Noha a nyári napforduló rendesen június 21-én van, mégis ezt az évszakfordulót sokszor a június 24-i Szent Iván napjával kapcsolják össze, amely a keresztény naptárban Keresztelő Szent János ünnepe. Európában eredetileg vad tánccal kísért pogány ünnepségek voltak ezen a napon. A hagyományos nyári napforduló-ünnepségek 1316 óta - amikor a német egyház Keresztelő Szent János, Aachen védőszentje közeli születésnapjának (június 24.) ünneppé nyilvánításával, a két eseményt egyesítve, hivatalos ünnepé tette e napot - tartoznak a keresztény ünnepek közé. Ettől kezdve a német emberek június 24-én Keresztelő Szent János tiszteletére gyűltek össze ünnepelni, vigadozni és táncolni.
Németországból ered a „Szent János táncaként” ismert középkori táncőrület is, melynek nyomán az idegrángással járó epilepsziás rohamot vitustáncnak nevezték el. A korabeli feljegyzések e táncmánia kialakulását a Rajna folyó 1374-es áradásához kötik, mely annyira elkeserítette a nyomorúságban élő parasztokat, hogy bánatukat a hagyományos János napi ünnepségen önkívületig fokozódó vad táncban vezették le. Ez a táncőrület igen gyorsan terjedt el, félév múltán már az összes németalföldi városban szokássá vált. A hatóságok mindent megtettek, hogy elejét vegyék ennek az őrületnek, ám törekvéseik nem jártak sok sikerrel. Az eksztatikus táncmulatságot - igaz később más időpontban - Szent Vitus szobra előtt - ünnepének tiszteletére - még évszázadok múltán is megtartották.
A skandináv országokban 1954 óta a nyári napfordulót - praktikus meggondolásból - június 20 és 26 közötti pénteki napon ünneplik meg. Fent északon ekkor köszöntenek be a fehér éjszakák, a sarkkör környékén pedig innentől kezdve mintegy fél évig le sem nyugszik a nap.
E titokzatos, misztikus nap - Szent Iván, illetőleg Keresztelő Szent János - estéjén, Európa számos részén fáklyás körmeneteket tartottak, a mezőkön tüzeket gyújtottak, hogy elriasszák vele a gonosz szellemeket, elűzzék a sárkányokat, védelmet nyerjenek a tűz, a köd, a jégeső, a dögvész ellen. Az ünnepi szertartás során végiggörgetett tűzkerekek a pályája csúcsára ért Napot jelképezték. A tűzbe dobott gyümölcsöknek gyógyító erőt tulajdonítottak, a Szent Iván estéjén kötött mezei virágkoszorúk a tűz ellen védtek, az ekkor szedett háromféle varázsfű és virág főzete gyógyhatással bírt. Az emberek leveles faágakat aggattak házaikra, így reméltek oltalmat a villámlás, a szélvihar és minden egyéb más természeti csapás ellen.
A máglyák meggyújtása eredetileg áldozati célt szolgált, a pogányok engesztelő gesztusa volt ez isteneiknek, a tűz körbetáncolása, átugrálása csak később vált általánossá. A nyári napfordulón gyújtott tüzet varázserejűnek tartották, és belőle kivett zsarátnokokat szórták szét a szélben, hogy távol tartsák a rossz szellemeket.
Cornwall-félszigeten égő parazsakkal jártak faluról falura. Még a 18. században is élt az a régi druida gyakorlat, hogy a gazda elevenen égette el a legszebb borját, abban a hitben, hogy ezzel kiűzi a nyavalyakórságot a beteg marhájából.
Az észak-angliai Northumberland grófság falvaiban egykoron virágpárnás székeket tettek ki a házaik elé. A szék ülőkéjére egy vékony réteg agyagot terítettek, amibe virágokat raktak. A házak előtt álló virágos székek jelezték az arra vetődő vándoroknak, hol kérhetnek egy kis pénzt az esti mulatsághoz és a tánchoz.
A spanyolországi Guadalquivir folyó vidékén a hajadonok reggel kimentek a határba, virágot szedtek, mellyel feldíszítettek egy ürüt. Az útközben talált páfrányokon alaposan megszemlélték a hajnali harmatot, mert a harmatcseppek alakjából és elhelyezkedésükből a jövendőbeli párjukra következtettek. Alicante városában San Juan (Szent János) éjszakáját ma is varázslatosnak tekintik, ugyanis a régi hiedelem szerint, aki pontban éjfélkor úszik egyet a tengerben, vagy egyszerűen csak megmossa az arcát a tenger vizével, az élete végéig szép marad.
