A Kanyakumariban tomboló náthám – hála a patikus által javasolt kenőcsnek – kezd alábbhagyni, amilyen gyorsan csapott le rám, olyan gyorsan hagy faképnél. Jobb a közérzetem, annak ellenére, hogy a trópusi éjszaka melege nem hagyott aludni, az álom küszöbét súrolva, mindketten nyugtalanul forgolódtunk, félálomban szenderegtük át az éjjelt. A korán kelő varjak károgása azonban hamar kiveri szemünkből az álmosságot, idő előtti hangversenyük már a pitymallati szürkületben kikerget ágyunkból.
Egy autóriksával tartunk Trivandrumba, a fiatalember lungija „a nagy sebességgel száguldó” légáramtól vadul lengedez, trikóink hol felpúposodnak, hol lelapulnak, hajam szanaszét lobog, mintha vitustáncot járna, nem győzöm hátrasimítani. A közelgő indulás gondolatától gyomrom időnként összerándul, mindhiába. Búcsúznunk kell Keralától, Trivandrumtól, Kovalamtól. Elhatározzuk, a mai napon addig nézelődünk a városban, míg el nem fáradunk. Sok látnivaló maradt még, amiből néhányat be kéne pótolnunk. A nap perzselőn tűz, pedig delelőig még jókora út vár rá, mi lesz később, ha már most ilyen bőkezűen ontja sugarait. Vakító fényben fürdőzik a város, az út eresztékeiben megcsillan a kátrány. A városhoz közeledve a járművek egyre veszettebbül dudálnak.
Elsőként a Conventbe tartunk, hogy elbúcsúzzunk a nővérektől. Sofőrünk számunkra teljesen ismeretlen helyeken halad, lejtős utcákon kanyargunk, elmegyünk egy vízfolyás mellett is, annyit tekergünk, ha most kéne kiszállnunk, bizonyára eltévednénk. Végre felfedezzük a vasúti átjárót, s amint áthajtunk rajta, tudjuk, sínen vagyunk. Kisvártatva felismerjük a Convent kapuját.
Szombat lévén nagy a csend az udvarban, a hangtalan nyugalmat csak a madarak füttye és egy-egy vad dudaszó zavarja meg, de amikor megérzik a látogatók érkezését, a nővérek - a ház hátsó traktusában lévő - német spitz kutyái éktelen ugatásba kezdenek. Egy idő után azonban rájönnek az apró ebek, hogy nem vagyunk ellenségek, s a kakofóniás hangzavar kezd csillapodni, egy-egy vakkantás még elhangzik, majd csend lesz. Amikor először láttam a falkányi hófehér, kis termetű, rókafejű, csupa szőr kutyát, elcsodálkoztam rajta, hogy bírják ilyen bundával ezt a meleg klímát. Amint az iskola ablakait kémlelem, a lelki szemeim előtt egy előbbi látogatásunk képe jelenik meg, amikor az ablakban lányfejek tűntek fel, tolongva, egymást lökdösve furakodtak a jobb helyért, hogy minél többet lássanak belőlünk, s hogy integethessenek nekünk. A most vaksi ablakokból, akkor vagy harminc ragyogó szempár kísérte lépteinket. A tanulók nélküli iskolatermek most némák, ásítoznak a palatáblák, gazdátlanul nyújtóznak a padok.
