A halászás gyakorlata az ősidőkbe nyúlik vissza, az archeológiai leletek – kagyló- és halcsont maradványok, valamint a barlangrajzok – tanúsága szerint a tengeri táplálékok már az őskőkorban is fontos szerepet játszottak az emberek étkezésében, a túlélésért folytatott küzdelmében. Ebben a korban az emberek többsége vadászó-gyűjtögető életmódot folytatott, amely szükségszerűen állandó vándorlással járt, azonban az első állandó települések – mint például az al-dunai Lepenski Vir – lakói számára a halászat jelentette a fő táplálékforrást.
A maihoz hasonló halászati módszerek az új kőkorban a letelepedő, élelemtermelő közösségek által kifejlesztett technológiák nyomán terjedtek el.
Az ősi Nílus tele volt halakkal, így nem csoda, hogy a népesség nagy részének a friss és a szárított hal volt az alapvető tápláléka. A sírrajzok és a papirusz tekercsek szerint az egyiptomiak számos felfedezéssel, újítással gazdagították a halászás gyakorlatát. Indiában a tamil királyság, a Pándja dinasztia már Kr. e. az 1. században mélytengeri gyöngyhalászatáról volt ismert, a délkelet-indiai kikötőben és környékén élő paravák a gyöngykereskedelem, valamint halászati és navigációs ismereteik révén gazdag és fejlett közösséget hoztak létre.
Noha a hajózás fejlődésével a bibliai időkben a föníciai halászok már Földközi-tengerre is kimerészkedtek, az Ószövetség csak képletesen beszél e tevékenységről: a horogra akadt hal a bűnhődő gonosz képe, Jeremiás könyvében a halászat Isten szétszórt fiait gyűjti egybe. Pedig az a tény, hogy Jeruzsálem egyik kapujának Hal-kapu volt a neve, bizonyság rá, hogy abban az időben a halkereskedés már fontos szerepet játszott. A Földközi-tenger halai föníciai kereskedők révén jutottak el Jeruzsálembe. A Genezáreti-tó különösen gazdag volt halakban – Jézus itt találkozott a halászó Péterrel és öccsével, Andrással –, de bőven volt hal a Holt-tengerben, a Jordánban és mellékfolyóiban is.
A Bibliában többször jelképes értelemben szerepel a hal. Isten ítélete idején az ellenség mindenkit kifog hálójával. Ahogyan a hal nem tudja, mikor kerül hálóba, úgy az ember sem látja előre, hogy mikor éri veszedelem. A Jónást elnyelő nagy hal Jézus Krisztus halálának és feltámadásának a jelképévé lett. Az evangélium hirdetése az emberhalászat. Izrael helyreállítása idején Isten halászokat hív, és az o segítségükkel gyűjti össze népét mindenünnen. Jézus olykor halnak mondta magát, a keresztényeket pedig halászoknak, de átvitt értelemben Buddha is halásznak tekinthető. A folyó- és tengerparti népek körében a halász a bölcs szimbóluma, aki a mélyből felhozza a gazdagságot.
Az Újszövetségben több fontos eseménynek a halban még ma is gazdag Galileai-tó, vagy ennek melléke a színhelye; de ezen kívül is meglehetősen gyakran esik szó a halról és a halászatról. Péter, András, Jakab, János halász volt, s a halászat az apostoli munka képe. Péter és András apostolt Krisztus „emberek halászainak” nevezte. Az apostolok mesterségére emlékezve, a német horgászok ma is „Petri Heil!”, vagyis „Éljen Péter!” szavakkal köszöntik védőszentjüket, Szent Pétert, aki a Biblia szerint a vízen is tudott járni.
A halászatot, mint a folyó- és tengerparti emberek életében fontos szerepet játszó, de többé-kevésbé bizonytalan kimenetelű munkát, már az első kezdetleges hajó vízre bocsátása óta sokféle hiedelem jellegű előírás és tilalom kísérte, amelyek elsősorban a gazdag halfogást – a tengereken olykor a szerencsés visszatérést is – szolgálták. A halászoknak – különösen a tengereken – naponta kellett szembenézniük az ismeretlennel és a veszéllyel, ami az óvatos, konzervatív viselkedés mellett a babonás hiedelmek kialakulásának is táptalajt jelentett.
