A világutazóknak e gyümölcsről elsősorban a meleg tengerek és a napos tengerpartok jutnak eszükbe, viszont a trópusokon élő emberek számára a kókuszpálma az „élet fája”, mely évezredek óta jelentős táplálékforrás és számtalan termék nyersanyaga. E növénynek gyakorlatilag minden része hasznosítható valamire. Leveleiből csónakokat, zsúpfedelet készítenek, a rostokból szőnyegeket, kosarakat fonnak, lábtörlőket szőnek. Héjával fűtenek, hamuját fekete festékként használják. Az indonézek szerint a kókuszt ahány nap van az évben, annyiféleképpen lehet felhasználni. Az éretlen (zöld) kókuszdió belsejében található, kókuszvíznek is nevezett, édeskés folyadék, a higiénikus „tárolása” miatt, jól helyettesíti a steril vizet, és gyakran használatos orvosi célokra, kiszáradás vagy gyomorbántalmak kezelésére. A II. világháború alatt a zöld kókuszdió levét infúzióként használták, rengeteg katonát így mentettek meg a csendes-óceáni hadszíntéren.
A kókuszpálma pontos eredete nem ismert, valószínű azonban, hogy Délkelet-Ázsia partvidéki területeiről, valamint a csendes-óceáni szigetvilágból terjedt el a trópusokon. Pontosan azt sem tudjuk, mikor kezdték az emberek kókuszpálmák nevelését, csak arra vannak bizonyítékaink, hogy Indiában már 3000 évvel ezelőtt több célra használták fáját és termését, a kókuszdiót. Az is bizonyított tény, hogy a növény magától terjedt át egyik szigetről a másikra. A kókuszdió a tengeráramlatokkal több ezer kilométert képes úszni (Norvégia partjainál is találtak kókuszdiót), és ellenállva a tenger sós vizének, három hónapig megtartja csírázó képességét. Ennek köszönhetően ma már a trópusokon, ahol a gyökerei kellő vízhez jutnak, és az éghajlati viszonyok is megfelelőek számára – nagyjából a 25. északi és déli szélesség között – mindenütt megtalálható. A kókuszpálmáról Európában Marco Polo számolt be elsőként.
Az elnevezésének eredetéről ugyancsak megoszlanak a vélekedések. A külső héjától és az alatta lévő rostos buroktól megfosztott kókuszdión három apró folt, ún. csíranyílás található, melyek az elhelyezkedésük alapján a szemekre és a szájra emlékeztetnek. Mivel a gyümölcs alakját tekintve hasonlít a majomfejhez, ha pedig a csonthéjat a „száj” helyén lévő csíranyílásnál átlyukasztják, úgy néz ki, mintha vigyorogna, vélhetően emiatt nevezték el a portugálok az ismeretlen eredetű kókuszdiót grimasznak, vagyis ’cocos’-nak.
Mivel a kókuszdió számos kultúra számára létfontosságú cikk, nem egy hiedelem és legenda kering e növénnyel kapcsolatban. Indiában a termékenység istennőjét szimbolizálja, a gyermekre vágyó asszonyoknak ajándékozzák. Afrika, Ázsia és a Csendes-óceáni szigetvilág számos vidékén ugyancsak a születést reprezentálja, és elterjedt szokás, hogy a család gyarapodásakor az újszülöttnek egy kókuszpálmát ültetnek. A Fülöp-szigetek lakói az embert két – egy férfi és egy női – tenger által partra sodort kókuszdióból származtatják. A polinéz legenda szerint a pálmán a kókuszdiók csak akkor nőnek, ha hallják a tenger morajlását és az emberek hangját. Az indonézeknél a terhesség végső szakaszában a várandós asszonnyal kókuszvizet itatnak, hogy a születendő gyermek jóképű legyen.
