak, gusztustalan nyomot hagynak mindenhol, járdákon, falakon, plakátokon, amerre csak nézünk, a – szanszkrit irodalomban dél-indiai szokásként említett - bételrágás „nyomai” vöröslenek árulkodóan. Figyelni kell, mibe taposunk, így többet nézünk a földre, mint a lábunk elé, előre. 
Ha időnként leszakadunk, lemaradunk egymástól ijedten nyújtogatjuk nyakunkat, keressük, hol van a másikunk. A standokon felpúpozott gyümölcshegyeken legyek lakmároznak, vonzza őket az erős fény. Virágárusok most is, mint egész nap, fűzik-fonják a füzéreket, némelyikük úgy gubbaszt, mintha kotlóstyúk lenne.
Kerala fővárosában – melynek a neve 1991 óta ismét Thiruvanthapuram - a házak falain plakátok figyelmeztetnek a közelgő választásokra, a hatalmas papírokról leolvashatják az érdeklődők a pártok programjait, a gyűlések időpontjait, és megnézhetik a jelöltek fényképeit. Ahová csak nézünk, mindenhol a pártok reklámozzák magukat, Gandhi Kongresszus Pártjának jellegzetes tenyér piktogramját és a Kommunista Párt sarlós kalapácsát felismerem. Ebben a sok istent imádó országban szemünknek furcsa a Marxot, Engelst és Lenint ábrázoló plakát, mint ahogy a sok helyen kiragasztott Sztálin kép is. Mozgalmas itt minden, az elképesztő forgatag, a fülsiketítő fortisszimójú hangzavar, szinte forog velünk a világ. Úgy döntünk, ideje visszatérnünk Kovalamra, jó lesz végre nyugovóra térnünk.