A+ A A-

55 óra a Kerala Expresszen - III.

  • Közzétéve itt: Dél-India - Kerala


A reggeli sürgölődésben, ami kávékészítéssel, ágyazással, sorban állással telik el, elmulasztom megnézni Balharshah állomását, pedig fentem rá a fogam. Mire feleszmélek már Vidzsajadáva felé tartunk, ahová több mint hét óra múlva, délutánra érünk, addig nincs megállóhelye vonatunknak. Még több mint másfél napot töltünk itt, de nem akarok az éjszakára gondolni. A párom időnként eltűnik, mint kiderül, ilyenkor megvizezett trikóban kiáll a legfelső lépcsőre, melegítve hűti magát. A vizes póló pillanatokon belül megszárad rajta.

A napunk ténfergéssel, nézelődéssel, olvasással múlik el, az időt malmozással és kártyázással (snapszli partikkal) próbáljuk agyonütni. Kezdetben remek időtöltés, de néhány játék után unalmassá válik, ilyenkor Attila rendre felfedező útra indul, én pedig a szűkszavú bedekkerembe temetkezem. A Közép-Indiáról szóló bevezetésben ez olvasható: „Aki ujját az indiai szubkontinens iskolai térképén a Bombaytól északra lévő területre teszi, Angliánál sokkal nagyobb területet fed el. Ez a világ egyik legrégebbi és legfejlettebb civilizációjának helye, ma India Madhja Pradés állama. A történelemből Málvá néven ismeretes országrészben nem kevesebb, mint 1800 műemlék bizonyítja a múlt dicsőségét, az érintetlen erdőségek hatalmas területei nagyvadakat, és bennszülött törzseket rejtenek.(…) A tájat nagy hegyek és a monszun alatt rohanó folyók uralják. Ebben az államban szinte egész évben ünnepelnek, leghíresebb a tavasz kezdetét jelző baszant pangsam, ilyenkor esküdnek örök hűséget, kötnek házasságot a fiatalok. Hinduk lakta rész, a lakosság a hindi nyelvet beszéli, hasonlóan az alatta elterülő államhoz, Ándhra Pradéshez, ahol a telugu, kannada és a tamil nyelvet beszélik. Ándhra Pradés háromszor nagyobb mint Magyarország. Ezt a Dekkán szívében fekvő államot tipikusan indiainak tartják. (…)”

„A Dekkán-fennsík és a Bengál-öböl mentén, nyelvi alapokon létrehozott Ándhra Pradés állam az egykori Hájderábád fejedelemségből és a korábbi Madrász állam telugu nyelvű területeiből áll. Hájderábád (az egykori állam, nem pedig az azonos nevű város) lakossága zömében hindu volt, uralkodó osztálya viszont három évtizeden keresztül kizárólag mohamedán. Utolsó uralkodójáról, a nizámról azt tartották, hogy ő volt a világ leggazdagabb embere.” Nemcsak a terület hindu, melyen áthaladunk, de a vagonunkat is hinduk „lakják”, sem muszlimok, sem szikhek, sem fehérek nem utaznak velünk, csak mi ketten - mint fehér hollók, vagy két kakukktojás - vagyunk köztük idegenek.

