Noha a pálmalevelet, vagy lótuszvirágot formázó, főként strucctollakból készített legyezőt az ókori Egyiptomban már 4000 éve ismerték, és - mint az élet (lélegzés) valamint a fáraók hatalmának a jelképét - a szakrális ceremóniákon használták, a meleg nyári napok elmaradhatatlan kellékét, a retikülökben is elhelyezhető, összezárható kézi legyezőket csak az első évezred vége felé - Távol-Keleten (Japánban vagy Kínában, esetleg Koreában) - fedezték fel. A japánok szerint megalkotásához az ötletet a denevérek összecsukható szárnya adta, míg a kínaiak emlékeiben egy nagyhatalmú mandarin szépséges leánya, Kan Szi volt a „feltaláló”. Erre állítólag egy lampion fesztiválon került sor, ahol a hölgynek nagyon melege lett az - akkoriban még kötelezően viselendő - álarctól, ezért a maszkja gyors mozgatásával próbálta hűsíteni magát.
Az összecsukható legyezőket - mert kis helyet foglaltak el, és könnyen félre lehetett őket tenni - kezdetben a szolgák használták. A kerek legyezők eleinte madártollakból készültek, később viszont egyre inkább papírt vagy selymet használtak. Olykor a legyező a hivatalnok rangját szimbolizálta. Mivel a „legyező” és a „jó” kínai szavak kiejtésének igen nagy a hasonlósága (mindkettőt "shan"-nak ejtik), a legyező a jóság szimbóluma is. Csungli Csüan, a nyolc halhatatlan egyike, a legyezőjéről ismerhető fel, mellyel a halottakat kelti életre. A kínaiak számos istene a gonosz elűzésére használta a legyezőjét. Egykoron az utazók legyezőt kaptak ajándékba, azzal a céllal, hogy az útjuk során hűsíthessék vele magukat.
Valószínűleg egy ilyen hosszú utazás révén került Európába, majd terjedt el a 15. században, és vált a jómód valamint a társadalmi rang egzotikus szimbólumává. A népszerűsége gyorsan növekedett, az 1700-as évekre már valóságos etikettje alakult ki a legyezők használatának. Joseph Addison (1672 - 1719) brit esszéista, újságíró állítólag arról volt ismert, hogy mindössze néhány pillantást vetve rá, meg tudta állapítani a legyezőjét használó hölgy hangulatát és érzéseit. Ezt a képességét később a társasági hölgyek képzésére is felhasználta. Mint mondotta: „A nőknek, ahogyan a férfiaké a kard, a legyezőjük a fegyverük, és olykor bizony többet elérnek vele.” Ez az időszak volt a legyezővel történő flörtölés, a 19. század második felében Európa-szerte népszerűvé váló „legyező-nyelv” létrejöttének a kezdete.
A „legyező szókincs” gyarapodásához az is jelentős mértékben hozzájárult, hogy a viktoriánus időkben a nők nem ismerkedhettek és nem beszélhettek szabadon, ezért aztán rákényszerültek, hogy különféle kézmozdulatokkal, gesztusokkal fejezzék ki gondolataikat, érzelmeiket.
Bár a legyező nyelvnek számos helyi „nyelvjárása” alakult ki, az „alapszókincs” elemei, kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyan, de azért nagyjából megegyeztek. Az alábbiakban ezekből idézek néhányat:
A legyező megpihentetése a jobb orcán: „Igen.” Ugyanez a balon: „Nem.” Végighúzása a kézen: „Ki nem állhatom magát!” Hasonló mozdulat a szemek között: „Sajnálom!” A legyező leejtése: „Barátok leszünk.”
Gyors legyező mozdulatok: „Már eljegyeztek. (Foglalt vagyok.)” Lassú legyező mozdulatok: „Házas vagyok.” A legyező kinyitása majd becsukása: „Ön kegyetlen hozzám!” Szélesre nyitása: „Várjon rám!” Összecsukása: „Megváltoztam.”
A legyező megpihentetése a jobb fülön: „Ön megváltozott.” Pörgetése a bal kézben: „Hagyjon békén!” Ugyanez a mozdulat a jobb kézben: „Mást szeretek. (Másé a szívem.)” A legyező nyelének a szájhoz érintése: „Csókoljon meg!” A legyező jobb kézben tartása: „Ön túlságosan szolgálatkész,” Ugyanez a másik kézben: „Szeretnék Önnel megismerkedni.” Bal kézzel az arc elé emelése: „Kövessen!” Keresztülhúzása a homlokon: Figyelnek bennünket.” Hasonló a legyezőgesztus az arcon: „Szeretem Önt.”
A legyező átvétele a jobb kézbe: „Ön meglehetősen tapintatlan.” 
Lassú kinyitása: „Várjon rám!” A száj eltakarása a nyitott legyezővel: „Egyedülálló (szingli) vagyok.” A legyező látványos földre dobása: „Gyűlölöm Önt!” A legyező félig bezárása félig, jobbról és balról: „Nem vagyok képes rá.” A legyező kinyitása bal kézzel: „Jöjjön és beszéljünk!” Szélének megérintése az ujjakkal: „Beszélni szeretnék Önnel!”
A bal kéz megütése összecsukott legyezővel: „Írjon nekem!” A szemekre csúsztatott legyező: „Távozzon, kérem!” Lelógatott legyező: „Továbbra is barátok maradunk.” Ajkak közé csúsztatott legyező: „Csókoljon meg!” Becsukva tartott legyező: ”Szeret engem?” Végezetül a legyezővel való integetés negatív érzésekre figyelmeztet.
És ha már a „legyező-nyelvről” szó esett - bár nincs túl sok belőlük - nem feledkezhetünk meg a legyezővel kapcsolatos babonákról sem. Ha például lóbálva a legyezőnket, véletlenül megütjük vele magunkat, hogy ne legyen semmi bajunk, legyezőnkkel háromszor üssük meg a földet is. Erre különösen olyankor ügyeljünk, ha Bengálban vagyunk.
Sokfelé azt mondják, szerencsét hoz a beteg számára, ha a melegben a testét valamelyik ősének vagy a nagymamájának a legyezőjével hűsítik. Ha ez a legyező történetesen tollakból készült, az még jobb, mert állítólag messzire elhessegeti a betegséget. (Ártani biztos nem árt, ezért nyugodtan kipróbálhatjuk.)
A férfiaknak szóló jó tanács, hogy ne tévesszék a szemük elől azt a hölgyet, aki láthatóan szereti a legyezőjét, és folyamatosan legyezi magát. (Ez utóbbi hiedelem feltehetően arra utalhat, hogy a magukat látványosan legyező leányok és asszonyok szívesen flörtöltek.)
Legyezőt látni álmunkban, változás(oka)t jelez az életünkben. De arra is utalhat, hogy egy érzelmileg meglehetősen túlfűtött szituáció után, némi nyugalomra van szükségünk.
Ha viszont azt álmodjuk, hogy legyezzük magunkat, vagy valaki más teszi ezt velünk, az egyértelműen az önbizalomhiányunk jele.
Más megközelítésben a legyező - mivel elhajtva előlünk a füstöt és az egyéb szennyeződéseket - megtisztítja a levegőt - azt szimbolizálja, hogy levegőváltozásra van szükségünk, ugyanis az atmoszféra, melyben élünk, egészségtelen a számunkra.