A+ A A-

Nászéjszaka, mézeshetek

  • Közzétéve itt: Egyéb írások

 


Noha a házasság már egyre kevésbé szükséges előfeltétele a férfi és a nő együttélésének - elsősorban a hagyományok és az esküvő ünnepi hangulata miatt -, sok ember még ma is ezt az aktust tekinti élete egyik legfontosabb eseményének. Egyes népszokások ugyan nem részei többé a lakodalmi vígasságnak; elfeledett gyakorlat már a menyasszonyfektetés, meglehetősen ritka a termékenységvarázslás, és az elhálás eredményességét (meglétét) sem ellenőrzik; számos hagyomány - némileg modernizálva ugyan, de - ma is él, és eleme a ceremóniának. Nagyjából ugyanez a helyzet az egykoron oly népszerű babonás előírásokkal, ajánlásokkal, sok közülük már csak az (írásos) emlékezet része. Ennek ellenére szinte biztos vagyok benne, hogy az alábbiakban felsoroltak egy némelyike nemcsak az idősebbek számára tűnhet ismerősnek. Viszont, hogy ne csupán a legelszántabb olvasóim érhessenek el a lap aljáig, most csak a nászéjszakát és a mézesheteket érintő javaslatok, intelmek és tabuk közül válogattam.


Nászágy, nászéjszaka

Írországban egy vörös fonallal tekerték körbe a hálószoba ajtaját, így próbálták megóvni az ifjú párt a gonosz tündérek behatolásától, hogy tönkretegyék a boldogságukat.

Mások szerint - persze csak akkor, ha az esküvőre tavasszal került sor - egy csokor kankalin is megfelelt erre a célra, mert bárhol is helyezték el a szobában, védelmet nyújtott a rontás és a boszorkányság ellen.

A középkori Európában az ágy közelében égő gyertya jelentett védelmet a szellemek ellen. A németek ezt azzal egészítették ki, hogy a gyertyát hagyni kell teljesen elégni.

A skandinávok viszont sem a fonálban, sem kankalinban, sem a gyertyában nem bíztak, számukra a gonosz ellen egyedül legfőbb istenük, a villámok és a mennydörgés urának fegyvere, a Mjölnir jelentett igazi védelmet. Mivel Thor kalapácsa egyúttal a termékenység jelképe is volt, a nászágyba helyezett kalapács-szimbólum kettős haszonnal járt.

A mexikóiak elsősorban a férfira voltak figyelemmel. Hogy ne legyen gond az ifjú férj férfiasságával, továbbá, hogy elsőként fiúgyermeket nemzzen, a nászágyra kék színű lepedőt húztak.

Cipruson egy dundi fiúbabát hentergettek meg a nászágyban, azt remélve, hogy ettől fiaik lesznek a párnak. Csehországban (és egykoron nálunk is) a csecsemő neme nem volt lényeges, a babahentergetés kizárólag arra szolgált, hogy bőséges gyermekáldásban legyen a párnak része.

Skóciában - hogy fokozzák a pár termékenységét - egy szoptatós mama vetette be az esküvői ágyat. De voltak, akik egy fűzfaágat (a pogányok seprűt) tettek az ifjú pár ágya alá, ezzel ösztönözve a fiatalasszony megfogantatását. Az írek - ugyanezzel a céllal - az első éjszakára egy jól tojó tyúkot kötöttek az ágy lábához, abban bízva, hogy az a termékenységét átadja az ifjú párnak.

Thaiföldön hagyományosan egy idősebb pár készítette el a nászágyat, és miután végeztek vele, termékenységet szimbolizáló rizsszemeket és szezám magvakat helyeztek el a lepedőn.

A közel-keleti zsidók körében a hal jelképezte a termékenységet, ezért szülők gyakran halat rejtettek az újdonsült házasok nászágya lepedőjének ráncai közé.

És olykor az is megtörtént, hogy az ifjú pár barátai berontottak a lakodalmas házba, és - erőt valamint termékenységet kívánva nekik - egy éjjeliedényből levessel kínálták meg az ifjú párt.

Mivel egykoron veszélyesnek tartották a szűzhártya átszakításkor kiserkenő vért, hajdanában a násznagy feladata volt a házasság „elhálása”, ezzel garantálva, hogy a fiatalokat ne érhesse balszerencse, illetve a gonosz szellemek ne vehessék el a pár termékenységét.

Indiában a szűz leányokat még a házasság előtt a Sívát szimbolizáló kőfallosszal deflorálták. Számukra ez biztosította a termékeny házasságot.

Az oroszok a nászágy elkészítésekor elsősorban arra ügyeltek, hogy a párnahuzatok nyílásai érintkezzenek egymással. Ettől remélték, hogy boldog lesz a pár házassága.