Az egyik legismertebb és széles körben elterjedt babona óva int attól, hogy nőt engedjenek a hajó fedélzetére, mert ettől haragossá válik a tenger, és balszerencsét jelent a halászok számára. Halász körökben ugyanis sem fizikailag, sem érzelmileg nem tartották alkalmasnak a nőket e munkára, ezért általános vélemény volt, hogy semmi keresnivalójuk nincs a tengeren. Másrészről megfigyelték, hogy a fedélzeten lévő nők csábos hatásukkal elvonják a férfiak figyelmét a munkájuktól, kötelességeiktől, ami felbosszantja a tengert, és hajókatasztrófához vezet. Viszont hosszabb időre nem szívesen mondtak le a nőkről, azért kitalálták, hogyan lehet e veszélyt megelőzni. A megoldást a hajó orrára elhelyezett mezítelen – fedetlen mellű – női figurában találták meg, úgy tartották, hogy a csupasz női mellek láttán „elszégyelli magát” a viharos tenger, és lecsillapodik.
Egy másik, ugyancsak elterjedt babona szerint – mivel úgy tartják, hogy a hajó fedélzetén katasztrófát okoz – a banánnak sincs helye a tengeren. Már Polinézia őslakói tapasztalták, hogy amikor a banánfüzérekkel megrakott hajóikkal hosszú útra keltek, sok hajó nem tért vissza. Viszont, ha nem volt a hajón banán, akkor többnyire hazatértek, ezért a hajók eltűnéséért a banánt okolták. Végül is kiderült, hogy a hetekig tartó utazás során a banánokból a banánpókok által lerakott peték ezrei keltek ki, és amikor a halászok álomba szenderültek, az igen mérges banánpókok halálra marták őket. A holtestekkel teli, felügyelet nélkül maradt hajók a tenger mélyén végezték.
De az sem volt mindegy, hogy melyik napon szálltak tengerre, mikor fognak a halászatba. Az egyéb vállalkozások megkezdéséhez hasonlóan, arra hivatkozva, hogy Jézust pénteken feszítették keresztre, a halászhajók kifutására is balszerencsésnek tartották a pénteki napot. Ugyanakkor a vasárnapot – lévén Krisztus feltámadásának a napja – igen kedvezően ítélték meg.
További kedvezőtlen napok a halászat megkezdésére:
- április első hétfője: Káin ezen a napon ölte meg Ábelt;
- augusztus második hétfője: ezen a napon pusztította el Jézus Szodomát és Gomorrát;
- december 31-e: ekkor akasztotta fel magát Júdás.
Egyes halász- és horgász tradíciók szerint balszerencsés dolog olyankor megházasodni, amikor a halak nem harapnak. Ugyancsak rossz ómen, ha a horgászfelszerelés közelében egy kutya ólálkodik. A skót halászok pedig azt vallják, hogy a szombaton tartott esküvő után egy hétig nem ajánlatos tengerre szállni.
Európában a halászhajók kifutása előtt rossz előjelnek tartják, ha a mezőn a tehenek elfekszenek. Ha viszont állva legelésznek, jó ómen. Ennek a hiedelemnek az alapja, hogy a legtöbb állat biológiai órája a hold járását követi. Tehát ha a tehenek fekszenek, akkor a halak is passzívabbak, ezért ilyenkor nyilván rosszabbak a halászok kilátásai.
A polinéz mitológiában a halászok istene Taringa-Nui (Nagy Fülek), akinek fából készült szobra ma is megtalálható a maori halászok kenujainak orrán. Mielőtt útnak indultak áldozattal tisztelegtek istenüknek, abban bízva, hogy a nagy füleivel időben meghallja és elhárítja a közelgő veszélyt.