A kapun túl az udvar térré öblösödik, balra a tantermek épületei előtt nadrágszíjnyi út kanyarog a kápolna és a nővérek szállása felé. Az egyszintes, zsindelyes, tornácos épületek hangulatukban Erdélyt idézik. A házak lábánál húzódó virágágyások falusi jelleget kölcsönöznek. A kerttel szemközti korszerű emeletes kockaház, úgy áll, mintha feladata a hagyományos földszintesek szemmel tartása lenne. Tövében a College iskolabuszai, mikrobuszai parkolnak, kihasználatlanul pihennek hétfő reggelig. A környező falvakból, településekről ezek szállítják be az iskolásokat. A buszok oldalain, jól olvasható az intézet neve, Holy Angel’s Convent. A kápolnából tömjén illatú hűs árad ki, benn a kedves nővérek imádkoznak térdre borulva, hangtalanul. Mary nővér illatos rózsakertjéből picinyke madár cikázik felénk, átröpül fejünk fölött, s gyorsan tovatűnik a falatnyi bül-bül. Némán sürögnek-forognak a tisztelendő asszonyok körülöttünk, invitálnak, kerüljünk beljebb, ahol ellátnak inni és rágcsálnivalóval, a maguk sütötte linzer süteménnyel. Mary nővér sajnos még kórházban van, állapota súlyos, életveszélyes. Orvosai nem engedélyezik a látogatást, kényszeredetten vesszük tudomásul, hogy tőle nem tudunk búcsút venni. A nővérek megígértetik velünk, látogassunk el máskor is hozzájuk, adjunk hírt magunkról. Mindketten lelkesen bólogatunk, megígérjük, visszajövünk. Reméljük, megértették testjelünket, mert az indiaiak számára, a mi igenlésünk, nemleges választ jelent.
Nyakunkba vesszük a várost, kiindulópontunk ismét a Gandhi Road, de most ellentétes irányba indulunk el. Az Állatkertet és a Múzeumot célozzuk meg. A már ismert, különböző vallásoknak helyet adó templomokat magunk mögött hagyva, különböző - nők részére fenntartott, teniszezők és golfozók számára létesített - klubok követik egymást. Látunk egy nagy stadiont, csendes, mint a Convent, nincs most sportesemény.
Elsőként az Állatkert megtekintésére voksolunk, aminek dimbes-dombos parkja bővelkedik fűvel-fával, lejtői, bemélyedései vadregényesek, de főleg hűs árnyékot adók. Az ösvények girbegurbán a terephez alkalmazkodnak. A vadaskertet pavilonok, kis csarnokok teszik romantikussá. A zenét a madarak szolgáltatják, vidám füttyszavuk belehasít a levegőbe. Az Állatkert három évvel idősebb pesti rokonánál, 1859-ben alapították. A park 800 acre területen fekszik, ahol nemcsak az állatok kaptak helyet, hanem a Művészettörténeti és Természetrajzi Múzeum, a Művészeti Galéria és a Közkert is. Attila matematikusi eszével fejben kiszámolja, hogy a 800 acre hány négyszögölnek felel meg. Mint a komputer, oly gyorsan alakítja át a magába táplált számokat, megtudom tőle, hogy a 800 acre az 900 000 négyszögöl, vagy 3 240 000 m2, ami kis híján 330 hektár. A számok hallatán elképedek, s elismeréssel adózom.
A Public Gardenben, mintha Szinyei Merse Majálisa elevenedne meg előttünk, a lankás domboldalon, fák takarásában családok heverésznek a fűben. A nyugodalmas délután minden pillanatát, mint az élet adományát élvezik. A merész színű szárik eleven színfoltként, élénk pamacsként olvadnak bele a festői képbe. A virágos kertet mesterkezű kertészek alkották. A mértani alakzatú gruppokat bordiros színsávok dekorálják. Piros kánnák, sárga bársonykák, barnászöld mozaikvirágok futnak körkörösen egymással párhuzamosan, ettől az egész ágyás egy nagy búgócsigává válik. A virágok a középponttól kifelé egyre alacsonyabbak, s a kör szélén összefolynak, egybeolvadnak a zöld pázsittal. A domináns színek a tűzpiros és a citromsárga. A legnagyobb átmérőjű virágágyás sáfránysárga, fehér és zöld színeivel az indiai trikolórt mintázza, félkörben alatta, akár egy szalag, malajálam és angol nyelven, virágbetűkből kirajzolódik a vendégköszöntő: You are Welcome in Trivandrum. A bejárat felé tartva egy terebélyes fikuszfa leginkább elhízott ténsasszonyra hasonlít.