A németeknél a keresztanyák segítettek a nászágy elkészítésében, a szalmaszálakat a matracban egyenként rendezték el, és gondoskodnak róla, hogy eközben idegen ne léphessen be a szobába. Az ágyneműt: a paplant, dunyhát, és a párnát nem volt szabad felverni, csak finoman megpaskolni, mert különben, mint mondták, az asszonyt verni fogja az ura.

Természetesen az sem volt mindegy, hogy ki megy először a nászágyba, ki alszik el hamarabb, és ki bújik ki előbb onnét. A legjobb az volt, ha az ifjú pár együtt és egyidejűleg ment az ágyba.

A németek és az észtek szerint, aki elébb alszik el a nászéjszakán, elsőként fog meghalni is, de ugyanez igaz arra is, aki korábban bújik ki a nászágyból. Az ifjú ara viszont javíthatott valamit a helyzetén, ugyanis, ha sikerült rávennie a párját, hogy hozzon neki egy pohár vizet, „cserébe a rövidebb életéért”, ő lett a főnök a házasságban.

Az is széles körben elterjedt hiedelem volt, hogy a párnak az a tagja lesz a domináns a házasságban, amelyikük elsőként vásárol valamit. Ennek érdekében számos menyasszony előre elrendezte, hogy valamilyen apró tárgyat - például tűt - közvetlenül az esküvői igen kimondása után megvehessen a koszorúslányok valamelyikétől.

Az egyik fél számára sem jelentett jót, ha az „elhálás” közben leesett a párna a nászágyról, ez esetben ugyanis a hiedelem szerint az halt meg előbb, aki azt az ágyra tette.

És végezetül egy - ugyancsak a németektől származó - különös babonás intelem, attól is óvott, hogy a nászágy párnáiba, takaróiba tett tollakat különböző helyekről szedjék össze. Ez ugyanis a pár elválását okozhatta.


Mézeshetek

A cukorgyártás, vagyis a nádméz feltalálása előtt az emberek számára a méz volt az egyetlen ismert édesítőszer, és az erjesztett italok készítésére is elsőként mézet használtak. A régi babilóniaiak gyakran ajánlottak mézet legfőbb isteneiknek, Márduknak és Istárnak. Indiában a szomát gyakran ghível és/vagy mézzel keverve fogyasztották, sőt az utóbbit, illetőleg a belőle erjesztett szeszesitalt olykor a szóma szinonimájaként is használták.

A méz - amellett, hogy régóta a szerelem és a házasság gyümölcsöző voltának, termékenységének a szimbóluma - sokak szerint afrodiziákum is. Valami lehetett ebben, ugyanis azokban az időkben, amikor a férfiak elsősorban leányrablással szereztek maguknak feleséget, és egy teljes hónapig - pontosabban egy holdhónapig - elrejtőztek a leány szülei valamint a rokonai elől, minden nap méz és bor keverékét itták, hogy növeljék a termékenységüket. Mialatt a Hold egy teljes cikluson keresztülment, általában az ifjú asszony is megfogant. Innen ered e „mézbor-ivással” jellemzett időszak angol (honeymoon) neve, és az általunk mézesheteknek nevezett szóhasználat is.

De nemcsak ez szólhatott a méz hatásossága mellett, ugyanis India egyes részein a vőlegénynek mézet adnak az esküvő napján, hogy kiengeszteljék ezzel a gonosz szellemeket. Horvátországban sokáig élt az a szokás, hogy az esküvő napján - mielőtt még a menyasszony belépett volna hozzá - mézzel kenték be a vőlegény házának küszöbét, vagy egy csupor mézet ajándékoztak az ifjú arának. Németország déli részén pedig voltak helyek, ahol méhkaptárokkal díszítették fel a lakodalmas házat.

A méz érdekében Hippokratész, a modern orvostudomány atyja is felemelte szavát, mézes tejben áztatott főtt szamárhúst ajánlott afrodiziákumként. A tradíció szerint Isztanbul háremeiben emiatt lehetett a méz a legkedveltebb étel.

Európa egyes részein mézet kevertek a menyasszonynak vagy vőlegénynek kiszemelt fiataloknak, abban reménykedve, hogy ezáltal elnyerik a szeretetüket. Volt, ahol a menyasszony egy csupor mézet kapott ajándékba, és a méhészt már jó előre informálták, ha esküvőt terveztek a családban.  