A mexikói Oaxaca államban San Juan ünnepe a frizurakészítés napja az asszonyok számára. A legenda szerint e napon egy hableány jött ki a folyóból, hogy megfésülje a haját, hagyományt teremtve ezzel a helyi asszonyoknak, hogy ok is hasonlóan cselekedjenek.
Szardínia szigetén Szent János tiszteletére ültetik be az Adonisz-kerteket. Március végén vagy április elején az ifjú férfiak jelképesen párt választanak maguknak. A kiválasztott leányok május végére paratölgyből edényt készítenek, földdel töltenek meg, és egy marék búzát és árpát ültetnek bele. Ezután edényeket kiteszik a napra, és a veteményt gyakorta meglocsolják. A magok gyorsan kikelnek, és Szent János estéjére már kalászba szöknek.
Szicíliában Szent János napján a fiúk és lányok párt alkotnak; mindegyikük kitépi egy hajszálát, mellyel különféle varázslatokat végeznek. Például hajszálaikat összekötik, és feldobják a levegőbe, vagy kicserélik őket egy cserépedény fölött, melyet aztán kettétörnek, a cserép darabjait pedig gondosan megőrzik. Az ily módon kötött kapcsolatokat örök életűnek tartják.
A skandináv emberek virágfüzérekkel, lombokkal, nyírfaágakkal díszítik fel otthonaikat, mert sokan azt gondolják, hogy ez szerencsét hoz jószágaiknak. Ennek az éjszakának a közepén gyúltak az ún. „kincstüzek”, mert a finnek azt hitték, hogy ezeken a tüzeken tisztítják meg a szellemek kincseiket a földtől és a rozsdától. E hiedelem a régi háborús időkbe nyúlik vissza, amikor a finnek a közelgő ellenség elől a földbe ásták el értékeiket, melyek őrzését a szellemekre és a vadállatokra bízták.
A keleti szlávoknál Ivan Kupala volt Keresztelő János megfelelője. A beloruszok Kupalának hívják azt a babát vagy bábut, akit ezen az éjjelen vízbe fojtanak. Iván éjszakáján a szláv emberek is szent tüzeket gyújtanak, hatalmas máglyák fényénél, a vízpart mentén esznek, isznak, éjfél felé levágnak egy fehér tyúkot és egy fekete kakast, a vérüket kifolyatják, majd vad táncot lejtve, a kialudt tüzeknél meztelenkedve hatalmas orgiát csapnak. A mulatságok résztvevői, a jó termés érdekében, s hogy magasra nőjön a gabonájuk, tánc közben a tűz fölött magasra ugrálnak.
A sok helyütt általános szokássá vált tűzátugrás, például a cseheknél úgy zajlik, hogy a szerelmesek, a tűz fölött koszorúkat dobnak egymásnak, majd átugorják az izzó parazsat, hogy mielőbb összeházasodjanak. A tűzön való átugrás másik jelentése, a megtisztulni vágyás hiedelme, valamint a testi, lelki egészség és a szépség megóvásának óhaja.
Már négy évszázada, hogy a németek ezen az éjszakán, verbéna- és ürömkoszorúval a nyakukban, szarkalábcsokron keresztül nézik a tüzet, hogy megóvják szemük fényét az elkövetkező évben is. Hajnaltájt a koszorúkat bedobálják a tűzbe, hogy minden balszerencse velük együtt égjen el.
A bulgárok hite szerint Iván nap előtti éjszakán virágzik a páfrány, amely tüzes virágaival a rejtett kincs felé mutat. Aki ilyet talál, érteni fogja az állatok nyelvét, a fák, növények beszédét, és rálel a földbe rejtett kincsekre. A páfrány virágáról azt is feltételezik, hogy a boszorkányok tőle nyerik varázsos képességüket, mágikus tudásukat, de vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy a virágot nem is a boszorkányok, hanem az ördög szakítja le.
Szent Iván éjszakáján a katolikus világ Keresztelő Szent Jánosra emlékezik, akit Krisztus előhírnökének, a sötétségben világító fáklyának tartanak. A hívek először benne vélték felfedezni a Messiást, ám ő ezt a következő szavakkal hárította el: „Én csak vízzel keresztelek, aki utánam jön, ő tűzzel keresztel majd, a Szentlélek tüze erejével.”
Keresztelő Szent Jánost a keresztények mellett a muszlimok és a mandeusok (más néven János-keresztények) is prófétájuknak tekintik. Az utóbbiak, akik Irakban és Irán délnyugati részén élnek, Jézust hamis prófétának tartják, és Keresztelő Jánost messiásként vagy emberi alakot öltött angyalként tisztelik.
