Bent a vagonban azonnal megcsap a friss levegő, akár egy frizsiderben, oly hideg van, váratlanul ér ez a nagy változás, a kinti és benti hőmérséklet között legalább 20 fok a differencia. A csomagtartók dugig tele bőröndökkel, táskákkal. Sportszatyrunkat egy mozdulattal az ülés alá csúsztatjuk. A fülkénkben három száriba öltözött nő, két idősebb s egy fiatalabb vonja magára figyelmem. Összement testtartásukból ítélve már hosszabb ideje úton lehetnek, papucsaik szanaszét szórva, lábaikat otthonosa húzzák maguk alá. Jóval magabiztosabbak, mint az újonnan érkezők, a helyüket most keresgélők. Üdvözlésünkre fejbiccentéssel köszönnek vissza, ám ez a bólintás inkább kedves, mint lekezelő.
Az egyik nő csontos, szikár, sok év áll mögötte, fogai előre állnak szájából, ami vicsorító külsőt kölcsönöz neki, olyan ettől, mint egy mérges kutya. Mindkét karját karkötők díszítik, a csuklójától a könyökéig vagy húsz sorakozik rajtuk. A másik hölgy kövér, teste puhány, szétfolyós. Rövid blúza alól kibuggyanó hájas hurkája, mint mentőöv öleli körül. Melle meglehetősen nagy, legalábbis ezt sejteti a szárijának vállra csapott szárnyából kidomborodó két hegy. O lehet a mama, a fiatal lány kiköpött mása, le se tudná tagadni a rokonságot. Az előreálló fogú a nagynéni, erre következtetünk a beszélgetésükből. Mauszi, mauszi! - szólítja meg időnként a lány, aki lágy vonásaival született anyatípus, egykoron majd jó mama, feleség lesz.
Negyedik utastársunk, egy modern frizurájú, mai öltözetű, farmert és feszes pólót viselő, feltűnően csinos, grafitszemű indiai lány, egyikünk helyén, az ablaknál ül. Ügyet sem vet ránk, mintha keresne valakit a tömegben, meredten bámul ki a rácsos ablakon. Finom ívű arcéléből, világos bőrszínéből, büszke testtartásából radzsput származására tippelek, de ha nem radzsputána, akkor is a legfelsőbb kasztból eredhet, kétségtelen, hogy kék vér csoroghat ereiben.
Épp hogy elhelyezkedünk, már mozdul is szerelvényünk. Ám mielőtt integetni kezdenénk a koszos, kopott, rácsos ablakon át, konzul barátunk, Feri alakja már elvész a tömegben. Simán, komótosan gördülünk ki. A másik sínpáron egy vasutas elkeseredetten gyömöszöli fel a lépcsőn az utasokat. Ismerős épületek, városrészek tűnnek fel, ebből a látószögből azonban minden másképp látszik, ezért valóságos sikerélmény, ha eltaláljuk, merre járunk. Egy biztos, hogy déli irányba tartunk, és délnek megyünk 55 órán keresztül.
A műbőr huzatú ülések hat személyre szólnak, ennyien ülhetnek nappal rajta, ám éjszakára csak négy utasnak van hely, a két lehajtható felső fekhellyel egy négyágyas éjszakai szállássá alakítható át kupénk. Fülkénket a folyosótól függöny választja el, a vastag, elhasználódott vasúti matéria líg-lóg a tartórúdján, több helyen leszakadt a karikáról, mégis van benne valami cifra nyomorúság, letűnt maharadzsai pompa. A jobb helykihasználás érdekében a folyosó szélén az ablakok alatt is fekvéshez lehajtható ülések vannak, ám a miénknél jóval keskenyebbek, kényelmetlenek, az apróbb termetű indiaiakra vannak méretezve. A jól működő légkondicionálót tetőventilátorok sereglete egészíti ki, segítve az utasok tovább fagyasztását.