Bordó virágú hibiszkuszok vibrálnak nyugtalanul. Férjemet elvarázsolhatták a látottak, mert lágyan magához húz, átfogja derekam, s képemre nyom egy puszit. Értékelve a nyugodalmas délután minden pillanatát, válaszként hozzásimulok, átkarolom derekát, lábunk szinkronban lépked, egyszerre fogunk földet. Nagyokat hallgatunk, a köztünk lévő megtelepedett csend sokatmondóan beszédes.
A hangszórókból hindi nyelvlecke szól, felváltva - az itt beszélt - malajálam nyelvű magyarázatával. Olyan nyelv, mint indiai, nem létezik, sőt hindu sincs, amit egyszer egy hazai újságban olvastam. India állami nyelve a hindi és az összekötő nyelvként használt angol, ám a lakosság döntő többsége a 21 jelentősebb regionális nyelv valamelyikét beszéli anyanyelveként. A több mint 100 millió muszlim lakosság pedig a - szanszkrit szókincsből táplálkozó - hindi helyett, annak „muzulmánosított”, arab írást használó urdu változatát beszéli. Noha mindketten tanultunk hindiül, de a gyakorlat hiánya okán - na meg főleg amiatt, hogy - néhány jelentősebb állam kivételével - Indiában más nyelvet, eltérő írást és betűket használnak, nem sokat érünk vele. Szerencsére azért az angollal mindenhol elboldogul az ember, és a termékeken, a tájékoztató táblákon sokfelé látni dévanagári (hindi nyelvű) feliratot is, ami beszéd nélkül is segít bennünket az eligazodásban.
A múzeum előtt sudár pálmák állnak őrt. A csupa tetős, csupa tornyos épület, diszkrét színeivel, geometrikus ábráival akár egy „kubista lovagvár” is lehetne. Termeiben sok ritka relikviát, ősi kéziratot, papiruszt, bronz tárgyakat, ritka érméket tár látogatói elé, 1853-ban nyitották meg az érdeklődők előtt, s Madrász akkori kormányzójáról, Lord Napierről nevezték el. Az 1935-ben létrehozott Sri Csitra Gallerybe is bekukkantunk, a modern festmények mellett helyet kaptak itt a radzsput, mogul, tandzsuri iskolák remekei, valamint kínai, japán és tibeti művészek alkotásai is.
Mivel fáradunk, bolyongásunk kezd céltalanná válni, egyik utcából ki, a másikba be, aztán legnagyobb örömünkre végre kijutunk a Gandhi Roadra, ahol már otthonosan mozgunk. Lábunkban érezzük a megtett kilométereket, gyomrunk követelődzik valamiféle étel után. A Pankadzs Hotel éttermébe betérve, kellemes hűs levegő fogad, amint leülünk jó indiai szokás szerint, vendégüdvözlő jeges vízzel kínálnak, ettől a gesztustól mindig elérzékenyülök. Az ételeket svédasztalos pultról magunk választhatjuk ki. A két pulton, két sorban, tíz-tíz rozsdamentes acél tégelyből vehet a kedves vendég a frissen elkészített, melegen tartott, kívánatos vegetáriánus ételekből. A választás elég nehéz, döntésünket megnehezíti az ételek nagy választéka, és a sok-sok számunkra még többnyire ismeretlen étel. Ezt is, azt is jó lenne megkóstolni. De ki tud annyit enni? Amit ettünk, az mindenesetre ízlett mindkettőnknek. Elégedetten tespedünk, békésen emésztünk székünkön, s közben számba vesszük, mi mindent láttunk ma, majd hozzátesszük elégedetlenül, hogy azért megnézhettük volna az Aquáriumot.
A melegtől és a finom ebédtől elpilledve térünk vissza Kovalamra. Minden perc drága, vétek lenne egyet is eldorbézolni, könnyelműen akár egy percet is a szállodai szobában tölteni pihenéssel. Kifulladásig barangolunk az üdülőhely hűs pálmái alatt, szellős, árkádos bungalók, modern motelok körül. Az öböl végi sziklás dombon magányosan álldogál, árván magaslik a part világítótornya. A csupasz parton sehol egy tenyérnyi árnyék, vakítóan tűz a nap. Bokáig gázolunk a vízben, talpammal simogatom a selymes homokot.