A tradíció szerint János apostolnak a galambtenyésztés volt a hobbija. Történt egyszer, hogy egy másik egyházi vezető visszatérőben a vadászatról, megállt János házánál. Meglátva, hogy János egyik madarával játszik, figyelmeztette, ezzel elfecsérli az idejét. János ekkor, barátja vadászíjára pillantva, megjegyezte, hogy a húrja meglazult, mire ő így replikázott: „Igen, én mindig meglazítom az íjamat, amikor nem használom. Ugyanis, ha kifeszítve hagynám, elveszítené a rugalmasságát, és nem venném hasznát a vadászat során.”
„Én pedig most az elmém íját lazítom el” - mondta János. „Azért, hogy jobban tudjak lőni az isteni igazság nyílvesszőivel.”
A kereszténység elterjedésével a nyári napfordulóhoz kapcsolódó pogány szertartások többsége Keresztelő Szent János ünnepének részévé vált. Így például a tűzgyújtás és az előző esti virrasztás is. Mivel a nyári napfordulót ezután is a mágia és a misztérium idejének tartották, a gonosz szellemek elűzéséhez füveket és virágokat gyűjtöttek. Az egyik leghatásosabb „szelleműző” növény - melynek főzetét italként fogyasztották, virágjából girlandokat fontak - Szent János füveként ismert. Bár a magyar népnyelv Jézus füvének, vérfűnek, csengőfűnek, patikai csengővirágnak, valamint - a levelén található lyukaknak tűnő olajtartó tokok miatt - lyukas levelű fűnek is hívja, de legtöbben orbáncfű néven ismerik. E növényt régóta használják a fekélyesek gyógyítására. Összetett hatása révén, részben közvetlenül a seb gyógyulását segíti elő, részben az idegrendszeren keresztül hat, oldja a belső feszültséget, csökkenti a savtúltermelést. János apostol nevét viseli a Ceratonia siliqua (szentjánoskenyérfa) gyümölcse is, a szentjánoskenyér, melyet akkor evett János, amikor a vadonban vándorolt.
A Keresztelő Szent János napjára (június 24-ére) éretté váló almát többfelé „János almájának” nevezik, például az angoloknál ’Apple-John’, a franciáknál ’Pomme de Saint Jean’ a neve. Azt mondják, hogy a János almáit két évig kell megőrizni, mert akkor a legfinomabbak, amikor megaszalódtak.
Nálunk Keresztelő Szent János előestéjén osztogatják a hajdúdorogiak a „János almáját”. Akiknek jó termést adtak a fái, egy zsákra valót visznek belőle a piacra, ahol az almákat szétszórják, a gyerekek pedig összeszedik. A tiszavasvári görög katolikusok körében, böjti nap lévén, csak gyümölcsöt fogyasztanak, ám ilyenkor nem tányérból, hanem közös tálból esznek.
Sokfelé a jövendölés napja is volt Szent János ünnepe. Görögországban a fiatal lányok vizet húztak a kútból, és éjszakára egy korsó vizet, tetején tojásfehérjével kinn hagytak a szabadban. Másnap a tojásfehérje alakjából a leendő férjük kilétére következtettek. Ezt a fajta jóslási praktikát - némi eltéréssel (a vizet és a tojásfehérjét délben és a napra tették ki) - Nyugat-Angliában is alkalmazták.
Szent János védőszentje a keresztelés szentségének, a megtérteknek, a madárkereskedőknek, a férjezett asszonyoknak, epilepsziásoknak, patkolókovácsoknak. Védelmet nyújt a jégverés, a jégeső ellen, oltalmaz a görcsöktől, patrónusa a Máltai Lovagoknak, a bárányoknak, a szerzetesi életnek, valamint az autóutaknak, mert tőle származik a mondás: „Kövesd egyenesen az Isten útját!”. Pártfogója a nyomdászoknak, a szabóknak, a cipészeknek, kárpitosoknak, a szíjgyártóknak, de marhavész esetén is hozzá fordulnak a gazdák segítségért. Személyével kapcsolják össze a víz gyógyerejét, a szent kutakat, forrásokat, fürdőket. Ő a védőszentje Jordániának, Firenzének, Genovának és Torinonak. E tekintetben Szent Iván kevésbé népszerű, neki elsősorban a ráolvasások során van nagy tisztelete.
A nyári napfordulóhoz fűződő hagyományok nagy része azonban már megszűnőben van, a korábban Európa-szerte elterjedt tábortüzes ünnepet manapság elsősorban a skandináv és a balti országokban tartják meg.