Az őszibarackfa (tao 桃) - a gyümölcsét, magját, virágát, fájának ágait és leveleit is beleértve - már ősidők óta megkülönböztetett figyelemnek örvend és rituális szerepet játszik Kínában. Bármelyik más növénynél több miszticizmus övezi. E fának igen nagy a tisztelete, hiszen már a Han dinasztia előtti időkben a halhatatlanság szimbólumának tekintették. A kínaiakról ugyanis köztudott, hogy nagyra értékelik a hosszú életet, a konfucianizmus befolyására náluk idős kort megélt embereket - társadalmi helyzetüktől függetlenül - megbecsülés és tisztelet övezi. A legnagyobb ajándék, amit egy kínai ember kaphatott, a hosszú életet jelentő kínai írásjel, a shou (壽) volt, melyet maga a császár rajzolt vagy festett a kitüntetett személy számára.
Jóllehet napjainkban jellemzően pozitív kép uralkodik róla, régebben meglehetősen ellentmondásos volt az őszibarack megítélése. És ez nemcsak az őszibarackfára igaz, melyet egyesek - a többséggel ellentétben - nem az élet, hanem a halál fájának véltek, hanem a virágjaira is. Ez utóbbi ugyanis a rózsaszínre emlékezteti őket, mely - a szerénységet, női erényt szimbolizáló szilva színével ellentétben - a feslettséget, a moralitás hiányát jeleníti meg számukra. Emiatt aztán elfogadhatatlannak tartották, hogy egy jó családból származó leánynak őszibarackvirág színe legyen. Sőt, arra is gondosan ügyeltek, hogy e szín a női hálószobából kinézve se látszódjék, ezért az ablakai alá a világért sem ültettek őszibarackfát.
A fa gyümölcsét, mely az egyik oldalán piroslik, a hosszú élet jelképeként képzelték el, emiatt terjedhetett el náluk az a szokás, hogy az újévi jókívánságok mellé gondosan eltett (tartósított) őszibarackot ajándékoztak egymásnak. Lényegében e hagyomány folytatódik abban a szokásban, hogy születésnapi ajándékként a halhatatlanságot jelképező stilizált őszibarackkal díszített süteményeket, kekszeket adnak az ünnepeltnek. Ez a gesztus annak óhaját fejezi ki, hogy a megajándékozott hosszú életű legyen.
A taoista bölcsekhez hasonlóan, sokan még ma is úgy gondolják, hogy aki sok őszibarackot eszik, annak teste nem enyészik el a világ végéig. Szun, a kőszerzetes állítólag azért vált örökéletűvé, mert megette a géniuszok kertjéből ellopott, halhatatlanság őszibarackját. E tulajdonsága jelenik meg a gyümölcsnek a Nyugat anyakirálynéjának a Kunlun hegyi palotája közelében lévő őszibarackosáról szóló mesében is, mely azt mondja, hogy a kert fái csak 3000 évente virágoztak, és a gyümölcsöknek további 3000 évre volt szükségük, hogy megérjenek. Úgy tartották, hogy aki eszik egyet ezekből a barackokból, pontosan annyi ideig fog élni, mint amennyi időre a gyümölcsöknek szükségük volt, hogy éretté váljanak. Ha pedig a szerencsés halandó az őszibarack keserű magját is lenyeli, örök élet, vagyis halhatatlanság vár rá.
Mivel az őszibarackfák virágzása a tavaszra, a jang erők aktivitása csúcspontjának és a házasságkötések kedvelt időszakára esik, az őszibarack sokak szerint a napot, az esküvőt és a termékenységet szimbolizálja. Valószínűleg a jang energiáknak - melyek a gyümölcs érésekor ugyancsak igen aktívak - tulajdonítható védelmező, szelleműző képessége is. E vélekedés magyarázza, hogy miért volt az újévi asztal elmaradhatatlan „kelléke” az őszibarack leves, miért használtak őszibarack-eszenciát a gonosz démonok távol tartására, készítették őszibarackfából a bölcsőt és a gyermekágyat, és miért tettek a selyemhernyó-tenyésztők őszibarackfa ágat az eperfa levelek közé.