A parti homokban szívet ríkató indiai filmet forgatnak. A jóvágású hindu fiú és az üdén szép fehér bőrű lány románcáról szólhat. Az indiaiak szeretik a mézédes történeteket, az eddigi filmélményeim mind sziruposak voltak. A jelenetet vagy huszadszor ismétlik meg, unos-untalan megindul a fiú a lány felé, aztán snitt, int a filmrendező, hogy nem jó, kezdődik elölről, csapó, forgatás indul. Sem az indiai filmrendezőt, sem a stábját nem izgatja a sok újrakezdés, zokszó nélkül ismételnek. Tempójuk egy teknősbékának is becsületére válna. Hiába, Indiában a munkát nem kapkodják el, flegmatikusan, ráérősen végzik, ha történetesen nem végeznének valamelyik munkájukkal, majd befejezik elkövetkező életükben.
A tengerpart felső részét, ahol szállodánk is áll, a kikapcsolódásra vágyó emberek lepték el. A bátrabb fürdőzők belevetik magukat a felcsapó hullámokba, vagy hasasan csattannak egyet, a félénkebbek csak a térdközépig érő vízben ácsorognak. A mérgesen tajtékzó tenger fehér habjai a sziklához csapódva tehetetlenül fröccsennek szét milliónyi kis vízcseppre. E partszakaszt hétköznaponként főleg külhonból érkezett nyaralók birtokolják, felkapott hely ez az idegeneknek. A hétvégeken benépesedik az üdülőhely, szép számmal töltik itt a víkendet a keralaiak, számukra remek program ez. Ám ők csak sétálni, lazítani jönnek ide, nem úszkálnak, nem fürdőznek, kellemesen töltik idejüket, többnyire ténferegnek, üdítőt isznak, s pesztrálják puccos ruhákba öltöztetett gyerekeiket. A gyerekek ruhái gyorsan összekoszolódnak a vizes homokban való ugrálástól, s a lecsöpögő fagylalttól. Egypár elszánt dravida férfi bemerészkedik a lábszárközéig érő vízbe, a nebáncsvirág nők még odáig sem mernek bemenni, talán szárijukat féltik, nehogy átázzon. A fodrozódó kis hullámok elől sikítva rohannak ki a száraz homokra. Az itteni halászok fiai bátrabbak, jól érzik a vizet, bátran begyalogolnak derékig a tengerbe, a hullámoktól kiadós nyakleveseket kapnak, de ez meg sem kottyan nekik, úszni viszont nem mernek, némelyikük próbálkozik, kapálózva imitálja az úszást, kutyaként csapkodja a vizet. Beljebb kizárólag csak rutinos úszók mennek, egypár gyakorlott világos bőrű sportember vállalja a kockázatot, s birokra kel a hullámokkal.
Szemből, a busz végállomása felől iskolás gyerekek jönnek tanáraikkal, csapatostul vonulnak egymás mögött libasorban. Szumati is előkerül, egy jól megtermett ananászt pucol meg nekünk. Nem akar hinni a fülének, hogy holnap már nem leszünk itt. Még mi sem fogtuk fel a dolgot, de a tudat alatt azért igyekszünk kihasználni az utolsó délutánt. Sétálunk, fürdőzünk, napozunk, elnyúlunk a finom fövenyen, élvezzük a jót. Attilának egy élvezettel több jut. Nem messze tőlünk egy pöttyös fürdődresszes, bomba thai lány sütkérezik monokiniben. Formás alakján, gyönyörű bőrén, körte mellén, érzéki száján megakad férjem szeme, de hogy ne sértsen meg, időnként másfelé is nézelődik, aztán szeme újra rátéved a lányra, ismét őt mustrálja figyelmesen. Magamban kuncogok, mert az esztétikus látványon és is kedvemre legeltetem szemeimet. Rövid időn belül a part összes árusa a lány köré gyülekezik, a férfiak készséggel átvállalnák a gyékény szerepét, melyen a thai szépség végignyújtózik.