Első megállóhelyünket, Agrát két óra alatt érjük el. A táj most sem mutatja szép orcáját, ugyanolyan kietlen, mint múltkoriban. Még Agra előtt megjelenik a kalauz, tüchtig, snájdig ember, mintha most végezték volna rajta az utolsó simításokat, frissen vasalt nadrágéle pengevékony, inge ropogósra keményített, hófehéren vakít, mint a szűz hó. Miután a tekintélyt parancsoló, brillantinos hajú jegyellenőr komótosan elhelyezkedett velem szemben, térdére teríti soklapos számítógépes leporellóját, a helyfoglalási utaslistát, melyen minden precízen fel van tüntetve. Itt nem lehet csalni, sumákolni, minden helyre csak egy nevet írtak, ott tartózkodni egyedül ő a jogosult. Ezért aztán a modern öltözetű lányt ellentmondást nem tűrően kiparancsolja a kupéból, s a helyére küldi. A lány zokszó nélkül kilibben. A száris lánnyal is lehet valami probléma, o is belenyugvóan ad igazat a kalauznak, s már fizeti ki a büntetést. Velünk nincs gond, megtalál minket a listán, feketén-fehéren létezünk. Mint aki jól végezte dolgát, elégedetten vigyorog, de továbbindulás előtt még nyájasan megkérdezi, honnan jöttünk és van-e hazai aprópénzünk, forintunk. Mivel éremgyűjtő, örömet szereznénk az idegen pénzzel neki. Kotorászunk zsebeinkben, kiforgatjuk táskáinkat, de egy árva fillér sem akad a kezünkbe. Sajnálkozunk, ám hogy mégse menjen el ajándék nélkül, egy galambos-tulipános, népművészeti mintájú könyvjelzőt nyomunk a markába. A meglepetéstől szólni sem tud, csalódás ül ki arcára, nem ezt várta tőlünk. Szó nélkül sarkon fordul, s a következő fülkét veszi célba.
Agrában két férfi utast kapunk, a fiatalabb ismerőse lehet a száris lánynak, mert amint meglátják egymást, irulva-pirulva félrevonulnak a folyosó túlsó üléseire, s egymás szemébe mélyedve sutyorogni kezdenek. Az idősebb férfiú a szemközti középső ülésre huppan le, lábáról lerúgja cipőjét, kéjesen tornáztatja lábujjait, majd kis szemrevételezés után, gyorsan szóba elegyedik velünk. Mint mondja Dzsánsziba utazik, szívélyesen invitál, szakítsuk meg utunkat, nézzük meg szülővárosát, megérné, szép a környék, ahol ideális kirándulóhelyek, tigrises szafarik, árnyékos sétányok, mogul kertek és nevezetes épületek közül választhatnánk. Állítása bizonyításaként máris sorolja, mit lenne ajánlatos megnéznünk, elsőként említi a festői fekvésű, régi mogul települést, Dzsánszit, amelynek kétségtelen, hogy leghíresebb személyisége a Dzsánszi ráni, aki ugyanúgy, mint Szent Johanna, az orléans-i szűz férfinak öltözve, férfiként, karddal, lóháton harcolt az angolok ellen. Ugyanis a férje halála után a fejedelemség élére állt, majd csatlakozott az indiai függetlenségi mozgalomhoz, a szipoj lázadókhoz. Harc közben nyeregben ülve érte a halálos lövedék, itt van Gválijárban eltemetve. Miközben kezével int, épp a gválijári állomásra robog be a szerelvényünk. Kint tébláboló utasok, piros ruhás hordárok várják az ellenvonatot. Iskolásgyerekek integetnek, fiatalember mossa a lábát a vízcsap alatt, teaárus forró tejes teát csurogtat egyik pohárból a másikba.
Gválijárt is érdemes lenne megtekintenünk, biztat bólogatva, e város még több érdekességet rejt, mint Dzsánszi. Híres hat tornyos palotája, a Man mandir és a Gudzsari Mahal, amelyeket az egykori uralkodó Man Szingh építtetett, ez utóbbi palotát szerelme érzékeltetéséül húzatta fel kedvesének. Szíve hölgyének a Rai folyó mágikus erejű vízét vezettette be a palotába. De mindennél nevezetesebb a város fölé magasodó ősi erőd, ahol a dzsánszi ránit, Laksmi Báit, a hős fejedelemasszonyt, helyezték örök nyugalomra.
