Közeledik a villanyoltás, a „takarodó” ideje, addig mindenkinek el kell készülnie, szinte egyszerre kezdenek ágyazáshoz az utasok, sokan várták már ezt a pillanatot. Nappal csak ülni lehet, vagy mászkálni a folyóson, kizárólag éjszaka hajthatók le a felső ágyak. A „travel bag service” (úticsomag-szolgáltatás) keretében a „csomagosztásra” alkalmazott vasúti dolgozótól már megkaptuk bedding”-ünket, ami 2 lepedőt, 1 törölközőt, 2 pokrócot, 1 kispárnát és 1 párnahuzatot tartalmaz. Ez éjszakánként és személyenként mindössze 5 rúpiát kóstál. Szomszédaink nem kérnek ágyneműt, ők a hazulról hozott lepedőikbe burkolóznak. A vicsori nagynéni fekhelye fent van, korát meghazudtoló gyorsasággal és ügyesen húzza fel magát a felső ágyra. Az unokahúg az éjszakát valahol máshol tölti, valószínűleg ott, ahová a jegye szól. Mindkét szúrós lópokrócot magam köré csavarom vigyázva arra, hogy kizárólag csak a lepedő érje testemet. Jó elnyúlni a fekhelyen, még a plédek átható fertőtlenítő szaga sem zavar, ez a szag kismiska a romlott rizshez képest. Attila még tesz-vesz mielőtt elfoglalná helyét a kakasülőn. Két száris útitársunk már édesdeden alszik, ok bizony nem várták meg a villanyoltást.
A szabályzat szerint tíz órakor kapcsolják le a villanyt, reggelig csupán az apró kis kék lámpák világítanak, épp csak annyira, hogy az ember megtalálja a toaletthez vezető utat, el ne essen egy-egy kilógó lábban, vagy egy lecsúszott plédben, esetleg egy leszakadt függönyben. A villanyoltással egyidőben bezárják a vagon valamennyi ajtaját is, így illetéktelen se ki, se be nem jöhet. Ez érthető biztonsági intézkedés, így védik az utasokat. De mi van baleset esetén, fut át agyamon a kérdés. Még tíz óra előtt végigvonul a kocsin két állig felfegyverkezett katona. Árgus szemekkel kutatnak valami rendellenesség után. A combjukhoz nekiverődő karabélynak és bambuszbotnak kétségtelen visszatartó ereje lehet. Nem lenne ésszerű ujjat húzni velük, túl szigorúaknak, kötelességüket gondolkodás nélkül végrehajtóknak tűnnek. Ám jelenlétük, ahelyett, hogy megnyugtatna, inkább zavar, rossz érzést váltanak ki belőlem. Melindának igaza van, India békétlen, egyre békétlenebb, indulatok feszülnek a mélyben, elég egy kis szikra, hogy lángra lobbanjanak az érzelmek, hogy felrobbanjanak a dühös szenvedélyek.
Uttar Pradést magunk mögött hagyva, minden bizonnyal már Madhja Pradés sinein kattog, zakatol vonatunk. Nemcsak zötyköl, hanem mintha ringatna, de olyan akár egy kőbölcső, merev, kemény és hideg. Még lámpaoltás előtt érkezünk Bhopálba. Szerelvényünk lassít, fékezve csikorognak a kerekek. Az ablak sarkából sínpárok csíkozódnak az állomás épülete felé. A dévanagari felírásból az „opal”-t olvasom ki, amiből egyszerű következtetnem, hogy Bhopálba értünk. A hindi mássalhangzók közül a duplákkal mindig hadilábon álltam, nehezen ismerem fel, a legtöbbször kiokoskodom a megfelelő betűt. Ilyenkor gondolatban végigfutok az ábécé-n, hogy kiválasszam a kha, gha, cha, jha, a kétféle tha, és a kétféle dha, valamint a pha, a rha közül a megfelelőt, vagy mint ez esetben az odaillő bha hangzót.
