Elsősorban Benjamin Franklinnak (1706 – 1790), a villámhárító feltalálójának köszönhetően, ma már tudjuk, hogy a villámlás nem valamilyen titokzatos erők, vagy istenek kreálmánya, hanem nagy energiájú elektromos gázkisülés, ami felhőkön belül, felhők között, vagy a talaj (földfelszín) és felhők között jön létre. Alapvető oka, hogy a zivatarfelhőkben az erőteljes fel- és leáramlásoknak köszönhető cseppképződés, valamint a vízcseppek és a jégszemcsék súrlódása, ütközése, széttöredezése töltésszétválást eredményez. Az is köztudott, hogy a mennydörgés a villámlás eredménye, ugyanis az elektromos kisülés hirtelen felhevíti a környező levegőt, ami kitágulva lökéshullámot hoz létre, amely hanghullámként terjed tovább a levegőben.
Az őseink számára azonban ez egyáltalán nem volt ennyire nyilvánvaló, az alig több mint másfél évszázada - 19. század második felében - megjelent Czuczor-Fogarasi féle nyelvszótár szerint a villám egy „Légtünemény, midőn az égi villanytűz czikázik, nyilalik.” Ahogy az időben visszafelé haladunk, még jobban növekszik az ismerethiány, a villámlással és a mennydörgéssel kapcsolatos bizonytalanság. Abban ugyan nagyjából a régiek is egyetértettek, hogy a villámcsapás veszéllyel és áldozattal járhat, azonban okának magyarázataként, az ellene való védekezés lehetséges módjaira számos különböző elméletet, babonát alkottak, miként a jelentését is sokféleképpen értelmezték.
A villámok létrehozójaként leggyakrabban isteneket, vagy mitikus természetfölötti lényeket neveztek meg. Egyesek szerint kedvező jel volt, ha valakibe vagy valamibe belecsapott a villám, mert ez az isten jó szándékát jelezte. Ezért a villámsújtotta tárgyakat, holttesteket nagy becsben tartották és megronthatatlannak vélték.
Mexikóban például a nagy templomok a villámcsapások révén szentté lett helyeken épültek. Az ókori Görögországban a villámcsapás általi halált kifejezetten szerencsés ómennek vélték, az istenek különleges kegyének tartották. Hasonlóképpen vélekedtek a dologról egyes keleti országokban is, úgy tartották, hogy csak az istenek kedvenceibe csap a villám, ezért az ilyen „szerencsés” embereket a haláluk után szentként tisztelték. Az is előfordult, hogy amikor valakit villámcsapás ért, hagyták meghalni, majd a helyet, ahol az áldozat elhunyt elkerítették, és ott az istenek számára egy bárányt áldoztak fel, vagy oltárt emeltek. A Dél-afrikai köztársaság keleti részén található Natal tartományban fehér bárány feláldozásával próbálták elnyerni az égiek könyörületét.
A másik - ugyancsak elterjedt - hiedelem szerint a villámcsapás isten haragjának, nemtetszésének volt a jele. Ezért a villámcsapásban elhunytak testét nem szabadott a szent földben elhantolni. Ha valamilyen tárgyba csapott a villám, azt - mivel elátkozottnak vélték - véglegesen kivonták az emberi használatból. A villámsújtotta helyet pedig - hogy senki se léphessen oda - áthatolhatatlan sövénnyel gondosan körbekerítették. Kivétel egyedül a villámtól megrepesztet szikla volt, ezt ugyanis úgy értékelték, hogy a benne vagy az alatta megbúvó ördögöt sújtotta tüzes nyilával az isten halálra. A dél-afrikai kafferek szerint, hogyha valakibe belecsapott a villám, azt a nagy főnök küldte rá, náluk azonban csak a gyász nem volt megengedett.