Útitársunk annyira felkeltette érdeklődésemet Gválijár iránt, hogy a bedekkerben azonnal az ide vonatkozó részre lapozok, jól érzem, hogy a könyv is tartogat számunkra még néhány érdekes információt, például Gválijár alapításának legendás történetét. Félhangosan olvasok, hogy párom is hallja, bár a félhomályos fülkében, a rázkódó vonaton, ez nem is egyszerű feladat. Az apró betűk ugrálnak a szemem előtt, de azért sikerül kibogarásznom a lényeget. A hagyomány szerint „Szurádzs Széna, egy leprában szenvedő helyi vezér (…) találkozott egy Gvalipa nevű hindu szenttel. Gvalipa szentelt medencéből származó vízzel kínálta meg a leprást, aki ettől meggyógyult. Gvalipa aztán azt javasolta, hogy ott helyben építsen várat (amelyet gvalipa után neveztek Gválijárnak), és vegye fel a Pal nevet, ha azt akarja, hogy dinasztiája hosszú életű legyen. Ezután Szurádsz Pal családja dicsőségesen uralkodott, amíg egyszer egy cinikus utód eltért a hagyománytól, és természetesen megfosztották trónjától.” Útitársunk figyelmesen hallgatja a számára idegen, fülének furcsán hangzó szöveget. Nem érti, de sejti, miről olvashatok. Hálásan mosolyog. Valószínűleg tanárember lehet, mosolya tanárosan elégedett, de nem tartjuk ildomosnak foglalkozása után érdeklődni. Sajnálkozunk, hogy nem áll módunkban megszakítani utunkat, talán egyszer, majd máskor bepótoljuk a mulasztást. Miközben a leszállásra készülődik, sebtében csipegetek még a szövegből.
Hatkor indulunk tovább, szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan szalad az idő, már hat órája vagyunk úton. Masinisztánk remekül tartja a menetidőt. Rejtelmes a táj, imitt-amott ácsorgó fáival. A nap egyre laposabban süt, rövidesen besötétedik. Bivalyok dagonyáznak, sáros testükön megcsillan a vöröses fény, feszülő orrcimpájuk kerekre tágul. Egy gatyás kisfiú tátott szájjal nézi vonatunkat, talán számolja a vagonokat, mint én tettem valaha gyermekkoromban. Az ablak kopott, pókháló mintázatúra repedezett, a dupla üveg külső része lövések és kövek nyomait őrzi. Kívülről sűrű rács véd, feltehetően a váratlan vendégek betolakodása elől. Itt bent egymást követik az ital- és ételárusok, utánuk rendre megjelenik egy takarítófiú. Hosszú cirok seprűjével jobbra-balra üti-pofozza a leszórt hulladékot, szemetet, porfelhőt kavarva maga mögött.
Már jóval Dzsanszi után vagyunk, amikor a vicsorító nagynéni megszólal, s furcsa akcentusú angolsággal beszélni kezd. Lopva körbenézünk, vajon kihez szólhat, de mivel csak mi vagyunk jelenleg a kupéban, kétségtelen, hogy nekünk adresszálja kérdését, kizárólag mi lehetünk a kérdezettek. Aziránt érdeklődik, hová lett az a fiatalember, aki velünk volt Delhiben. Csak kikísért minket a pályaudvarra, mondjuk, s nem titkolt meglepetéssel furcsálljuk, hogy ennyi idő után intézi hozzánk kérdését. Akár a székely parasztok, oly „szószátyár”, félnaponként szólal meg. Alighanem megtetszhetett neki Feri, azóta várja, hogy az a jóképű fiatalember megjelenjen a fülkében. Válaszunkra ismét magába burkolózik, és csendben marad egészen a leszállásáig, akkor is csak egy halvány, elmorzsolt namaszté erejéig nyitja szólásra a száját. Bizonyára ideális felesége lehet férjének.
Közeleg az esti étkezés ideje, hét órakor megélénkül a vonat. Mindenki előszedi a kis motyóját, de a vacsorát előre is meg lehet rendelni a kalauznál vagy a kocsi kísérőjénél. A rendelést telexen adják le az étkezés időpontjához legközelebbi állomásnak. Az ételt, még melegen vételezik, akárcsak a repülőgépeken, tálcán, apró kis tálkákban, fóliával betakarva szolgálják fel. A vacsorát 18:30 és 21:30 között szervírozzák fel. A vasút alkalmazottjai ilyenkor átvedlenek alkalmi pincérekké, hangtalanul sürögve-forogva elégítik ki a vendégeket, rakják ölükbe a rendelt ételt.