A szomszéd fülke reggel kicserélődött, a szolid utasok helyét pergő nyelvűek foglalták el. Legalább négy gyerek van velük, ám a zsivaj alapján húszan is lehetnének. Három kisfiú statisztál egy kislánynak, akinek be nem áll a szája, cérnavékony hangon, sikítva beszél megszakítás nélkül. Szülei büszkék lehetnek csivitelő szép kislányukra, mert mindent megengednek neki. A csintalan kislány felváltva, hol a felső ágyakon, hol a függöny legtetején tűnik fel, bebújik az ülések alá, majd fel-le rohangál a folyosón. A három fiú mindenhová követi a kis rosszcsontot. Ha utolérik, harci kiáltással üvöltenek. A rakoncátlan kislány fülsértő hangját egyre rosszabbul tolerálom, borzolja idegeimet, kikezdi agyam. Legnagyobb bánatomra megtetszettem neki, és szinte kizárólag előttem produkálja magát. A túlsó kupé felső ágyáról a függöny mögül kidugva fejét egyenesen nekem magyaráz, csak velem kacérkodik. Egy darabig még tetszik is a fel-feltűnő kis borzas, pimasz fejű baba, de egy idő után úgy érzem, jobb lenne, ha befejezné, ezért mérgesen ráncolom homlokom. Minden rosszalló fintorom hiábavaló, nem használ haragos arcjátékom. Helytelenítésemnek nagyobb nyomatékot adva homlokráncolásom mellé segítségül hívom jobb kezem mutatóujját, amit figyelmeztetően jobbra-balra mozgatva jelzem, hogy nono, hagyja abba, legyen egy kicsit csendben. De hiába billegetem fejemet ide-oda, használom fel ingaóraként ujjamat, húzom össze szemöldököm, semmi se használ, a gyerekek fáradhatatlanul rosszak, elevenek egészen Vidzsjavádáig. Ott szállnak le, de addig még jócskán van idő.

Kihasználva az ebéd adta isteni szünetet, amikor az élelemmel tömött gyerekszájak csendben vannak, végre beletemetkezhetek a tájba. Furcsa ez a vidék, olyan mintha előzőleg rendetlen óriások hatalmas gránittömbökkel kockajátékot játszottak volna, de ráunva játékszereikre szanaszéjjel hagyták a sziklákat, amelyek most itt hevernek nagy összevisszaságban, mintha arra várnának, hogy az óriásgyerekek ismét visszajöjjenek. A képtelen alakú bazalt sziklákkal és elszórt fákkal, bozótokkal, cserjékkel tarkított csalitos tájék fölött a kékítős ég elszórt, apró kis kumuluszaival feszül fölénk. Izzik a föld, fata morgana rezeg a látóhatár fölött, még a szutykos üvegen keresztül is sejteni lehet a nap erejét. Delel a táj, sziesztáznak a bivalyok, boldogok, ha tócsát találnak, amibe belehemperegve könnyebben viselik el a meleget. Néhol egy-egy viskó töri meg a természet uralmát. Nagyon távol hegyek barnállnak, lila kontúrjaikat inkább csak sejtem, mivel abba az irányba húzódik a Keleti-Ghátok morózus hegyvonulata.

Varangal állomásfőnöke szalutálva áll vigyázzban, ez a város volt valamikor a Kakatija dinasztia székhelye, megfordult itt Marco Polo, aki elismeréssel írt a látottakról. A két óceán felé igyekvő folyók közül elsőként a Godavárit szeljük át. A sok lábon álló hídon egykedvűen csattognak a kerekek, alattunk a méltóságteljes folyam ráérősen hömpölyög. A Rádzsamundrinál átívelő híd közel két és fél kilométer hosszú, az útikönyv szerint ez India második leghosszabb hídja. A vasúti híd mellett a közúti forgalom egy másik hídon halad. A part menti sárga homokföveny fölött erdőség zöldell, nagy taréjú fákkal. A parton dhobik mosnak, bent a vízen félmeztelen férfiak kis csónakokról halak reményében pecáznak. Fekete lurkók rohangálnak a puha homokban, kergetik egymást, majd hirtelen lefékezve integetnek az utasoknak, s azok meg vissza.

A hidat elhagyva fémesen csikorognak a fékek, lassítunk, a férfinép kíváncsiságtól hajtva csörtet az ajtó felé, vajon mi történhetett. Semmi különös, csak javítják a vágányokat ezért a kényszerpihenő. A férfiak leugrálnak, megjáratják elsenyvedt lábaikat, meleg levegőt szippantanak, ami jól eshet mélyhűtött tüdejüknek. Sem a száris nők, sem én, akin nadrág van, nem vállaljuk az ugrást, túl magasan van a lépcső, túl mélyre kellene ugrani, s túl keménynek tűnnek a kődarabok, amelyek szürkén, csillámlón púpozódnak fel a sínek felé. Sokat időzünk, jól esik az ajtókon beáramló meleg, kiállok az ajtóba, élvezem egy darabig a nyaldosó napsugarakat, egészen addig, míg egy hindu férfi se szó, se beszéd félrelök, hogy lemászhasson a lépcsőn. Közel negyven perc álldogálás után indulunk tovább, az eddigi pontos menetidőt a kényszerű várakozás teljesen felborította.