Ezért aztán, hogy családjukat, otthonaikat és ingóságaikat megvédjék az ártó szellemektől, őszibarack ágat kötöztek a kapuikra és ajtaikra, vagy a fa vízbe mártott ágával körbe spriccelték a házuk körül a földet. Az őszibarackfából készült varázsvesszőt különösen hatásosnak tartották a démonok, gonosz lelkek távol tartására vagy elűzésére. A varázslók körbejárták a házakat és őszibarack ágakkal, virgácsokkal verték el és űzték ki a rossz szellemeket. Az igazán hatásos virgács elkészítésének azonban speciális előírásai voltak. A gallyakat napfogyatkozás idején kellett lemetszeni, majd holdfogyatkozáskor a virgács egyik végén áthúzni rajta a zsinórt, amellyel felfüggesztették. Mivel ezek a természeti jelenségek nagyon ritkák, ráadásul az emberek azzal voltak elfoglalva, hogy egyfolytában üssék a gongot, rakétákat gyújtsanak a napot vagy a holdat elnyelő égi kutyák elriasztására, nem sok idejük maradt arra, hogy őszibarack-gallyakból virgácsokat készítsenek. Az a szerencsés, akinek mégis sikerült, a varázsvirgácsot a feje alá téve nyugodtan alhatott, mert biztos lehetett benne, hogy a gonosz szellemek nem tudnak ártani neki.
Járvány idején az emberek meleg vízben őszibarackfa ágakat áztattak, és ebben fürödtek, vagy ezzel mosták meg a testüket. Őszibarack-ágakkal verték a lázas páciens testét, hogy távozásra késztessék belőlük a láz szellemét. Mivel meg voltak győződve róla, hogy a gonosz erők félnek az őszibaracktól – távol tartásuk érdekében - őszibarackfából vagy a gyümölcse magjából készült amuletteket hordtak. Az utóbbiból előszeretettel készítettek rózsafüzért, melyet nagy becsben tartottak.
A Han korszakban (i.e. 206 - i.u. 220) hasonló céllal a házaik ajtaira és kapuira őszibarackfából készített talizmánokat helyeztek. Újév idején két védő istenük (Shenshu és Yulü) őszibarackfából készült képét is az ajtaikra akasztották.
Az őszibarackfa azonban nemcsak védelemre szolgált, hanem a várható veszedelemre is utalhatott. Volt egy olyan hiedelem, hogy némely őszibarackfánál - melyek a megszokott időnél előbb kivirágzanak - nem szabad áldozatot bemutatni, mert az nagy szerencsétlenséget hozhat az illetőre. A régen élt Szin Min írta, hogy Jang kertjében állott a Halál őszibarackfája, amelyet, ha valaki megközelített, annak meg kellett halnia. Egy másik író, Fung Fon-teng pedig azt mesélte el, hogy két fivér talált egy olyan őszibarackfát, amely alatt száz emberöltő démon tanyázott. Lie Cso-nen földön garázdálkodó ördögökről írt, akik a Tudás fájának tartott őszibarackfa alatt randalíroztak.
Az egyik legszebb régi kínai szimbolikus mese, a „Vers az őszibarack virágos forrásról”. Írója Tao Jüan-ming. Ez a meseszerű vers arról szól, hogy eltévedt egy halász az erdőben, s amint a folyó mentén fölfelé haladt, egy szakadékhoz jutott, amely tele volt virágzó őszibarackfával. Ennek a szakadéknak a végén egy kis hegy volt, és abban egy barlang, amelyen áthaladva egy más országba jutott, ahol jóság és megelégedettség uralkodott. Mindenütt jólétben éltek, mindenki udvarias és előzékeny volt embertársaival szemben, de az ottani lakosok még úgy öltözködtek, mint ők ötszáz évvel azelőtt, az első császár idejében. Jó idő múlva a halász visszatért hazájába, és elmondta a falubelieknek, milyen csodálatos országban járt. Erre mindenki nagyon kíváncsi lett a „csoda országra”, sőt még a tartomány kormányzója is csatlakozott a tömeghez, amely fel akarta azt keresni. Ám az útjuk hiábavalónak bizonyult, a „csoda ország” bejáratát sehol sem találták. Így jött rá végül a halász arra, hogy soha többé nem látja viszont ifjúsága „őszibarack virágos napjait”, rózsás álmait és ideáljait, hiszen azok az életben csak egyszer adatnak meg.