A vacsorára ajánlott vegetáriánus fogás 20 dkg rizst, 10 dkg zöldséget, 17,5 dkg dált, 10 dkg csapátit vagy parátát, 9 dkg túrót, 2 dkg salátát tartalmaz. Mindezt nevetségesen alacsony áron, mindössze 7 rúpiáért (25 Ft-nak megfelelő összegért) kínálják. A nem vegetáriánus, húsos menü - a drágább karis (curry) csirke miatt - 8 rúpiával többe kerül, a tojásos karis szósz pedig 9 rúpiát kóstál. Akinek nem tetszik az uniformizált kínálat, á la carte is étkezhet, azaz étlapból választhat a szerelvény éttermében, ahol asztal mellett, kulturáltabban fogyaszthatja el vacsoráját. Az étkezést követően italként kávét és teát szervíroznak fel, hatalmas fortyogó alumíniumbödönökben hurcolják végig, s csapról adagolják műanyag poharakba a gőzölgő lét.
Fülkénkben egyikünk sem él a vasút eme szolgáltatásával, előkerül az otthonról hozott étek. Előkotorásszuk, kibontogatjuk szalvétába burkolt szendvicsünket. Az ital nem gond, mert a teás és kávés után jön a gyümölcslé árus is, nekünk nagyon ízlenek ezek a jegelt itókák, ettől még az sem tántorít el, hogy a vagonban már minden tagom elgémberedett, oly hideg van. A három hindu nő is összeverbuválódik a vacsorára, a fiatal lányt is behajtja a fülkébe éhsége. A kövér mama egy szatyorból banánlevélbe csomagolt batyut vesz elő, közben az unokahúg térül-fordul, s tálcákon kotletteket hoz. A sültekhez már csak a köret, az elengedhetetlen rizs hiányzik, azt tartogatja a banánlevélpakk. Mialatt ok sürgölődnek, mi szendvicsünket majszoljuk, s figyelemmel kísérjük minden mozdulatukat, kilessük étkezési szokásaikat. A három tálca egymás mellé, az ülésre kerül, rajtuk az olajtól aranysárgán csillogón fénylik a három kotlett. A vicsori nagynéni akkurátusan kibontja a banánlevelet, kiszabadítva a rizst, s egyben valami istentelen savanyú ételszagot zúdítva a fülkére. Attila, mint akit darázs csípett meg, oly gyorsan ugrik fel, s szemvillanás alatt kilép a folyosóra. Én is követném példáját, de valamelyikünknek itt kell maradnia. Így kénytelen vagyok önfeláldozóan végigasszisztálni utastársaink étkezését. Az előre megfőzött, elkészített s a trópusi hőségben dédelgetett rizsnek borzalmas szaga van. Félberágott szendvicsemet egy mozdulattal visszacsúsztatom táskámba, háborgó gyomrom egy falatot sem tűrne, sőt ami már lement, az is kikívánkozik belőle. Szaporán nyelem nyálam, ezt találom a leghatásosabbnak a hányinger ellen. Szerencsére viszonylag gyorsan végeznek a savanyú rizzsel, de hiába kavarja a ventilátor a levegőt, a szag áporodottan, romlott savanyúan még sokáig ott marad közöttünk.
Vacsora után még félóra marad az esti tisztálkodásra. Kint áthatolhatatlan a sötétség, itt benn sorban állás a WC előtt. Az indiaiak kezében műanyag vizeskancsó (papír helyett használják) és fogkefe, fogmosópohárral. A fogmosásra nagy gondot fordítanak, reggel és este, de nem ritkán a déli étkezés után is rituálisan és nagyon hosszan pucolják fogaikat. Gandhi, önéletrajzában írta, hogy a reggeli tisztálkodás fél órát vett igénybe, ebből 10 perc volt a mosakodásra, 20 perc pedig a fogmosásra fordított idő. Így már érthető, és nem véletlen, hogy olyan szépek: fehérek, erősek, egészségesek, jól ápoltak az indiaiak fogai. (Kivéve persze a vöröslő, undorító fogazatú, véres köpetű bételrágókat.)
