Perzsa fogkefefát is írhattam volna a címben, ez azonban e növénnyel szemben - melyről már a Biblia is említést tesz - nem lenne igazságos, ugyanis a fogkefét csak néhány száz éve ismerik, és az elterjedési helyére utaló perzsa jelzőt tartalmazó tudományos (botanikai) elnevezését is csak alig több mint harmadfélszáz éve nyerte el. Névadója dr. Laurent Garcin, a világutazó francia botanikus (1683 - 1752) volt, aki egy barcelonai patikus, Juan Salvador y Bosca (1598-1681) iránti tiszteletéből adta ennek a különös - a fogkefe és a fogkrém előnyös tulajdonságait ötvöző - növénynek a Salvadore persica nevet.Ugyanakkor azt sem szabad véka alá rejteni, hogy a mustárfa - noha rokonságban van velük - nem azonos a nyugati konyhában fűszerként használt, a káposztafélék családjába tartozó fehér- vagy fekete mustárral. A Salvadore persica egy örökzöld, szárazságtűrő cserje, vagy kisebb - legfeljebb 6-7 méteresre megnövő - fa, ellipszisre hasonlító, húsos levelekkel. A bogyói enyhén illatosak és csípősek, ízük a zsázsáéra emlékeztet. Közel-Keleten sokan ugyanúgy használják, mint nálunk a mustárt, és - bár vannak, akik vitatják - egyes vélekedések szerint valójában ez a Bibliából ismert mustárfa.
Egykoron ugyanis a zsidók körében mindennapos hasonlat volt a „kicsi, mint a mustármag”, és a Teremtő is úgy utalt rá, hogy ez a „legkisebb az összes mag között, ám kisarjadva, belőle lesz a legnagyobb vetemény, fává növekszik, melynek az ágai között az ég madarai menedékre lelnek.” (Máté XIII, 31, 32)
Fogtisztító, antibakteriális hatására Indiában és a muszlim országokban ismerték fel először, de Kelet-Afrikában régi szokás a fogkefefa ágainak, hajtásainak, megtisztított gyökereinek rágása. A fából nyert eszencia ma már számos, a kereskedelemben forgalmazott fogkrémnek az alkotórésze.
Mivel a fája puha, fehér, könnyen megmunkálható, és nincs kitéve a termeszek támadásának, elsősorban koporsók és puskatusok készültek belőle. A kicsöpögő gyantája pedig kiválóan alkalmas volt a politúrozásra. Olykor tűzifának vagy faszénkészítésére is használták, azonban a húsok sütésénél, tartózkodtak tőle, mert kellemetlen aromát adott az ételnek. A méhészek azért szerették és kedvelik ma is, mert a virágai jó nektárforrások a méhek számára.
Kenyában régen varázserőt is tulajdonítottak e növénynek. Miután a kikuju kovács elkészítette a dárdát (vagy a kardot), a fegyvert bedörzsölte egy darabka kindauri (a mustárfa helyi neve) fával, és - hogy az hatékony legyen - egyidejűleg fennhangon a következő varázsszöveget mondta el: „Ha a gazdád ellenséggel találkozik, folytasd az utad egyenesen, és öld meg a gonosz latort; ha azonban olyan emberre hajítanak, akinek nem lakozik ördög a szívében, térj ki jobbra vagy balra, de ne sebezd meg őt.”
Érdekes, hogy az Indiában is őshonos mustárfa szanszkrit neveinek egyike „ördögasszony” vagy „boszorkány”. Az elnevezés onnan eredhet, hogy a magjainak segítségével a hinduk „leleplezték” a boszorkányokat. Éjszaka lámpásokat gyújtottak, és kis edényeket vízzel töltöttek meg, melyekbe - mialatt a falu összes hölgyének a nevét hangosan kimondták - óvatosan mustármag-olajat cseppentettek. Ha ceremónia során, a nevek citálása közben egy női árnyék (vagy annak vélelmezhető rajzolat) tűnt fel a vízben, hogy az említett hölgy boszorkány.
Ami pedig a mustárfa gyógyhatásait illeti, nemcsak fogápolóként volt közkedvelt, a gyökerének főzetét a gonorrhoea, a lép-problémák és az általános gyormorfájás kezelésére is alkalmasnak vélték. A porrá tört gyökereket - borogatás formájában - a kelések gyógyítására, a fa lehántolt kérgét és a gyantáját pedig fájdalomcsillapításra használták. A magvaiból roboráló szerek készültek, a belőlük sajtolt olaj pedig - a fájdalmas testrésre kenve - a reumás panaszok enyhítésére szolgált.