A tobagói halászok a tengerre szállás előtt sohasem játszaniuk olyan állatokkal, mint a kecske, birka, disznó, kutya, szamár vagy tehén, ugyanis ez esetben gyenge lesz a fogásuk. Úgy vélik, rossz dolog suttogni a halászat közben, mert ettől haragossá válik a tenger. Hajóra szállás előtt a halásznak nem ajánlatos a parton üldögélnie, mert összepréseli szerencséjét, a halászhajóban pedig nem tanácsos szétterpesztett lábakkal ülnie, mert ez a pozíció megakadályozza a jó fogásban. Ha a halász vízmerőedénye a hajójában felfordítva áll, azt jelenti, hogy nem lesz fogása. Ugyanis a vízmerő felfordítása egyenlő a szerencse letakarásával. A halászok számára az egyik legbalszerencsésebb dolog az, ha véletlenül kifordított ruhával mennek ki a tengerre. Az örvénylés a tengeren ugyancsak balszerencsét jelent. A tobagói kerítőhálós halászok közül sokan erősen hisznek abban, hogy vannak olyan emberek, akik titokban "összeköthetik" a hajót a kerítőhálóval. Ennek az a következménye, hogy sem az összekötözött hajó, sem a háló nem tud halat fogni. Az egyetlen lehetőségük a halfogásra, a hajójuk "kibogozása". A hiedelem szerint, ha a hajót és a hálót „összekötik”, akkor egy halász az út során elsodródhat, és örökre elveszhet a tengerben.
Viszont távol tarthatja a balszerencsét a halász hajójától, ha mielőtt a hajóba szállna, körbefordul a sarkán. Jó szerencséjükben hisznek a halászok akkor is, ha hajójukat olajokkal és kenőcsökkel kenik be, vagy ha mésztejjel fürösztik meg, esetleg bokorról vágott ágakat és meszet visznek magukkal a fedélzetre. Sok halász hisz abban, hogy szerencséjét az a személy határozza meg, akit felébredés előtt először meglát. Ha az illető dolgos, szorgalmas ember, aznap szerencsés lesz halászatuk, ha viszont lusta, henye, akkor nem lesz jó fogásuk.
A thai halászok a jó szerencse érdekében a bárkáikra szalagokat kötnek, és a tenger istennőjéhez imádkoznak. Szerintük a hajón nem szabad halat sütni, mert ettől megriadnak a halak.
Az ír halászok mindig jobb oldalról szállnak be hajójukba, a nap járásával megegyező irányban futnak ki a tengerre. A hajójukat nem szívesen festik zöldre, mert ez a szín rosszat jelent a számukra; szerencsét hoz viszont a halászok után dobott széndarab. Megfigyelték azt is, hogy a Cregan, vagy a Kerry családnevű emberek sohasem fulladtak vízbe.
Az izlandiak szerint, ha a halász halpucolás közben véletlenül leejti a kését, és annak hegye a tenger felé mutat, azt jelenti, hogy jó fogása lesz legközelebb.
A skót halászok bizonyos állatokat és személyeket annyira balszerencsésnek tartanak, hogy még a nevüket sem szabad megemlíteni. A lazac helyett a „vörös hal” kifejezést használják, a disznót a „göndör farok”, a patkányt a „hosszú farok” helyettesíti. A lelkipásztor „fekete palástot viselő férfi”, „fehér torok”, „prédikáló” stb. Sőt bizonyos családnevek például a Ross, a Coull és Whyte kimondása is tiltott. Az ember számára nélkülözhetetlen sót, amikor tengeren vannak, sohasem – még véletlenül sem – szabad megemlíteni. A balszerencsés szavak ellenszere a hideg fém megérintése. A halászatot meghiúsítja: ha nyulat vagy lazacot találnak a fedélzeten, ugyanezt jelenti a kitömött nyúlbőr is; ha a hálókat a hajó kikötő felé eső oldalán vetik vízbe; ha az első fogás előtt esznek; ha az elsőként fogott halat nem véreztetik ki. A halász feleségeknek, amíg férjük kinn tartózkodik a tengeren, nem szabad fésülködniük. Régi halász hagyományként a jó szerencse érdekében megsózzák a hálóikat, és időnként egy kis sót a tengerbe is szórnak, hogy elvakítsák a rossz tündéreket.
Bár a halfogás sikeressége nálunk kevésbé volt meghatározó, néhány előírás a hazai halászhiedelmek köréből is fennmaradt. Általános hit volt, hogy a hálót holdtöltekor kell kötni, hogy jobban megteljék majd hallal. Néhol a kötést Luca napjától karácsonyig végezték; továbbá a hálóba szerencsét hozó mágikus tárgyakat (pénzérmét, szentelt étel darabját stb.) kötöttek. Munkába induláskor a halászok a hálóba vagy a markukba köptek, amikor vízen voltak, kerülték a káromkodást.