Árusok kopogtatnak be az üvegen, a választék: mogyoró, narancs, banán, kinek mije van, azt kínálja. Harsányak, erőszakosak, hajtja őket a falatnyi haszonszerzés reménye, az, hogy talán még el tudnak adni, rá tudnak sózni valamit a késői utasokra. A földön rongyhalmok alatt emberek alszanak. Koldusok nyavalygós hangja behallatszik fülkénkbe. Bhopal nevének olvastán, azonnal a szomorú eseménnyel asszociálok, 1984 végén, egy december eleji napon szörnyű tragédiáról tudósítottak a hírügynökségek. Az amerikai Union Carbidge társaság bhopáli üzemének egyik tartályából nagy mennyiségű mérgező anyag, metil-izocianát szökött meg. A kiszabadult mérges gáz alattomosan kúszott be a város utcáiba, szabadult be a házakba, terült szét a kertekben, földeken, gázkamrává változott Bhopál a halálos felhőtakaró alatt. Először a nyugodtan alvó gyerekekkel végzett, ok lelték halálukat a gyilkos gáztól, sírás és jajszó nélkül távoztak az élők sorából. Nem így az álmukból felriadó felnőttek, akiket fojtogató köhögési roham ébresztett fel, a szapora légvételtől egyre nagyobb mennyiségű gázt lélegeztek be. A gáz marta szemüket, tüdejüket, torkukat, rátelepedett nyálkahártyáikra. Pusztultak az állatok, kínjukban bőgtek a tehenek, bivalyok, kecskék mekegtek jajveszékelve. Utolsóként a fák madarai pottyantak le a földre élettelenül. Néhány nap alatt 3000 ember halt meg, az életben maradottak megrokkantak, megvakultak, tartós idegrendszeri károsodást szenvedtek, genetikailag sérültek. Abban az időben sokat foglalkozott ezzel a szerencsétlenséggel a sajtó, megdöbbentő képek láttak napvilágot, csupa seb, vak felnőttről, gyerekekről.
Tíz percnél nem időzünk többet. Az alsó és a felső ágyon a két hindu asszony édesdeden alszik, de nincsenek egyedül, a vagon fülkéi elcsendesültek, csak kintről szűrődik be zaj, ám az sem igazi, nappali hangerejű. A vicsori felől időnként apró füttyök szállnak fel, fújások kapnak szárnyra, horkantások hallatszanak. Távolabbról öblösebb horkolás szól fortissimóban. Testemet lassan átjárja a meleg, lábfejem is kezd langyosodni. A két lópokróc oly nehéz, hogy puszta súlyuktól is kimelegszem. A fertőtlenítőszer orrfacsaró szagához kezdek lassan hozzászokni, már nem zavar annyira mint eleinte. Ha azonban a savanyú rizsre gondolok, menten elfog a hányinger, ilyenkor üres gyomrom teátrálisan összekapódik.
Attila a felső ágyon a gyertyafényű lámpánál a menetrendet tanulmányozza, halkan szólongatom, ő nálamnál is halkabban válaszolgat. Mint információt, megtudom tőle, hogy a következő állomás Itarsi, India középpontját, a narancsillatú Nagpurt, az éjszaka közepén érjük el, reggel pedig már Balharshahban ébredünk. Ratna, Ferike buddhista ájája (dadája) Nagpurból jött, bár Indiában ma már nagyon kevés Buddha követő van, e városban még szép számmal találhatók. A Balharshah helységnévről azonban semmit sem hallottam, hiába spekulálok, próbálom valamihez kötni, de nem ugrik be róla semmi sem. Valószínűleg egy nevezetesség nélküli, egyszerű vasúti csomópont lehet, bár nehéz elképzelni ilyen helyet Indiában, ahol minden röghöz, minden településhez, minden romhoz kapcsolódik valami nevezetes esemény, vagy valamilyen látványosság, amit megnézni érdemes.
Mint a nyűgös gyerek, aki megkívánja az alvás előtti mesét, a szöveget, a beszédet, úgy kísérletezek, kezdeményezek újabb és újabb beszélgetést párommal, de tekintettel a mélyen alvó útitársnőinkre, nem nagyon hajlandó felelgetni, beszélgetni velem, s egy idő után már hiába szólongatom, nem válaszol, ez jelzés, hogy hallgassak már el, maradjak nyugton, próbáljak aludni. Sajnos nem megy, hiányzik az esti olvasás, egy pár oldal segítene. Bár ki tudja, hisz nagyon szokatlan ez a hely, az ember nem mindennap utazik az indiai vasúton. Mint ringlispíl, úgy forgolódom, kényesen vigyázva, hogy a pokrócaim le ne csússzanak a földre. A fülke sarkait azért még megszámolom elalvás előtt, hátha beteljesül az álmom. Az álom azonban csak nem akar rám találni.