Az eladósorú száris lány (a vicsori unokahúga) Vidzsjavádához közeledvén elegyedik szóba velünk, de ez is olyan nemes gesztusféle, kíváncsiságnak alig mondható, hisz akkor már jóval előbb megkérdezhette volna tőlünk, hogy hova tartunk. Kényelmesen gördülünk be Vidzsajavádába, a hinduk egyik zarándokközpontjába. Mielőtt beérnénk az állomásra, közvetlen az épület mögötti részen egy pompás palota vonzza magára szememet, a sziklán álló építmény remekül mutat. Vidzsajaváda egyike a nagyobb városoknak, híres játékgyártásáról, itt készítik az ország legszebb játékait, egyes okos játékaik elmesélik a világegyetem és a teremtő legendáját.

A vasúti állomás a szokott képével már nem lep meg, a pályaudvarok között nagy a hasonlóság. A tolongó, cipekedő emberekben, a füstös csarnokokban, a rikácsoló hangosbemondókban, az erőszakos árusokban van valami közös, India bármelyik táján lehetnék, több ezer kilométerre innen, vagy itt a közelben, teljesen mintegy, ugyanaz a kép fogadna. Mozgalmas, igazi keleties zsibongás, beleborsózik a hátam, olyan ez a kaleidoszkóp, amelybe belenézve az ember folyton-folyvást színes képet lát.

A szomszéd fülkéből lázas készülődés, pakkok tompa puffanásának hangját hallom, valószínűleg megérkeztek, itt szállnak le „csintalan Pankáék”. Jól sejtettem, mert kisvártatva mozog a függöny szárnya, s megjelenik a kislány fekete borzas feje. Az apja kézen fogva húzza maga után, mint egy rongybabát. Mindketten mosolyt lövellnek felém, mintha ezzel a gesztussal köszönnék meg, hogy jó játszótársa voltam a gyerekeknek. Hirtelen elszégyellem magam. Kárpótlásul kezemmel integetek feléjük, az apa szabad kezét a szívéhez emeli, lánya pedig nagyot kacag búcsúzóul. A másik függönyszárny mögül még egyszer visszanéz a pici lány, fodros kis ruhájában, piros szandáljában olyan, mint egy valódi baba.

Megfigyeltem Indiában milyen nagy kultusza van a gyerekeknek, szemmel láthatóan ők a család fényei, a jövő reménységei, ezért aztán bármit is csinálnak, akárhogy elengedhetik magukat, mindent elnéznek nekik. A szülők a gyerekeket nem fegyelmezik, nem szidalmazzák, a hinduknál pofozkodást nem láttam, mintha ez a fenyítési mód teljességgel ismeretlen lenne számukra, szótárukban valószínűleg egyáltalán nem szerepel. Ha az idegen a gyerekeikre mosolyog, nagyon hálásak, s még boldogabbá teszi őket a dicsérő, az elismerő szó. Ilyenkor átszellemülten gyönyörködnek csemetéikben. Az is igaz, hogy eddig ritkán láttam fegyelmezetlen gyereket, talán egyedül a Sea Rock hotel főnökének a gyermeke, akit az előző utunkon ismertünk meg, volt elviselhetetlenül elrontott, elkényeztetett fióka. Az indiai gyerekek többnyire fegyelmezettek, sokkal inkább a félénkség, szégyenlősség jellemző rájuk, mint a vagányság. Persze az utcagyerekek azok mások, hisz őket a mindennapi kenyérharc a mostoha körülmények nevelik. A fennmaradásért folytatott küzdelem teszi őket szemtelenné, követelőzővé, nem ritkán pimasszá olykor gyűlölködővé.