Érdekes elméletük volt a villámlás és a mennydörgés okairól a Brit Columbiához tartozó Sarolta–királyné-szigeteken (Santa-Cruz-szigetek) élő haida indiánoknak. Szerintük a mennydörgést mitikus viharmadaruk szárnycsapásai okozzák, míg villámok a tollaik között rejtőző villámkígyók, akik a gyilkos bálna elpusztításában segédkeznek. Ezért a hagyománytisztelő bálnavadászok kenuik oldalaira ma is villámkígyókat festenek.
Brewer E. Cobham (1810–1897) szótára (Dictionary of Phrase and Fable, 1898.) szerint a sas, a borjúfóka és a babér a legkipróbáltabb klasszikus „védőszerek” a villámcsapás ellen. Az elsőt Jupiter, a másodikat Augustus császár, a harmadikat pedig Tiberius választotta. A rómaiak sokáig állították, hogy a Szent Péter bazilikába még akkor sem csap a ménkű, ha villámok cikáznak a környéken, ezt azonban cáfolják a XVI. Benedek pápa lemondását követő események, amikor a bejelentés elhangzása után néhány órával hatalmas villám csapott a kupola keresztjébe.
Hasonló igazságtartalma van annak az angolszász eredetű hiedelemnek is, mely szerint a tölgy és kőris vonzza a villámokat, míg a tüskés, vagy tövises bokrok taszítják. Vagyis, ha a szabadban éri az embert a zivatar, a legjobb, ha egy csipke- vagy galagonyabokor alatt keres menedéket. És bizony még jó néhány ilyen hiedelem forog közszájon, így például:
Alvó emberbe - ha előzőleg kígyóbőrbe burkolta a testét, azután sem, amikor felébred - nem csap a villám. Ha nincs elegendő kígyóbőr a háznál, állítólag megteszi a bíbor varjúháj (Sedum purpureum) is. Ugyancsak távol tartja a villámokat a derékalj, a villámlás alatt elégetett szent pálmaág, a kandallóban vagy a családi tűzhelyben lobogó láng, a belgák szerint, a zivatar kezdetekor meggyújtott szentelt viaszgyertya, a japánoknál az ágy fölé kifeszített szúnyogháló, vagy - ha történetesen egy templom van a házunk közelében - a közeledő zivatarfelhők irányába megkongatott harang.
Természetesen az sem mindegy, hogy mit csinálunk a villámlás idején, és mit teszünk a villámcsapás megtörténtét követően. Aki például sokáig nézi villámokat, előbb-utóbb megtébolyodik, legalábbis az erdélyiek szerint. A délszlávok viszont épp az ellenkezőjét állítják: az, aki elsőként megpillantja, és hangosan szóvá teszi villámistenük, Perun pislogását, szerencsés lesz. Mások nem javasolják a villám szó kimondását, főleg közvetlenül a felvillanása után. Angliában különösen a fiúgyermekeket intették ettől, mert úgy tartották, hogy gondatlanságuk miatt a fenekükön hamarosan elkopik, vagy kiszakad a nadrágjuk.
Az indiánok régen azt hitték, hogy balszerencsét hoz rájuk, ha hozzányúlnak ahhoz a fához, melybe villám csapott. Tirolban pedig a villámcsapásban elhunyt megérintését vélték szerencsétlennek, főként, ha akkor került rá sor, mielőtt még a pap elbúcsúztatta volna őt. És azt az intelmet sem árt megfogadni, hogy a villámcsapástól leégő házat nem szabad újjáépíteni, mert ha mégis megtennénk, háromszor fog velünk ugyanez megismétlődni.
Egyértelműen pozitív ómen viszont, ha villámcsapás ébreszt fel az álmunkból, ez ugyanis szerencsét jelez. Ugyancsak jó előjel a villában végződő éjszakai villám, legalábbis azoknak, akik a derűs, napos időt szeretik. És ha egy szép nap végén távoli (mennydörgés nélküli) villámlást látunk, a jó idő folytatódik.