Az álom küszöbén zsibbadok, félálom határmezsgyéjén furcsa képek, képzetek tűnnek fel, tisztán látom magam előtt Mary nővér puffadt arcát, kedvesen mosolyog, felívelő ajka fölött bajusza helyén fehéren megcsillannak a rövidre vágott ősz szőrcsonkok. Egy pillanatra elém lebben a kópé szakács, Radzsu képe, szinte hallom a Kovalam parti tenger morajlását, amikor egyszer csak ütemes kattogásra figyelek fel, ilyen sűrűn csak állomáshoz érve csattognak a kerekek, talán a váltók miatt. Jól tippeltem. Száncsin robogunk át, emelgetem a fejem, hogy lássak valamit Asóka híres sztupáinak egyikéből, de az est végtelen irigy, nem mutat a sötét tájból semmit. Képzeletemre kell hagyatkoznom, de ahhoz túlságosan fáradt vagyok, hogy megmozgassam néhány sztupa miatt. Visszafelé is útba ejtjük, majd akkor talán látok belőlük valamit.
Szendergésemből hirtelen arra ébredek, valami mászik kinyújtott csupasz bal karomon. Nem is egy, hanem több csótány masírozik a bőrömön, a hónaljam felé iparkodnak. Undorodva söpröm le az éj leple alatt előmerészkedő rovarokat. Rejtett zugaikból ilyenkor indulnak élelemszerzésre, a félhomályos fülkében mindent megmásznak, ami csak útjukba akad. Kellemetlen érzés svábbogarak zavarására eszmélni, azonnal ki is ébredek, s lélegzetvisszafojtva várom az újabb csoportot. Már hajnali énekükre készülődnek az énekes madarak, mikor sikerül ismét elbóbiskolnom. Ám ez sem tart sokáig, mert éktelen horkolásra riadok fel. A vicsori nő felől jön a hang, idegesítően, kis szünetekkel de egyre nagyobb hangerővel erősödik, akár egy fújtatógép, úgy húzza a lóbőrt. Az alsó is hallhatóan szuszog, de ő csak pianissimóban, elviselhetően fújja a kását. Hogy a felső abbahagyja koncertjét, önvédelemből aprókat füttyentek, mert ez hatásos szokott lenni. Füttyöm élesen hasít a levegőbe, mire a szomszédos fülkékben többen nagyon horkantanak, másik oldalukra fordulnak, ám az én útitársam fittyet hány mesterkedésemre, édesdeden alszik tovább. Egyszer azonban sikerül megfordulásra bírnom ám a helyváltoztatása is zajjal jár, karkötői csörögve-pörögve, egymáshoz verődve, mindegyikük más-más hangokat adva, csilingelnek. Talán a negyedik füttyentésemnél tarthatok, amikor leszól Attila. Te fütyülsz? - érdeklődik halkan, nehogy felébresszen valakit.
Már leteszek az alvásról, amikor újból elkókadok, és végül csak leteper a fáradtság, elringat a zötykölődő ágy. A szemhéjamon keresztül érzem, hogy már kivilágosodott, de jó még egy kicsit csukva tartani, pihentetni szemem. Furcsa ritmusos sercegést hallok, ami kíváncsivá tesz, vajon mi lehet, ám lusta vagyok felnézni, várom, majdcsak abbamarad. De nem akar alábbhagyni a csiszatolás. Résre nyitom szemem, s annak fókuszában pont a szemközti asszonyra vetődik tekintetem. Lótuszülésben, maga alá húzott lábbakkal ül. Haja kócosan kontyba tűzve. Mereven kémleli a tájat, közben a fogát csutakolja. Csak úgy szárazon, víz nélkül, pusztán pasztás fogkefével végzi a műveletet. Szoktak használni fogport is, de ő láthatóan pasztázza a fogsorát, legalábbis a szája körüli hab erről árulkodik. Megállás nélkül jobbra-balra huzigálja a kefét, tisztogatja fogait. Az eddig csak olvasott húszperces fogmosási szokásukról most meggyőződhetek.