A térképre nézve, Dél-India egy háromszög alakú részt formáz, északi határai a Vidnhja-hegység, a Narmada és a Mahánadi folyók. Két oldalát két hegyvonulat határolja, a Keleti- és a Nyugati Ghátok. A Nyugati Ghátok hirtelen emelkednek és Bombaytól (Mumbaitól) párhuzamosan futnak a déli csúcsig. Az őserdőkkel borított Malabár part mentén, a hegység néhol a 3000 méter magasságot is eléri. A Keleti Ghátok Orisszától Madraszig (Csennai városáig) követi a Koromandeli parti széles síkságot, majd onnan DNy-i irányba veszi útját és becsatlakozik a Nilgiri hegységbe. A Keleti Ghátok hegyláncolata a nyugatinál jóval alacsonyabb. Amint a könyv írja, hegyei sem nem magasak, sem nem folytonosak. A két part elnevezése nem a helyiektől származik, hanem az európaiaktól, akik a 17. század második felében érkeztek Indiába, azóta hívják a nyugati partsávot Malabárnak, a keleti pedig Koromandelnek.

A városból kiérve a Krisnát keresztezzük, a folyam mostanra mintha lecsendesedett, lecsillapodott volna, kényelmesen araszol a Bengáli öböl felé, hogy ott eggyé váljon a tengerrel, belevesszen a nagy óceánba. Barnás zöld vize szinte mozdulatlannak látszik. Lassan távolodunk Vidzsajavádától, a várost hegyek karéja övezi, legismertebb közülük a Kanaka Durga és a Szitanagaram. E tájékon nagy tiszteletnek örvend Kanaka Durga istennő és Mallesvara Siva isten a Nagy Jógi, a Világmindenség Ura, aki egy személyben a Teremtő és a Pusztító is, a létkörforgás felelőse. A környéken sziklatemplomok bújnak meg, melyeket még a 6. században vájtak ki, a templomok szobrai állítólag még mindig jó állapotban vannak. Jó volna bekukucskálni egyik-másik sziklatemplomba, de a vonat legközelebb csak Gudurban áll meg, estig megállás nélkül robogunk odáig, hacsak nem javítják ismét valahol a vágányokat.

Nagy nyugalom, csend telepedett a kocsira, furcsa, de hiányzik a gyerekzsivaj, csak a kerekek monoton zakatolása dobog fülemben. A hindu nők kint ácsorognak a folyóson, én az üres fülkében kinyújtott lábakkal elnyújtózom, nyakig befedem magamat az egyik lepedőmmel, a másikkal eltakarom a fejem. „Kit-kat, kit-kat”, csattogják a kerekek, a kattogásokat ötvennyolcig számolom, többre nem emlékszem. Már hordják a vacsorát és az ágyneműt, amikor feleszmélek, Gudurt most hagytuk el. Csupa ismeretlen nevű helység, Gudurt még megtalálom a térképen, de Reniguntára, Katpadira, Jolarpettaira sehogy sem lelek rá. Vonatunk megcélozza a keleti partvidéki Madrászt, ám mielőtt odaérnénk, a sínpár kettéágazik, és mi jobbra, délnyugati irányba vesszük utunkat.

Elindulás óta a harmadik kalauz jön, hogy ellenőrizze az utasokat. Az előbbiekhez hasonlóan megjelenésében ő is elismerést parancsoló, makulátlan ruhájú, brillantinos haja katonás rendbe fésülve. Nem lehet neki magyarázkodni, ha nincs rendben valami, könyörtelenül bírságol, vagy a helyére parancsolja a renitens utast. Vakon követi és betartatja a szolgálati szabályzatot. Komputeres utas listáján megtalálja nevünk. A jegyzékéről mindkettőnket kipipál, s rezzenéstelen arccal kíván angolul jó éjszakát, majd hangtalanul vonul tovább.