A hinduk hiedelme szerint a kókuszdió az egyik legtisztább formája az istenek számára adható áldozati felajánlásnak. Hálájuk kifejezéseként, engesztelést kérve, vagy segítségért fohászkodva szentélyeikben és templomaikban minden nap kis kókuszdió tálkákat, füstölőket, kámfor kockákat, friss virágokat és gyümölcsöket helyeznek az áldozati oltárokra. Elefántfejű istenük, a minden akadályt elhárító Ganésa számára a templomaikban darabokra tört kókuszdió jeleníti meg az áldozati felajánlást. Ez a fajta rituálé, amely az emberben munkálkodó, a szellemi felszabadulást akadályozó káros erők megsemmisítését jelképezi, elsősorban Dél-Indiában: Tamil Nadu és Kerala államokban elterjedt. Minden új vállalkozás, építkezés vagy projekt elkezdését, hosszabb útra indulást imádság és kókuszdiótörés előz meg. A keralaiak a kókuszdió mellett a kókuszpálma más részeit is szerencsét hozónak tekintik. A kókuszdió virágzata elmaradhatatlan kelléke a hagyományos esküvőknek. A szerencse megsokszorozása érdekében az esküvő helyszínét és a templomokat kókuszdiófürtökkel is kidekorálják.
A hinduk képzetében általában igen pozitív a kókuszpálma termésének megítélése, úgy tartják, hogy szerencsés éve lesz annak, aki az újév napján, akár csak fél szemével is, meglát egy kókuszdiót. A bengáliak szerint a kókuszdiónak szeme van, ezért nem esik sohasem a fa alatt sétáló fejére. Ezzel szemben a valóság az, hogy a leeső kókuszdió egyáltalán nem veszélytelen, ugyanis a feljegyzések szerint többen halnak meg emiatt, mint a cápatámadásokban. A fejhez hasonlító kókuszdiót egykoron emberáldozatként mutatták be Bhadrakálí istennőnek.
Gudzsarátban egyenesen a család istenének vélik e nemes gyümölcsöt. Nyugat-Indiában a monszun közeledtével, a folyók és a tenger megbékítésére, valamint jóllakatására a vizekbe kókuszdiókat dobálnak. A Dekkan fennsík muszlimjai a gonosz szellemek elűzésére az ifjú pár esküvőjén a vőlegény háta mögé apró citrom- és kókuszdió darabkákat hajigálnak. Ha valakit szellemek vagy betegségek kerítenek hatalmukba, kókusztejet itatnak vele, és állítják, hogy egy hétig tartó fűszeres diéta után megszabadul teste és lelke a megbetegítő kortól és a szellemektől. A kókuszpálma gyökereiből a dizentéria kúrálására használt népi gyógyszer készül.
A kókuszdió eredetét számos legenda meséli el. A polinézok körében jól ismert történet szerint a Tonga-szigetek egyikén élt egy gyönyörű leány, akit Heinanak hívtak. A leány a szüleivel együtt tiszta vizű tó mellett lakott. Heina minden reggel megfürdött a tóban, és miközben így tett, figyelmes lett rá egy angolna, aki hamarosan szerelemre lobbant a lány iránt. Heina beleegyezett, hogy feleségül menjen hozzá, ám a szülei megtiltották neki. Az apja csapdába ejtette az angolnát, azonban mielőtt megölte volna, megengedte számára, hogy még egyszer láthassa Heinat. Az angolna könyörgésére Heina rávette a szüleit, hogy – miután megölték – a fejét külön, a ház mellett temessék el. Ettől kezdve Heina mindennap kiült a ház elé, és könnyeivel öntözte a helyet, ahol az angolna feje pihent. Egy idő elteltével a könnyáztatta földből zöld sarj bújt elő, és Heina egyszer csak azt vette észre, hogy terhes. Ahogy a növény egyre magasabb lett, úgy nőtt benne a gyermek. Mire Heina megszülte fiúgyermekét, a növény hatalmas fává terebélyesedett. Ez az első kókuszpálma története. Amikor a fiú felcseperedett, felmászott a fára, és lehozta a gyümölcsöket a tetejéről. Ekkor tudta meg Heina, hogy ez a különös fa mennyire hasznára lesz az embereknek. E szerelmi történetre emlékeztetően, minden egyes kókuszdión az angolna arca látható három sötét folt alakjában, kettő a szemeit, egy pedig a száját jeleníti meg.