Tagjaim fáradtak, a plédek ólomsúllyal nehezednek rám, a sok forgolódástól a lepedő összepödrődött alattam, s most kötélként lóg le a földre. Szemem ég, mintha csilipaprikával dörzsölték volna be, agyam üresen kong, most egy gondolat sem teremne meg bennem. Egyszer csak Attila vidám feje jelenik meg, az ágyból előbukkanó kobak frissen, kipihenten néz le rám. Irigy pillantást lövellek felé, szerencsés egy alak, mint a mellékelt ábra mutatja, minden bizonnyal remekül végigaludta a számomra mozgalmas éjszakát, őt nem zavarták váratlan bogárlátogatók, hortyogások, még a fütyörészésemre is csak halványan emlékszik. Törődötten kászálódom le alkalmi ágyamról, csak papucsba kell bújnom, az éjjeli hálóruhám egyben a nappali öltözetem is. Az ásványvízzel kikevert neszkávé lehörpintése után rohamra indulok a toalett bevételére, ami nem könnyű feladat, hisz a vagon mindkét végéből hosszú sor kanyarog, mindenki ugyanazért áll sorba, amiért én.
A sötétbe öltözött táj varázsütésre dobja le fekete ruháját, hogy világosra cserélje. Egyszerre világosodik ki a látóhatár, narancssárgán csillog, csak a nap tud így világítani, fényesen, tündöklőn, reménykeltően. Bizakodás költözik lelkembe, már az előttem álló napot tervezem, és nem a mögöttem lévő kényelmetlen éjszaka miatt dohogok. Tulajdonképpen nem is volt olyan borzalmas, nyugtatom magam, amit mindjárt el is hiszek magamnak.
A WC egyre bűzösebb, elviselhetetlenebb szagú, minél több kilométert teszünk meg, annál orrfacsaróbb a bentről áradó ammóniaszag. Ez a kis fülke szolgál egyben a tisztálkodásra is, itt mosdik majdnem az összes utas. Mire sorra kerülök, már csatakos, szappantól, víztől síkos, arra kell vigyáznom, hogy el ne csússzak, gumipapucsom nagyon megbízhatatlan, minden mozdulatnál cserben akar hagyni. Le akar esni a lábamról. A mosdó feletti kis fémcsapból lehet vizet fakasztani egy fémkar mozgatásával. Mire aláteszem tenyerem, már csak csöpög, ami csak annyira elég, hogy megdörzsöljem arcom, és cica módjára kimossam „csipás” szemem. Nem bízom a víz tisztaságában, bár egy fogmosásra való mennyiség talán összejönne, én mégis inkább Bisleri ásványvízzel mosok fogat. Jó márkájú dezodorral illatos felhőt fújok magam köré, beszprézek minden hajlatomba, mintha ez helyettesítené az alapos tisztálkodást. Önámítás ez az egész, de majd Trivandrumban (mai neve Thiruvanthapuram) rendbe hozom magam.
A mosdó nemcsak büdös, hanem fülledt meleg, nedves és párás, megfelelő szellőzés híján, beszorult és itt maradt a tegnapi hőség. A WC indiai típusú, noha ilyennel találkoztam már a Balkánon, de akkor is módfelett feszélyezett, és ott sem lelkesedtem a higiénikusnak tartott megoldáson. A kapaszkodóból, egy lyukból és két lábtartóból álló WC-ben minduntalan kényszerképzetem támad, vajon mi történne akkor, ha beleszorulna lábam a lyukba, vagy beleesne a papucsom. Minden alkalommal szurkolok, hogy beletaláljak, jól célozzak, mert a céltévesztés megbosszulja magát, a vonat rángatására pedig visszapermetez az, aminek ki kellene folynia. A lábtartó recéiben lötyög a szennyvíz. Már az elindulás óta szenvedek eme művelettől, és sehogyan sem fér a fejembe, hogy a férjem hogyan viseli zokszó nélkül ezt a megpróbáltatást. Amikor szóvá teszem, nevetve közli, hogy ő a kocsi másik végén található nyugati típusú (western style) WC-be jár, ami viszonylag tiszta, ugyanis az indiaiak nem használják. Elképedek saját hülyeségemen, s okulva, a visszafelé úton már én is azt keresem fel.