Szálemben szállnak le a hindu nők, távoztukkal egyből kiürül kupénk. El sem tudom képzelni, hogy boldogulnak hatalmas kofferjeikkel, zsákjaikkal. De hamar felhallatszik a hordárok kiabálása így megnyugszom, hogy nem kell cipekedniük. Attila csak pillanatra ocsúdik fel, hisz öreg éjszaka van, kint szurokfekete a lábtörő sötétség. Ismét csak forgolódok reggelig. Izgatottsággal tölt el az a tény, hogy még ma viszontlátjuk Trivandrumot (ma Thiruvananthapuram), emlékeim színhelyét. A reggel Coimbatore előtt köszönt ránk, mire a nap nyugovóra készülődik, addigra érünk Kerala fővárosába. Nagyon várom már a megérkezést, gondolatban inkább csak ott tanyázom, bőrömön érzem a nap hevét, orrom előcsalogatja a markáns szagokat, látom a filigrán keralai lányok virággal ékített haját, mosolygós arcát. De míg megérkezünk, még egy szűk nap áll előttünk, sok-sok kilométert kell megtennünk, hogy odaérjünk.

Ez a vonalszakasz különösen veszélyes így monszun utáni időszakban. Nemrég történt, hogy a csapadék alámosta a töltést és a Kerala Expressz kisiklott, a balesetnek több száz halálos áldozata volt. Indiában egyébként sem veszélytelen utazni vasúton, a balesetek száma évente meghaladja az ezret. A balesetek többnyire emberi mulasztásra, hanyagságra vezethetők vissza. A fékek nem működnek mindig biztonságosan, a pálya felújításra szorulna, a vasúti hidak többsége elöregedett, leszakadással fenyeget. Elhessegetem magamtól minden aggályoskodó rossz gondolatomat, mert biztosan érzem, hogy problémamentesen, rendben érjük el Trivandrumot.

Ahogy dél felé közelítünk, úgy válik a táj egyre szebbé, erotikusabbá, a zöld egy zöldebbé, a vörös virágok, mint fáklyák lángolnak, tobzódnak a színek a trópusi fényben, magamutogatón szépek még a sín melletti vadnövények is, a szoros virágcsalánok, a díszes mozaikvirágok. Nyúlánk tamarindok, széles levelű, nehéz fürtű banáncserjék, fügefák és banjanok egymást érintik kövér leveleikkel. Minden rögből élet sarjad. A fák alján a dús aljnövényzet áthatolhatatlanul sűrű, nehéz párásság ül a talaj fölött, léggyökerek szárítókötélként lógnak a fákról, csüngnek alá mozdulatlanul.

Békaugrásnyira lévő portálok, mezsgye-mezsgyét ér. Kis pálmaligetekben falusi kunyhók, módos házak. Összeölelkező kertek, határtalan falvak. Ez Kerala, egyedülálló, semmihez nem hasonlítható megejtően szép vidék. Ez a keskeny földsáv területre a legkisebb - akkora nagyságú, mint a Dunántúl, vagy Hollandia -, de népességben a legsűrűbben lakott indiai állam. Errefelé nagy a gyermekáldás termékenyek az asszonyi méhek, gyakorta és szorgalmasan szülnek.

Mintha végtelenített, összefüggő főutcán haladna vonatunk, a sín mindkét oldalán kertek fonódnak egymásba, a töltésről olykor belátunk a házakba.  Árnyas udvarok vörös talajából égbenyúló kókuszpálmák szökellnek a magasba. Zizzenéstelen banáncserjék legyezőszerű levelei alatt tyúkok kapirgálnak, zsemleszínű egyen kutyák vakaróznak, csóválják farkukat, de egyik sem ugatna. Könyökre tett kézzel dhotis férfiak néznek vonatunk után, némelyike dhotija szárnyával legyezi magát. A hosszú hajú nők hajából nem hiányozhat a virág. A fiatalabbak formásak, filigránok, az idősebbek között akad egynéhány jó húsban lévő, elhízott, vagy pont a fordítottja, összeaszalódott, girhes alkatú. Mezítlábas gyerekek nekiiramodva futnak, egy darabig bírják szusszal, versenyre kelve szerelvényünkkel.

Települések folynak össze, itt még a helyiek sem tudják hol a megyehatár, melyik falú hol kezdődik és hol ér véget. A házak láncolatát hébe-hóba lagúnák vize szakítja félbe, nadrágszíjnyi rizsföldek teszik még változatosabbá a tájat. Aprócska hangás tisztásokon tehenek kérődznek, rágódva őrlik takarmányukat, hasuk alját csiklandozza a tőgyükig érő magas fű. A kecskék termetre jóval nagyobbak, mint a mieink. Gyümölcsbódék sorakoznak, roskadozó kínálattal, a banánfüzérek láttán összefut a számban a nyál.