Ugyanakkor a dél-afrikai tonga törzs tagjai - meglepően - másként vélekedtek a méz hatásáról. Az ifjú házasoknak - legalábbis az első gyermekük megszületéséig - tiltották a méz fogyasztását. A férfinak azért, mert a feleség és a méz egyaránt nagyon édes, a kettő pedig együtt túl sok a jóból, az ara pedig azért nem ehetett, mert, mivel a mézet evő méh elhagyja a kaptárt, az asszony is így tehet.    

Egy babona-gyűjtemény (David Pickering: Dictionary of Superstitions, Brockhampton Press, 1995) szerint a törökök - hogy vonzóbbak legyenek a fiatalok egymás számára - a vőlegény és a menyasszony genitáliáit mézzel kenték be. Egy másik kiadvány (Zolar’s Encyclopedia of Omens, Signs & Superstitons, Simon & Schuster, 1989) ugyanezt a magyarokról állítja. Az interneten található magyar nyelvű oldalak a Távol-Keletre helyezik át ezt a szokást, és azt is írják, hogy a méz eltávolítása a nászéjszaka egyik feladata. (Lehet, hogy új szokásról van szó?) A Balkán-félszigeten mindenesetre szemérmesebbek voltak, az ott élő népek csak a menyasszony vagy a vőlegény arcát kenték be mézzel.

Közvetlenebb kapcsolatban áll a mézeshetekkel az a babona, mely arra figyelmeztetett, hogy a nász megkezdése előtt minden esetben a vőlegény feladata volt a szobaajtó bezárása, ellenkező esetben ugyanis még virradat előtt veszekedés tört ki a fiatalok között. Valamivel „bölcsebb” állítás ennél, hogy a házastársak közül az fog hamarabb meghalni, amelyikük elsőként alszik el a nászéjszakán.

Ugyanakkor a mézesheteken - persze, csak ha nem volt túl gyakori - nem tartották problémának a kisebb összezörrenéseket, azt mondták, az eseti viták harmonikussá teszik a házasságot.

Törni-zúzni viszont még véletlenül sem volt szabad, különösen a tükör összetörése volt veszélyes ómen a mézeshetek alatt.

A mézeshetekre célszerű felkészülni, ugyanis ha a leányzó meg akarta nyugtatni zsörtölődő urát, a legjobb módszernek azt tartották, ha egy pénteki napon összegyűjtött záporeső vizéből készített levest a számára.

Fontos volt az is, hogy mi történt az első nap reggelén. A németek szerint, ha a vőlegény a nászéjszaka után reggel felkelve az ágyból eltüsszentette magát, ha csak nem akarta azt, hogy egy hétig az asszony parancsoljon neki, további három órára vissza kellett feküdnie.

Ha viszont egy gyermekes házaspár volt az első látogatójuk, kezdhették a gyűjtést a kelengyére, mert hamarosan hozzájuk is „bekopog a gólya” - állították a pennsylvaniai németek.

 

További olvasnivaló

Álmomban meglopott az anyósom. Mit jelen…

A címben idézett mondat a lényege N nevű olvasóm privát levelének, melyben - az alábbiakban idézett - álma értelmezését kérte.„Kedves Erzsébet! Azért írok önnek, mert az előző elemzése nagy segítség...

Folytatás...

Redi kézelemzése

Ha a kéz, mind a csuklónál, mind az ujjak tövénél széles, a tenyér pedig olyan mintha egy szabályos négyszöget alkotna, négyszögletes kéztípusról beszélünk. A képeken látható kéz megfelel ennek...

Folytatás...

Szóma

Az életelixírként, az istenek és a halhatatlanság italaként jellemzett szómáról (más írásmóddal szomáról) valójában igen keveset tudunk. Már az ital alapjául szolgáló növény mibenlétében sincs egyetértés. A nagyobb lexikonok...

Folytatás...

Összetett számok

A modern numerológia a nagy számokat az 1-tol 9-ig terjedő elemi számok valamelyikére redukálja a lehető legegyszerűbb és legpopulárisabb módszerrel; egyszerűen összeadják a számjegyeket. Ha az így kapott szám 9-nél...

Folytatás...

Kéztípusok

A kéz alakját az ujjak formája határozza meg.  Már a középkorban háromféle kéztípust ismertek: az elementárist, a motorikust és a szenzibilist, később négy kéztípust különböztettek meg: a szögletest, a...

Folytatás...

Anna kézelemzése

A kezek szilárdnak, rugalmatlannak tűnnek, ami arra utalhat, hogy gazdájuk nehezen alkalmazkodik a hirtelen, váratlanul jött helyzetekhez, eseményekhez. A valóság talaján élő emberként meglehetősen keményfejű, konzervatív. Mély érzéseiről nem szívesen...

Folytatás...

Az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása céljából. Az oldal böngészésével elfogadja ezt.
Elfogadom

Ezeket olvasta már?