Beesteledve megcsaljuk szakácsunkat, más helyet választunk búcsúvacsoránk színhelyéül. Szegény Radzsu hiába vár minket, mi egy - kínai ételeket is kínáló - másik vendéglőbe térünk be, ahol az étterem sztárétele a chop suey. Az indiai ételek után nem árt egy kis változatosság. A kivilágított kis sátor-restaurantok mögött magasodó kókuszpálma erdő egzotikus keretbe foglalja a tájat. Olyan, mintha egy szabadtéri előadás elevenedne meg. Pincérek hajlongnak, serénykednek, fonott székeken, nádfotelokban lazán terpeszkedő vendégek vacsoráznak, iddogálnak, jóleső érzéssel adják át magukat az egzotikus környezet örömeinek, élvezik az est ajándékait. A világ minden tájáról összeverődött fiatalok ismerkednek, barátkoznak egymással. Nyelvi nehézség nélkül kvaterkáznak, önfeledten, felszabadultan hangosan nevetgélnek. Jó elnézni őket, elragadóan üdék, pimaszul kedvesek még így távolról szemlélve is. A homokba állított üvegcilinderekben gyertyák lobognak, lángjuk lágyan hajladozik, kis üvegekben imitt-amott egy-egy szál virág díszlik, a terítők sarkait időnként fellebbenti az esti szellő. Az egyik asztaltársaságnál egy fiatal szikhet fedezünk fel, nem gyakoriak errefelé az árulkodó turbánjukról megismerhető szikhek, ittlétünk alatt most látjuk a másodikat, eddig csak egyetleneggyel futottunk össze, ő is a hotelünk éttermébe jött enni. Hinduk társaságában tojásrántottát evett kézzel, elég gusztustalanul, a pityókás emberek ízléstelenségével tömte magát, szájából rendre visszapotyogott a sült tojás.
A búcsú naplemente kitesz magáért, most különösen szép, amint a tenger fölött lebegő Nap utolszor felparázslik, mielőtt a tengerbe veszne. Az ég vöröslő színe egy szempillantás alatt feketébe sötétül. Partközelben a hullámok egyre tajtékosabbak, egymásnak esve, birokra kelnek egymással, hogy azután a köröző örvények összecsapva ismét a mederbe tottyanjanak. A sűrű, fehér habos hullámvetés lecsillapulva, megnyugodva karimákat rajzol a parti homokba, majd rögvest húzódik vissza. A felhőtlen bársonyos fekete égen, mint fehérre hántolt fényes rizsszemek szikráznak a távoli csillagok. Sétáló magányosok árnyképe, összetartozó párok sziluettje szakítja meg a part monoton homoksíkját.
A végeláthatatlan vizet - belefeledkezve feketeségébe - csak sejtem. Hányszor megcsodáltam a változó árapály játékát. Amíg a terjeszkedő víz dagálynál nagy területet foglal el a napozóktól, addig az apály visszaadja azt, mint csiga a házába, oly szemérmesen húzódik helyére. Bár az apályt tartják csendesebbnek, de számomra mégis elég félelmetes, amint beszippant váratlanul egy-egy tájékozatlan fürdőzőt, mint velem is tette. Az eset után kezdtem a hullámokat tisztelni, hisz magamon éreztem az egyik hullám hatalmas erejét, amint kegyetlenül leütött. Egy délelőtt mit sem sejtve tapsikoltam a vízben, várva a következő hullámot, felkészülve, hogy fejem fölött át ne csapjon, hogy el ne lepjen a víz, ám kihagytam a számításból, hogy a hullámok egyesülhetnek, és a vártnak a duplájára nőhetnek. Egy ilyen óriásira tornyosuló udvariatlan hullám úgy fejen csapott, hogy menten elterültem a meder alján. Életösztönöm azon nyomban működésbe lépett, négykézláb elindultam a feltételezett part felé. A csupán pillanatokig tartó malőr nekem végtelen hosszúnak tűnt, elfogott a félelem, hogy a víz hatalmába keríthet, nem enged el soha. Amikor végre sikerült felállnom, szégyenkezve húzgáltam fedetlen mellemre a hullámtépte fürdőruhám, fülemből, orromból, számból csurgott a sós víz, csípte, marta szemem. Körülöttem kajánul vigyorgó keralai fiúk röhögcséltek, fekete karjaikon buborékosan megcsillant a víz. Szempillámon vízcseppek rezegtek, s ekkor vettem résnyire nyílt szemeimen észre, hogy a párom is mily jót mulat rajtam. Jókedve nem tartott sokáig, mert a következő hullám már őt verte a mederhez. Ugyanaz a szituáció, ugyanaz a helyzet, ugyanaz a reakció, csak a szereplő más. Unikumos feje láttán, kitört belőlem a rosszmájú nevetés.