Kerala a természet kegyeltje, istenáldotta föld, ontja terméseit, táplálja lakóit. Évente kétszer érik be aratásra a rizs. A szabadon hagyott tenyérnyi földcsíkon kókuszpálmák sorakoznak, itt az elhullott mag, az elültetett palánta gyorsan kihajt.

Már kezd röpülni az idő, nem kell mással múlatni, elég, ha szemünket legeltetjük a gyönyörű tájon, melynek láttán jóleső bizsergés járja át minden porcikámat. Fények, árnyak, színek, árnyalatok mesteri kompozíciói olvadnak össze tökéletes harmóniában. A zöldek érzékeny palettáján megtalálható az összes nüánsz, a mérges sötétzöldtől a zöldnek csúfolt sárgásig valamennyi. Hirtelenjében elered az eső, szaporán hulló függőleges szálai egy szemvillanás alatt benedvesítik a talajt. Kövérre hízott nedves gyöngyszemek rezegnek a leveleken, majd elnehezülve súlyuktól legurulnak. Vagonunk tetején erőszakosan kopogtatnak a vízcseppek, a fémhez verődve sugárkoszorúban permetezve szóródnak szerteszét. Vékony vízerek csurognak le az ablakon. Gőzölög a táj, mintha üvegházba csöppentünk volna, pára gomolyog a fák lábainál, törzsüket misztikusan fonja körül a természet lehelete, a sűrű párásság.

Amilyen gyorsan jött az égi áldás olyan gyorsan szakad félbe. Elvonultával még szikrázóbb a napfény, erőszakosan, szodén karolja át azt, ami az övé, a buja flórát, mely kizárólagos tulajdona. Hamarjában felszárítja a lehullott csapadékot, a föld ismét vörösre vált. Ez a monszun délnyugatról jön, a Nyugati Ghátoknál, amint összetorlódnak a felhők, heves esőzéseket zúdítanak e földre, ez azonban már a végelgyengülésre készülődő monszun utolsó rúgkapálózása. Még szívóskodik pár napot vagy hetet, aztán odébbáll, tovavonul.

A kerítések plakátjai víztől mosottan csillognak, van belőlük elég, valószínűleg a közeljövőben tartanak választásokat, de lehet, hogy a közelmúltban voltak, esetleg azok maradtak meg épségben, amelyek előző utunk alkalmából hívogatták az embereket az urnák elé. Nehéz eldönteni melyik plakátból van több, a kommunistákéból vagy a Kongresszus pártiból. A képeken a kommunista párt ismert ideológusai, Marx, Engels, Lenin, valamint imitt-amott a nagy diktátor, Sztálin néznek egy irányba egy meghatározatlan pontra. A világon mostanság letűnőben lévő eszme szimbólumait, a sarlót, kalapácsot és a csóvás piros csillagot tömegesen látni, itt még hódít, ez az idea. A másik népszerű pártnak, Gandhi Kongresszus pártjának jelképe a szétterpesztett ujjú tenyér kezdetben megtéveszt, furcsának tartom, hogy ennyi tenyérjós reklámozza magát. Attila fejti meg a rejtvényt, jót derülök képtelen képzettársításomon.

Kókuszhánccsal fedett bungalók, falaikon szürke foltok éktelenkednek, mind az előző esőzések nyomaiként rögzültek. Vasúti átjárón haladunk át, a lezárt sorompó mindkét oldalán sok jármű és gyalogos várja, hogy elhaladjon szerelvényünk. A csupa sziget Kocsin (ma Kocsi), valamikori fővárosába, Ernakulám vasútállomására gurulunk be, ahol csak keveset pihenünk, ugyanis elég behozni valója van masinisztánknak. A vasútállomástól nem messze egy főiskoláról vagy egyetemről most jönnek ki a hallgatók. Száris lányok koszorúja virít csokorként, hónuk alatt tankönyveiket szorítják, másik kezükben az elmaradhatatlan fekete esernyőt tartják. Bent a tágas kertben fiúk játszanak számomra ismeretlen labdajátékot. A tűző nappal mit sem törődnek. Megszokták. A legfurcsább, hogy valamennyien hosszú nadrágot viselnek.