Egy keralai mese pedig arról szól, hogy minek köszönheti formáját a kókuszdió. Valamikor réges-régen, élt egy keralai halászfiú, aki képtelen volt halat fogni. Megkísérelte horgászbottal, próbálta merítőhálóval, de egyetlen esetben sem volt szerencséje. Mivel nem volt kapása, egyre éhesebb és szegényebb lett. Tehetetlensége miatt a falubéliek kinevették. Elhatározta, hogy csak azért is megtanulja a halászmesterséget. Elment hát varázslatot tanulni egy mágushoz, akitől elsajátította a fejleszedés mágikus műveletét. Esténként, amikor elnéptelenedett a part, a halászok zsákmányukkal hazamentek, a fiú egy rejtett zugba bújva, levette nyakáról a fejét, majd a vízbe bukott. A halak a furcsa látványtól mind köré gyűltek, s valamennyit sikerült kifognia. Kiúszott velük a partra, majd visszahelyezte fejét a törzsére és visszatért falujába, ahol elbüszkélkedett csodás halfogásával. Titkát azonban senkinek sem árulta el. A falubéliek nem értették, hogyan teszi, hisz nincs sem hálója, sem botja s a parton sem látják sohasem. A halászok egyre kíváncsibbak lettek, mígnem az egyik napon, egy kisfiú utána lopakodott. Kileste, miként vette le a fejét, mielőtt vízbe merült volna. A fiú ellopta rejtekéből a fiatal halász fejét, és elkezdett szaladni vele. Ám a fejet túl nehéznek találta, ezért bedobta a bokrok közé. Amikor a halász kijött a vízből nem találta meg a fejét, hiába kereste, közben egyre fogyott mágikus ereje. Nem volt mit tennie, belevetette magát a vízbe, és hallá változott. A kisfiú eközben összecsődítette a falut, hogy megmutassa nekik a varázslatos fejet. Ám mikor a tengerparti bozótosba értek, a fej helyén egy sudár, karcsú kókuszpálmafát találtak, melyen a kókuszdiók a halász arcképét mintázták. Azt mondják a keralaiak, hogy így keletkezett a kókuszpálma.
A kókuszdióval kapcsolatos az indonézek Hainuveléről szóló mitikus története is, mely az emberek alapvető táplálékainak eredetét meséli el. A mítosz szerint az első kókuszdiót egy Ameta nevű fiatalember találta vadászat közben. Álmában egy alak elmagyarázta neki, hogyan kell a diót elültetni. Ameta megfogadta a tanácsokat, és az elültetett kókuszdió néhány nap alatt fává sarjadt, és virágba borult. Felmászott a fára a virágért, ám közben megsebezte a kezét, és egy csepp vére a virágra hullott. Pár nap múltán a virág helyén egy leány bukkant fel, akinek Ameta a Hainuvele (Kókuszdió leányka) nevet adta. A lányról hamarosan kiderült, hogy különleges képességekkel rendelkezik: gyémántokat tud teremteni. Eleinte szívesen fogadták a tánc közben kapott ajándékokat, és mindenki élvezte a gyorsan jött gazdagságot, később azonban az emberek úgy döntöttek, hogy boszorkányság, amit Hainuvele művel, és elhatározták, hogy megölik őt. Ismét táncolni hívták, de előzőleg a táncterep közepére egy mély gödröt ástak, majd a tánc közben a gödörbe lökték lányt, és agyontaposták. Ameta másnap reggel bukkant a holttestre, melyet összevágott, és a test darabjait elásta a falu körül. Az eltemetett testrészekből különféle gumós növények nőttek, melyeket Indonézia népei azóta is alapvető táplálékukként fogyasztanak.