Hotelünk felé menet még letelepszünk egy sziklára. Egymás kezét fogva, visszapörgetjük az itt töltött időt, ismét átéljük az eseménydús napokat, tobzódunk a szép percekben. Remek embereket ismertünk meg, mindenekelőtt Mary nővért és a többi apácát, Dzsesszintát, Teodorát, Baziliát, s a parthoz tartozó tiszta szívű gyerekeket: Radhát, Bindut, Tampit, a mosolygós nyomorék fiút, a gáláns virágot adót, a kókuszolaj árus kisfiút, a szent embert, az erőszakos Santit, gyümölcsárus barátnőmet, Szumátit és még sok mindenkit, akiknek még nevét sem ismerjük. Mosolyra fakaszt, ha a kathákalis kislányra gondolok. Felelevenítünk mindent, a trivandrumi Padmahábszvámi hindu mandir tökéletességét, a röpködő denevéreket, a károgó varjúkat, a koldusok remegő kezét, a tikkasztó hőséget, a hangyák tömeges invázióját, az ingerlő szagokat, a kommunista agitátorok fülrepesztő lelkesítő szónoklatát, a tenger örökös morajlását.
Nyelvemen őrzöm a milánói szétfőtt makaróni ízetlenségét, szétfőtt tésztájának utálatos pépjét, és a szakácsnak, Radzsunak a képét. Búcsúzunk a pálmaligettől, a bazársortól, a part selymes sárga- és az égetően fekete homokjától, a durva hullámoktól. Sajnáljuk Mary nővért, szurkolunk állapotának jobbra fordulásáért. Van ebben az elválásban valami szomorú, de könnyít az a tudat, érezzük, visszatérünk, visszajövünk ide. Milyen lesz a viszontlátás? A jelen megmásíthatatlan igazsága, mint lélekharang kong bennünk. Itt a sziklán ücsörögve nem sejtjük, hogy még kétszer sikerül visszajönnünk Keralába, Kovalamba, s az időközben Thiruvananhapuramra változtatott nevű Trivandrumba. Ekkor még nem gondoltuk, hogy második utunk során Radzsu, a szakács - aki akkor Tampiéknál volt séf - addig könyörög nekünk, míg megsajnálva meghívjuk Magyarországra. Annak ellenére, hogy a magyar konzul figyelmeztetett minket, minden felelősség a miénk. Bár hallgattunk volna rá! Radzsu végül is jól átvert minket, ráadásul meglehetősen sok pénzünkbe is került. Noha szakácsként jött hozzánk, egy hónapos vakációja alatt végig én láttam el, mostam, vasaltam, takarítottam, főztem rá, ugyanis nagyon kedvelte a főztömet. Egyszer, mikor vendégeink jöttek, produkálni akarta magát, felajánlotta, majd ő készíti el a vacsorát. Remek, gondoltam magamban, s valóban a csapáti és a pakora finomra sikerült, de a sárgaborsó dál felpöfögve a konyha mennyezetére, csúnya foltokat hagyott a fehér plafonon, nem kis bosszúságot okozva nekem. Hasonlót, mint az a dál, amelyet még Tampiéknál főzött nekünk, abban ugyanis sok apró kis kavics bújt meg a borsószemek között, amikor ráharaptunk az elsőre, megrémültünk, nehogy valamelyik fogunk bánja. Ittléte alatt, többnyire egész nap pihent és unatkozott. Amikor egyik nap közölte velünk, azért jött hozzánk, hogy átmehessen Ausztriába a haverjához, nagyon megijedtünk. Hisz felelősséget vállaltunk érte. Még mielőtt megpattant volna, ajándékokkal, ruhákkal kistafírozva repülőre ültettem és