A tengert nekem sikerül először megpillantanom, ettől gyermetegen ujjongok, örömöm hasonlít a valamikori élményhez, amit a Balaton meglátása szerzett valaha gyermekkoromban. Lélegzetelállítóan szép a táj, szakaszonként kitárulkozik előttünk a sötét tenger, amint szabaddá válik a rálátás a pálmatörzsek között a szikrázó víztükörre. Már visszafelé számolom a perceket, még hátravan Quilon, aztán megérkezünk Trivandrumba.

Mint tengerész fogok talajt, két és fél nap imbolygás után furcsa a stabil aszfalt. Zakatol, kattog továbbra is fülem, de mindezzel nem tudok sokat törődni, mert arra kell figyelnem, le ne maradjak, el ne sodorjon a tömeg más irányba. Attila tarkóját figyelem, ő kimagaslik az emberek közül, bízom abban, hogy idejében meglátja a kijáratot. A vaskapuban szigorú felügyelők kérik mindenkitől a menetjegyet, vagy a peronjegyet. Feltehetően bejönni könnyebb, mint kimenni. Kisebbfajta bonyodalmat okozok azzal, hogy emlékül meg akarom tartani a vasúti jegyemet, mintha nem érteném kérésüket, úgy teszek, mint egy kuka. Miközben magyaráz a vasúti őr, én úgy teszek, mint a ki semmit sem ért. Attila sürget, adjam már oda a jegyemet, de én nem engedek a huszonegyből, amit elhatároztam, azt véghezviszem. Mögöttem egyre több ember torlódik fel, egy idő után az őr nem tud mást tenni, mérgesen int, tűnjek el, feleslegesen ne tartsam fel a tömeget. Ezután még férjem rosszallását is le kell nyelnem, de végül is a menetjegy az enyém marad.

További olvasnivaló

Az ujjak szerepe a diagnózis felállításá…

A normális mutatóujj erős, ujjpercei közel azonos hosszúságú, vagy - a proximálistól (tőperctől) a disztális (körömperc) felé haladva - fokozatosan rövidülnek. A hagyományos kínai kézdiagnosztika szerint a mutatóujj segítségével ítélhetõ...

Folytatás...

Állatövi jegyek

Az állatöv tizenkét csillagképe felfogható úgy, mint tizenkét állomás a Nap éves körpályája során. A nyugati asztrológusok szerint a Nap tizenkét zodiákusa, azaz állatköre közül, nyolc ábrázol valamilyen valódi...

Folytatás...

A tél közepéig se hó, se hideg - Máskor …

A média úgy ír és számol be a mostani - a 2013-14-es - évforduló enyhe, szinte tavaszias időjárásáról, mintha egyedülálló jelenség lenne. Valóságos csodaként írják le, hogy többfelé havazott az...

Folytatás...

Máglyarakás három változatban - Kiflivel…

Máglyarakás I. - Kaláccsal vagy brióssalKb. 18-20 dkg szikkadt kalács vagy briós, 2 tojás 5 evőkanál porcukor, 20 dkg vaj vagy margarin, 1 bögre tej, 1 citrom lereszelt héja, fél...

Folytatás...

India - Művészi pornográfok Szúrjának

Még búcsúzásként is tartogat meglepetést a város; közvetlen indulásnál az esőtől síkos márványlépcsőn csúszom el, majd az itt vásárolt hibás térkép tréfál meg minket; rossz irányba navigál, ami cirka három...

Folytatás...

Papillák

A bőr irhájának felszínéből millió számra dudorodnak ki a mikroszkopikus nagyságú dombocskák, csapocskák, az ún. papillák. A papillák sok véreret, érzőideget tartalmaznak, ennek következtében alkalmasak a különböző ingerek (nyomás...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?