A füstáldozat bemutatása a világ szinte minden táján, minden kultúrájában már a történeti időket megelőzően ismert volt. A hiedelem szerint a felszálló füst az ember és az isten, a föld és az ég között létesít lelki kapcsolatot, azzal, hogy a fohászkodó ember hódolatát felviszi az égbe, feljuttatja istenhez az imádkozó kérését, könyörgését, háláját. A primitív népek nemcsak ételt, italt, állatokat, illatszereket, élő állatokat, hanem embereket is áldoztak, azért, hogy az égő füsttel elnyerjék a felsőbb lények, szellemek kegyeit, támogatását.
A füstölés az egyik legrégebbi áldozati tevékenység, végezheti az egyén egyedül, de bemutathatnak füstáldozatot közösségben, a színhely lehet nyilvános, lehet templomi vagy otthon egyedül. Az illatos füstölőket használták már a Bibliai időkben is. Káin és Ábel Egyiptomban égettek füstölnivalókat. Babilonban ugyancsak tiszteletben tartották a mágikusan gomolygó illatos füstöt.
A zsidó világban a füst illetve az illatáldozat a vallási ceremónia része, az emberek hódolatát fejezi ki Istennek. Az illatáldozathoz szükséges füstölőszer receptje szerint, egyenlő arányban tartalmazott illatos gyantát, szagos borostyánt, erős illatú mézgát, fűszereket és tömjént – maga az Úr mondta el Mózesnek. Az illatos füstáldozatot, naponta kétszer tartották, reggel és este, színhelye a szent sátor oltára, az illatáldozati oltár volt, mely a szentélyt és a legszentebb helyet elválasztó függöny előtt, középen a szentélyben állt. Évente egy alkalommal, az Engesztelés (Jom Kippur) napján az illatáldozatot, a vétekáldozattal együtt a főpap mutatta be, hogy így szerezzen engesztelést népe bűnéért.
Európában is régóta ismerik a füstölőket, de jóval elterjedtebb volt használatuk Kínában. Már a Han-dinasztia alatt (K.e. 206- K.u. 220), különösen a taoisták és a konfuciánusok körében. A kínaiak a hagyományos szertartásokon, rituálékon kívül füstölőket gyújtanak esküvőkön, temetéseken, újévi köszöntésre. A keresztények füstölőinek első példányai a 4. századból maradtak fenn, melyeket feltehetően Constantinus (Nagy Konstantin) római császár adományozott a római D. Giovanni in Laterno-bazilikának, azzal a céllal, hogy azok füstjével illatosítsanak a templomban.
Bár a kereszténység egyes vallásaiban a szertartás részeként rendszeresen tömjént égetnek, a Szentírásban erre a gyakorlatra nincs utalás. A keresztény templomokban csak a 6. századtól, Gergely pápa uralkodását követően terjedt el a tömjén füstölése. A tömjént elégetés előtt megáldják, és a felhasználásig egy talpas, hajóra emlékeztető edényben tárolják. A tömjén égetése tulajdonképpen az ószövetségi illatáldozat folytatása, a felemelkedő füst felviszi a könyörgést és a hálaimát az Istenhez.
A keleti vallásokban a füstölőket szertartásoknál, temetéseknél használják, de hatásosnak tartják a démonok elriasztására, meditációs állapot előidézésére is. A buddhista templomokat a füstölés házának, a szerzeteseket illatos királyoknak nevezték el. A füstölők meggyújtásával a hívők áldozatukat fejezik ki Buddhának és az isteneknek, valamint az ősök lelkének. Kínában a buddhisták mellett a taoisták és a konfuciánusok is égő füstölőpálcikákkal teremtenek kapcsolatot az istenekkel, füstjükkel arra utalnak, hogy a felajánlott étel nekik készült.