visszaküldtem Indiába. Azt hittük, hogy többet nem találkozunk, ám negyedik indiai utunkon a Kovalamon ismét összefutottunk. Amikor meglátott minket, teljesen elérzékenyült, őszinte örömmel örült nekünk, ölelgetett minket, s mindenkinek dicsekedett ismeretségünkkel. Miszter Rábai, Miszter Rábai, büszkélkedett férjemmel. Akkor már nem szakácsként dolgozott, hanem mint galéria tulajdonos kereste kenyerét. Összeállt egy remekül rajzoló keralai fiúval, az ő képeit árusította. Nagy örömében meghívott minket otthonába, bemutatta családját, feleségét, anyósát, s az időközben született kislányát és kisfiát. Igazi, banánlevélen tálalt, keralai ebéddel lepett meg bennünket. Minden étel jól sikerült, de a citrom csatnija oly erősnek bizonyult, hogy még férjemen is kifogott. Utoljára a cunami idején hallottunk felőle. Egy E-mailt küldött, pénzt kért segítségként. Megjegyzem Kovalam partjait nem veszélyeztette a cunami. Dióhéjban csak ennyi a kópé Radzsuról. Mindettől függetlenül mind a mai napig szeretettel gondolunk rá, s ha találkoznánk, újfent nagyon örülnénk egymásnak.
Egy másik Radzsuval is összehozott a sorsom, egy igazi Pandittal, vagyis egy tanítóval, aki a kézolvasás mestere volt. Amikor megismerkedtem Pandit Radzsuval, szinte mereven elutasító voltam mindenfajta misztikummal, okkultizmussal szemben. Beszélgetésünk során azonban nemcsak kedves lénye tette vonzóvá számomra, hanem titokzatos tudása is elismerésre késztetett. Röntgen szemeivel amint szemrevételezte kezeimet, meghökkentő dolgokat állított rólam, megdöbbentett, hogy ismeretlenül tudott titkos álmaimról, elvetélt terveimről, betegségeimről. Nem fért a fejembe, mindez hogyan lehetséges, álmélkodtam, csodálkoztam a hallottakon. Racionális nevelést kapott elmém sehogy sem értette, vajon honnan veszi, honnan szedi információit, miből következtet a beteljesültre, a helytállóra. Azóta sem hagy teljesen nyugodni a kérdés, továbbra is izgat a talány, annyira, hogy az Indiában fellelhető szakirodalom könyveiből egy tucatnyit beszerezve, megszállottan kutattam-kerestem, vetettem bele magam ebbe a titokzatos, sok vihart kavaró „tudományba”. Azóta hat kézzel kapcsolatos könyvet megírtam, melyekhez a kezdő lökést a nagy szakmai tudással, empátiakészséggel, felülmúlhatatlan képességekkel megáldott indiai mestertől, Pandit Radzsutól kaptam.
Közben eljárt az idő, ideje lenne lefeküdni. A meleg beszorult szobánkba, ventilátorunk szélmalomharcot vív a fülledt levegővel. Szélesre tárjuk az ablakokat, élvezettel szippantunk a betóduló friss tengeri szellőből. Az egész napos járástól bizony elfáradtunk, a fáradság mindkettőnket gyorsan ágyba parancsol. Elalvás előtt még átcikáznak behunyt szemem előtt a ma látottak, felvillannak előttem az indiai lobogó színei, melyekről eszembe jut, hogy a sáfránysárga a hindukat, a zöld a muszlimokat, a fehér a többi közösséghez tartozókat szimbolizálja. A zászló középső fehér mezejében az ősrégi csakra látható.